Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-05 / 104. szám
1978. május 5. Képújság 5 Május 8: Vöröskeresztes világnap 150 éve Henry . a szerencsétlenségek áldozatainak a — nemzeti hovatartozástól függetlenül történő — megsegítését 'sokan az emberi szolidaritás diktálta kötelezettségnek tekintik, mások keresztényi könyörületesség diktálta kö- kötelezettség” — így ír a néven nevezzék is, valamennyien elismerik, hogy kötelezettség” — . így ír a századfordulón emlékirataiban Henry Dunant, a Vöröskereszt megalapítója. Ki volt Henry Dunant, aki ezeket a sorokat megfogalmazta? Családja jó módú genfi polgárcsalád. Apja — a képviselők tanácsának tagja — részt vett az árvákat segélyező jótékonysági szervezet munkájában és felesége együttműködött férjével ebben. A fiatal Henry így már gyerekkorában „találkozott” a másokon segítés, a könyörületesség, a jótékonyság fogalmával. Alig 18 éves, amikor ezt írja: „Fokozatosan megismerkedtem a szerencsétlenséggel és a nyomorral a homályos, piszkos utcákon, a kunyhókban. Első ízben ébredtem rá arra, hogy az ember egyedül tehetetlen eny- nyi szerencsétlenséggel szemben, s a legkisebb enyhülést is csak akkor kaphatja, ha az ellen az irtózatos szegénység ellen az egész világ összefog.” Alig egy évtizeddel később a véletlen folytán közvetlen szemlélője volt annak, amikor III. Napóleon Itáliát, az „Alpoktól az Adriáig terjedő szabad országgá” akarja tenni. 1859. június 24-én, a solferinói csata időpontjában Dunant Itáliában tartózkodott turistaként. Megrázó élményeit a „Solferinói emlék” című könyvében örökítette meg. Ez a könyv világszerte nagy visszhangot váltott ki. Dunant ebben így foglalta össze szándékát: „Minden civilizált nemzet fogadjon el nemzetközi és sérthetetlen elvet, amelynek biztosítására és megőrzésére egy olyan egyezmény szolgálna, amelyet a kormányok egymás között kötnének meg. Ez védelmet jelentene minden olyan hivatalos és nem hivatalos személy számára, aki a háború áldozatainak ápolására vállalkozik.” Elsőként Genf, a szülőváros állt ki az író mellett és vált a mozgalom központjává. A Genfi Népjóléti Társaság bizottságot jelölt ki a „harcoló csapatok mellé önkéntes orvosi testület csatolása” kérdésben. A genfi bizottság határozta el, hogy 1863. október 26-ára nemzetközi konferenciát hív ösz- sze Dunant javaslatának megvalósítására. Felkérte a kormányokat, küldjék el képviselőiket. Egyidejűleg a Berlinben tartózkodó Duszületett Dunant nant is levelet intézett az európai kormányok hadügy- és külügyminisztereihez. Szorgalmazta nemzeti bizottságok felállítását az európai fővárosokban. Javasolta, mondják ki, hogy semlegességet élveznek a hadseregnél állományban lévő egészségügyi dolgozók, valamint az őket segítő önkéntesek. Ugyancsak javasolta, hogy háború idején a kormányok könnyítsék meg a társaságok által felajánlott segélynek és személyzetnek a háború sújtotta országba történő szállítását. Ugyancsak meg kell határozni — hangsúlyozta —, hogy miként lehet a nagyhatalmak konfliktusainak idején a leghatásosabb módon segélyt nyújtani mindkét fél katonáinak. A nemzetközi konferencia eredménnyel működött. Határozatokat szavazott meg sebesülteket segélyező bizottságok megalakítására. Egy év alatt 15 országban alakult ilyen bizottság. Egy évvel később, 1864. augusztus 8-án ült össze ugyancsak Genfben az a konferencia, amelyen már 16 ország kormányának képviselője vett részt, s amelyen a genfi egyezményt aláírták. Az egyezmény a háborúk során megsebesült katonák biztonságáról intézkedik. Dunant ezzel legfőbb álmát megvalósítva látta, nem hagyta azonban abba a további küzdelmet. Tevékenyen közreműködött az 1874-es brüsszeli konferencia létrehozásában, amely a hadifoglyok kérdésével foglalkozott. Része volt abban, hogy az 1899- ben Hágában aláírt egyezmény — amely a szárazföldi hadviselésre vonatkozik —, a hadifoglyokra vonatkozólag is tartalmaz egy cikkelyt. A továbbiakban még számos olyan javaslatot fogalmazott meg, amely közül azóta már több megvalósult. Dunant eszméje megvalósításának szentelte életét és ezért számos elismerésben részesült.. Már a genfi egyezmény aláírása után szinte a világ minden országában kitüntették. Egyike volt 1901-ben azoknak, akik elsőként kapták meg a Nobel béke-díjat. A legnagyobb elismerés azonban az 1863-as nemzetközi konferencián beterjesztett határozat egyik mondata volt. így szólt: „Henry Dunant kiérdemelte az emberiség jóindulatát és háláját.” Május 8-a Henry Dunant születésnapja és évek óta vöröskeresztes világnap. Minden évben meg szoktunk emlékezni a világot immár átfogó nemzetközi mozgalom megalapítójáról, de ez a megemlékezés az idén Henry Dunant 150. születésnapjának is szól. Hogy melyiknek kell a cégér, döntse el az olvasó. Adaléknak a fénykép és egy tény: Lyka Károly: A művészetek története című munkája egykettőre elfogyott. Reklám nélkül. Színházi estek A héten három bérlet tulajdonosai is láthatták a Kecskeméti Katona József Színház előadásában John Millington Synge „A nyugati világ bajnoka” című színművét a megyei művelődési központban. Az 1871-ben született ír drámaíró kétrészes víg játékát Ungvári Tamás fordította magyarra. Felvételünk a szerdai elöádáson készült. Fotó: KOMAROMI Ötvenhét óvi munka után (Zárójeles riport a vendéglátásról) Az újságíró zavarban van. Szakmánk íratlan törvényei szerint „műhelytitkokat” többnyire nem illik elárulni. De van eset, amikor nem sokra megyünk az illemmel. Lehet, hogy másnak ellenkező véleménye van. Én például tizennégy éve ismerem Hídvégi Jánost, a szekszárdi Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakiskola oktatóját, de vannak néhány százezren, akik ctvenhét éve. Ugyanis 12 éves fejjel kezdte hosszúra nyúlt és szerencsére még egyáltalán nem befejezett pályafutását. Ebben az esetben tehát az ő nevükben is próbálok írni, ahogyan az alább következik. Az ő véleménye a megszokott nyomdai szedéssel jelenik meg, az enyém zárójelben. Részben azért, mert nem biztos. hogy nekem van igazam; részben azért, mert így diktálja a korábban már említett szakmai illem. 69 éves, ősz hajú, szemüveges, mosolygós, mindig udvarias, magas termetű, máig daliás férfiről van szó. Aki messziről figyeli járását, az láthatja, hogy kissé balra húz a lába. Ez a sok évtizedes pincérkedés immár levetkez- hetetlen nyoma, emléke. — 1922-ben Bátaszéken kezdtem, borfiúként, — meséli. — Aztán valakinek rokonszenves lettem és felkerültem Budapestre, a Metro- polba. Kiugrás volt ez? Igen! Meg szerencse. Régi szakmai tanítóim nevére ma már valószínűleg csak én emlékezem. König Károly volt az, a főpincér, meg Uram János, a „séf úr”. 1925-ben, amikor végeztem, a mi szakmánk máig legnagyobb alakja, néhai Gundel Károly mondta az ünnepi beszédet. A maiaknak egy-két mondata meglehet már nevetségesnek tűnik, de én megszívleltem ... (Néhai Gundel Károly azt mondotta, hogy a Corvin áruházba, a boltba és egyébüvé vásárlók járnak. Az éttermekbe vendégek, akiknek második otthont kell adni, még annak az árán is. hogy ezt nem mindig hálálják meg. Bántok lesznek, durvák, gorombák, igaztalanok. Ezt a szakmai jóslatot a későbbi praxis igazolta.) — A Metropol „jó helyen” volt, van ma is. Hozzánk jártak a Nemzeti Színház művészei, a Rókus orvosai és írók, újságírók. Rendszeresen kiszolgáltam Heltai Jenőt, Karinthy Frigyest, Mikes Lajost, Alpár Gittát, Kiss Ferencet. Egyszer az egyik művésznő ruhájára borítottam a kávét. Ö gesztikulált, nem én voltam a hibás. A főpincér persze rögtön karon fogott és kihurcolt. Heltai Jenő jött utá____________ Hídvégi János nunk, hogy megmentsen az ilyenkor menthetetlenül kijáró főpincéri pofontól... Megmentett. 1929-ben, családi okok miatt jöttem haza Bátaszékre és ott is maradtam. A felszabadulást követő idők óta vagyok az állami vendéglátó- ipar dolgozója, illetve voltam egészen a nyugdíjaztatásomig. (Ez 1969-ben történt. Az előző és azóta folyó években Hídvégi János hozzávetőlegesen félezer vendéglátóipari tanulót nevelt. Elsősorban szakácsokat. Köztük- van a Mátravidéki Vendéglátóipari Vállalat igazgatója, a megyei kórház főszakácsa, a Vendéglátóipari Főiskola szakácsa, a Hotel Intercontinental szakácsa, Gehringer Mihály, aki most ugyanott szakoktató, ahol egykori mestere, Amrein Katalin a Gemenc-presszó egyik legjobb felszolgálója és még sokan, akiket rendre idézni nincs helyünk.) — De azért Horváth Jóskát és Schrick Jancsit említse meg, akik a szekszárdi Ga- rayban vannak és akik Karl- Marx-Stadtban is helytálltak szép szakmánk becsületéért! (A tizennégy éves ismeretség még nem jelentette azt, hogy ismertem volna Hídvégi János lakcímét. A Hotel Gemenc konyhaséfje árulta el, aki előírásos jelmezében boldogan rohant ki az étterembe, amikor megtudta, hogy ki után tudakozódok.) — Ha János bácsi nincs, akkor én most taxisofőr lennék! Ö szerettette meg velem a szakmát. (Ügy tűnik, hogy egy ilyen hátmögötti bók nem csekélység.) — Jó szakma csak jó szakemberekkel képzelhető el! (— És vannak jó szakemberek?) — Felelősséggel állítom, hogy vannak. Három szakácsosztályt, egy felnőtt szakácsosztályt és két üzletvezetői osztályt tanítok. Legalább ötven százalékban őszintén szeretik a szakmát. Emellett minden támogatást megkapnak. A Vendéglátóipari Vállalat nemrégiben komoly összegű díjakkal honorált versenyt rendezett közöttük és az iskola is megtette, amit csak tehetett. Én az elméletet tanítom, Ottófy- né kolleginám a gyakorlati oktatást vezeti... (— A gyakorlat! Az éttermek forgalma bizonyítja, hogy nincsenek kevesen, akjk nem otthon főznek. Mégis, ha valaki Sátoraljaújhelytől Szentgotthárdig végignézi a magyar étlapokat, majdnem mindenhol ugyanazt találja. Aki háromszor kapta meg a „Vendéglátóipar kiváló dolgozója” kitüntetést, egyszer a Munkaérdemrend bronz fokozatát a fiatal szakemberek neveléséért. 1950 és 1956 között megvei szakinstruktor volt. minderről hogyan vélekedik?) — Sok receptem van. egész biztos, hogy a korombéli kollégáknak szintúgy. Hadd áruljam el egynek legalább a nevét! (— Örömmel fogadjuk!) — Töltött sertésborda szekszárdi vörösbor-mártással! (Ki ette utoljára? E sorok írója büszkélkedhet. A régi Kispipában. amit a szekszárdiak számára éppen Hídvégi János neve fémjelzett és tett „igazivá” — még igen. Mikor szerepel legközelebb össznépi unalmat árasztó étlapjainkon?) ORDAS IVÁN Fotó: KOMAROMI ZOLTÁN Miről beszélnek ? Az a dolgok szokásos rendje, amikor egy-egy település életéről, helyzetéről kívánunk valamit tudni, hogy a tanács elnökéhez, titkárához fordulunk. Ez most kivételesen elmaradt és néhány járókelőt, a közélet „jeles” színterein: vendéglőkben, boltban, fodrásznál megfordulót szólítottam meg, kíváncsiskod- (ván az élet eseményei közül — csak az illető településen — mi foglalkoztatja leginkább az embereket? * — Itt Pincehelyen ami leginkább közérdekű, az a kultúrház kérdése — mondja egy fiatalember. — Nagyon lassan készül, pedig úgy hírlik, hogy a pénz is megvan már rá. De még semmi mozgás nincs. Csak a téglahalmok állnak ott. Pedig nagy szükség volna rá, mert nemcsak kultúrház lesz, hanem tornaterem is. * „ Mint az indító depóban a versenylovak, türelmetlenül várják néhányan a „rajt”- jelzést, a kilenc órát Duna- földváron az egyik „külvárosi” italbolt előtt. Végre nyílnak az ajtók. Munkaruhás emberek nyomulnak a helyiségbe és egymás után tüntetik el az „időzített” féldeciket. — Azt írja, hogy Duna- földváron alig van szórakozóhely a fiataloknak — mondja egy tsz-ben dolgozó legényke — Dunaújvárosba kell elmennünk, meg máshová, hogy normális szórakozási lehetőséget találjunk. — A fizetésről beszélnek az emberek, hogy kevés — mondja egy korosabb férfi. — Azzal elém teregeti a fizetési papírját. — Ebben a hónapban 11 napot dolgoztam 50 meg 80 forintokért Kivettem két nap szabadságot, hogy kapjak is valamit, mert a szabadság napjára 120 forint jár az éves átlag alapján. — A falunak ezt a részét, meg a bolt dolgozóit leginkább az új ABC-áruház foglalkoztatja — mondja a boltvezető. — Jó volna, ha minél előbb elkészülne, mert ez a Kéri utcai bolt nagyon rozoga már. — A lakodalmat ki ne hagyjuk! Ott, abban az utcában lesz. Nagyon nagyszabásúra készülnek. Tudja, itt az a divat, hogy két lakodalom van. Egy a vőlegé- nyes háznál, egy meg a menyasszonyéknál. Két-há- romszáz ember van meghí- va. * Értény viszont elég kicsiny település ahhoz, hogy minden lakója tudjon a falu ügyeiről. Jelen esetben a kútról. A két közkút közül az egyik mindig rossz. Már többször javították, de hiába. Üjra meg újra elromlik. — Nagyon kellemetlen nekünk ez, mert a másik messze van. Az se megoldás, hogy bejárjunk olyan udvarokba, ahol van jó vizű kút. Egyszer-kétszer még hagyján, de mindig? Én sem szeretném, ha nálam kilincselnének naphosszat. Valami végleges megoldást kell találni. * A kis hírcsokornak ennyi. Illetve még valami. Bár több nőt is megkérdeztem, érdemleges választ nem kaptam. Tán a közügyekben — faluhelyen — ennyi«: vei járatosabbak, vagy nyilatkozni bátrabbak volnának a férfiak? — czakó —
