Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-23 / 119. szám

A “nf^PÜJSÁG 1978. május 23. szerelmese Színház! estók Rokonok Valószínűleg Móricz legjobb társadalmi regénye, mely kivételes erővel mutatja be az egykori magyar uralkodó osztály végleges és jóvátehetetlen züllöttségét. Jellemző, hogy a regény megjelenésekor több magyar város, köztük Szekszárd is, magára ismert lapjain, pe­dig Móricz nem egyetlen modell alapján dolgozott, ha­nem egybefogta az akkori magyar társadalom jellem­zőit. A regény tömény hatásával sajnos nem tud verse­nyezni a színpadi átdolgozás. Az sem, amit még Móricz életében játszottak, s ez a változat sem, amelynek át- dolgozója Móricz Virág. A két műfaj ebben az esetben összebékíthetetlen, a regény epikai áradását, szerkeze­tének biztosságát nem lehet átvinni színpadra, de még a lélektani hitelesség sem teljesen meggyőző. Ha nem ismernénk a regényt, valószínűleg egy hatásos, ám mégis csak közepes drámával állnánk szemben, így vi­szont az előadásnak az is eredménye lehet, hogy sokan kedvet kapnak a regényhez, vagy akár újra olvassák. Az előadásnak azonban nemcsak ez az érdeme. Babaijczy László kitűnő színpadképében megosztja a cselekményt, mintegy áthidalni akarván azt, amit a re­gény és a színpad kettőssége jelent. Szereplők villannak fel néhány pillanatra, akik váratlanul megjelennek és tovatűnnek, Kopjáss István életében, vagy — mint a harmadik felvonásban — két szinten folyik a cselek­mény. A rendezői ötlet sem tud azonban segíteni az át­dolgozás hiányain, s a sűrű színváltozás, vagy a felvo­násvégek kifejezett erőtlensége megakasztja a cselek­ményt. Pedig jó az előadás, sőt, nagyon jó. Babarczy László hamisítatlan móriczi atmoszférát tud teremteni a szín­padon, s helyenként azt is feledteti, hogy a cselekmény el-elakad, mert valóban érezzük Kopjáss személyes tragédiáját, aki a váratlan hatalommal és ranggal be­lekerült az urak összefonódásába is. S közben jobbnál jobb típusok vonulnak fel, mint Kun Vilmos polgár- mestere, Kátay Endre rendkívül hatásos Kardics bácsi­ja, vagy Dánffy Sándor harsány Berci bácsija, mind­annyian a régi vidéki élet tipikus képviselői. Teljesít­ményük csak a legmagasabb mércével mérhető, épp­úgy, mint Rajhona Ádámé, aki ideális Kopjáss és Mol­nár Piroskáé, aki hibátlanul játssza a vidéki asszony­kát, Móricz oly gyakran visszatérő alakját. Ök jelentik az igazi móriczi világot; s tulajdonkép­pen már nem is szerepet játszanak, hanem jellemeket, típusokat vonultatnak fel. CSÁNYI l. Moziban fi fák — Mondd, ki ölte meg Ste- feket? — teszi fel az anya a kérdést rögtön a film elején, beszélgetőpartnerének. „Nem ölte meg senki. Nem szúrták le késsel, nem ütötték agyon doronggal...” — hangzik a kitérő válasz, sejtetve, hogy Stefek halála körül mégsincs minden rendben. Wojciech Solaraz lengyel rendező Kihívás című filmjé­ben nem ez az egyetlen olyan célzás, amire nem, vagy csak homályosan derül fény. A szinte már sémává vált ke- retjátékszerű kezdés és befe­jezés sem valószínű, hogy előnyére szolgált. Mindezek ellenére azért azt hiszem, a Kihívás című film figyelem­re méltó alkotás. A film a keményen dolgozó, törekvő lengyel parasztember, Zawa- dar, kálváriája és tragédiája. Zawadar egész életét betölti vágya: kényelmes, modern házat akar építeni és biztosí­tani két fia jövőjét, tanítta­tását. Gyönyörű jövőt álmo­dik gyermekeinek és önma­gának is a majdan elkészülő házban. Ezért küzd, harcol szinte emberfeletti erővel. Az új házért egészségével kell fizetni, a túlzott megerőltetés bosszút állva elveszi tőle az elkészült ház örömét. A tör­ténet idáig akár általánosít­ható is. Zawadar külön tra­gédiája, hogy míg egyik gyer­meke tanul, kiváló mérnök lesz, a kisebbik Stefek amo­H armadik hete dolgoz­tak. A lány három hét után szemébe nézett a fiúnak, tekintetével azt mondta: „Gyűlöllek!” Le- cíbálta kezéről a bűzlő gu­mikesztyűt, berohant egy fül­kébe és sírni kezdett. A fiú meg kiállt a peronra, öklen­dezésbe fogott, később hányt. — Dolgozott már valahol? — kérdezte Emíliától a cso­portvezető. Emília mosolygott, csi­pesszel feltűzte a haját. — Nem baj — mondta ne­ki a. csoportvezető —, belejön hamar. Nyaranta nem ön az egyetlen főiskolás nálunk. Péter különben is ismeri a terepet, segít majd magának. Igen. Péter jól ismerte a „terepet”. Kerek huszonnégy hónapja irányították a vál­lalathoz. Arca beesett volt és sápadt. Haját kisfiúsra nyír­ták; úgy nézett ki, mint va­lami hosszú nyakú strucc. Csak ő és a csoportvezető tudta: a börtönből szabadul­tak viselnek ilyen lehetetle­nül rövid frizurát. Egy év múlva ő volt a vál­lalatnál a legjobb kocsitaka­rító. Év végén jutalmat ka­pott; az órabérét pedig 12- ről 15-re emelték. Többet keresett, mint a főnöke. Ami­kor letelt az év, felmondott. Kérték, maradjon; brigádot akartak neki adni, de nem vállalta. Vidékre utazott. Szeptember táján már ott ólálkodott az egyetem körül. A történelem, a közgazdaság- tan és a politika érdekelte. Felvételizni nem mert: a ro­vott múltú ember bűntudatá­val lépte át az egyetem ka­puját. Engedélyt sem kért: orvhallgatóként ült végig minden elérhető előadást. Emíliával december köze­pén, egy óraközi szünetben ismerkedett össze. Előtte na­pokig érezte magán a lány te­kintetét: már-már zavarták ezek az átható, megsemmisí­tő pillantások. Attól félt, hogy Emília mindent tud ró­la, talán be is árulja. — Éhes vagyok! — állt elé Emília a szünetben. — Légy szíves, szerezz nekem valami ennivalót. Nagyon éhes vagyok. Kikerekedett szemekkel állt a fiú előtt. Gyanú helyett in­kább csodálat és rajongás volt a tekintetében, s ezzel pillanatok alatt eloszlatott lyan „ingyenélő”. Az egyéb­ként jóképű fiú csak a fafa­ragással törődik. Reggeltől estig különböző szobrokat gyárt. A szülőket a meggazdago­dás vágya hajtja szüntelenül, nincs idejük, hogy fiukkal törődjenek, közelebbről meg­ismerjék, segíteni próbálják. És a film cselekménye során lassan válasz derül az első képsorokban feltett kérdésre is. Igen, ők, a környezete ölte meg Stefeket, még akkor is, ha egyikük sem emelt rá kést vagy baltát. Talán már Péterből minden aggodalmat. Odanyújtotta a kezét, később lementek a büfébe. Tejet, ke­nyeret, felvágottat és disznó­sajtot vettek. Egy üres tan­teremben Emília rámutatott a disznósajtra: — Mi ez? Amikor Péter megmond­ta, Emília így felelt: — Nagyon szeretem. Én mindent szeretek, amit még nem ettem. Mint aki napok óta falatot sem evett, habzsolni kezdte az ismeretlen, kocsonyás ele­delt. Legvégül tejet ivott. Osztojkán Béla; Vonattakarítók Nem köszönte meg. Órá­jára nézett és csak félsza­vakkal közölte Péterrel, hogy a szökőkútnál várják. Vállára kapta a kabátját, aztán elil­lant. Este a könyvtárnál oda­ment Péterhez. Zavartan megállt a fiú előtt és meg­fogta a kezét. — Miért koszosak a kör­meid? — kérdezte. — Miért olyan ápolatlan? — Tényleg! — állapította meg a fiú is. — Észre sem vettem. — Tudod mit — ' kezdte Emília újra —, szeretném le­vágni és kitisztítani. A tás­kámban van olló és ami kell. — Nem lehet — felelte Péter. — Fél óra múlva el­utazom. Csak a jövő héten jövök vissza. Ha akkor is lesz hozzá kedved, levágha­tod. Emília mosolygott, mozdu­latlanul nézett a fiú után. Tavaly még alig érezte a fájdalmakat, csak néha. a kávétól és az alkoholtól. Egy évvel később már minden ok nélkül görcsölt a gyomra, vé­gül elkezdett hányni. Tudta, hogy gyomorfekélyes, sejtet­te legalábbis, de orvoshoz nem ment. Leereszkedett a vonat lép­csőjére, a WC-ből kiáramló sósavgáz a hányás után már nem ingerelte annyira a gyomrát. Erősen sütött a nap A folyosóról idehallotta Emília tocsogó lépéseit; egye­dül mosta a fülkék ablakait. Hazafelé bocsánatot kért Pé­túlzottan is naturalista kép­sorokban látjuk, amint Ste­fek belefullad a mocsárba, amint kiemelik a holttestét. Baleset történt? A film néző­je ekkorra már biztosan tud­ja, hogy nem. Ez a „baleset” elkerülhető lett volna. És ez a második tragédia különös története ellenére is általáno­sítható. Figyelmébe ajánlható minden szülőnek, akit a pénzszerzés, a státusharc, a „jobb jövő” igézete hajt reg­geltől estig, és ezért nincs ideje gyermekeivel foglalkoz­ni, azok gondjaira, problé­máira odafigyelni. tértől. Belékarolt és hallga­tásba merülve bandukoltak hazáig. Lefekvés előtt kiszá­molták, mennyit kerestek az­nap — mellé az üvegpénzt is. Elégedettek voltak. Egy héttel később Péter visszaérkezett az egyetemre. Emília sárgarépát és naran­csot tett az asztalra. Azt mondta a fiúnak, hogy most küldte csomagban az anyu­kája. Mindkettő nagyon fi­nom és „létfontosságú vita­minokat tartalmaz”. Ezután előszedte a körömollókat, le­vagdosta Péter körmeit, utá­na sokáig beszélgettek. Há­rom héttel később Péter al­bérletébe költöztek. Emília ekkor tizenkilenc, Péter hu­szonöt éves volt. — Anyukám és apukám gyűlölnek! — mondta Emília Péternek a tanév befejezése után. — Azt írták, válasszak: vagy veled maradok és akkor megvonnak mindenféle tá­mogatást, vagy hazamegyek. Péter nem felelt erre. Emí­lia éjjel, az ágyban kijelen­tette: nem megy haza. Nyá­ron dolgozni fognak, amit összekeresnek, sokáig elég lesz albérletre. Étkezni pedig a menzára járnak majd. — Dolgozni fogok végig — mondta erre Péter. — Sokat fogok keresni! Annyit, mint egy professzor! A legszükségesebb holmi­jaikat magukkal hozták és Pesten, Péter régi munkahe­lyén két hónapra munkába álltak. — Nem csinálom tovább! — jelentette ki a negyedik héten Emília. Belevágta a felmosórongyot a WC-kagyló- ba. Gyűlölködő pillantást ve­tett Péterre, aztán futó lé­pésben végigszaladt a szerel­vényen. Az utolsó kocsiban a fiú utolérte. Pofozni kezdte. Emília sírt, a szája vérzett. Péter tántorogva leszállt a vonatról, hányt az idegesség­től. Másnap reggel egyedül éb­redt. Az ágyon Emília helye üres volt. rrrr— él tízkor begördült a jp; vonat. Partvissal, vö- J" dörrel, gumikesztyűvel ___ felszerelve, egyedül s zállt fel az utasok nélkül maradt szerelvényre. Emília parányi gumikesztyűjéről le­mosta a tegnapi szennyet, végül elrakta a szatyorba, ahol aznapra már csak egy személyre szólt az ennivaló. Rádió Hírek Híréhségünk közmondásos. Néha már akkora, hogy nem is hiszem el egészen. Híreket ont a napi sajtó, a televízió, a filmhíradó és a rádió is, szinte szuggerálva, hogy va­lamennyire szükségünk van, meg se lennénk nélkülük. Ezt így természetesen senki nem mondja ki, hanem csak a választás lehetőségével ke­csegtetnek, ami kire-kire rá lenne bízva. Ha egyáltalán élni tud vele, és nem csukja le minden választás nélkül hírek idején a készüléket. Egy közönséges hétköznapon (május 17-én) 206 percnyi híranyagot kaptunk a rádió három adásában, amiben még nincs benne a „Jó reg­gelt !” híranyaga. Elosztás van, kétségtelenül a Kossuth- adó sugározza a legtöbbet. A változatosság azonban már kétséges. A reggeli híranyag­ban valószínűleg az a szem­pont érvényesül, hogy aki későbben kel, az se maradjon le arról, amit a korakelő már meghallgathatott. De ettől kezdve óriási az ismétlés, és fárasztó is. Igazán új hírek­kel (márpedig egy hírnek alighanem ez a legfontosabb jellemvonása) tulajdonkép­pen csak délben és este szol­gálnak nekünk. Utóbbi alatt a jól szerkesztett esti maga- zint értve. ____________O, I. K önyv: Karnevál és ♦ hamvazószerda között Hans Grundignak, a „ve- rista” festőművészeti irány egyik jeles képviselőjének élete minden volt, csak kar­neváli könnyedségű nem. önéletrajzi munkájában, mely a Kossuth kiadásában jelent meg, erről mesél. Köz­vetlenül, csevegő formában, barátian letegezve a kedves olvasót. Ez a módszer még­sem gátolja abban, hogy ne- csak olvasmányosat, hanem tanulságosat és kortörténeti dokumentum erejűt adjon. A műalkotáshoz többféle úton- módon el lehet jutni. Ösz­tönösen is és kellő stúdiu­mok árán, tanulmányozva a nagy példaképeket. Grun- digra mindkét módszer jel­lemző, de inkább az utóbbi a domináló. Szegénységben nőtt fel, egy a nyomor határán tojás­táncot járó szobafestő fia­ként és őt magát is egész éle­tében elkísérte a nyomor. He­lyét azzal találta meg a vi­lágban, hogy eleinte nem tu­dott, később nem is akart el­szakadni az őt körülvevő valóságtól. A szegények, „a megalázottak és megszomorí- tottak” festője lett, amire a két világháború közötti Né­metország bőséges alkalmat kínált számára. Helyzetéből következett, hogy egyenes út­ja vitt a pártba és ennek megfelelően majdnem egy évtizednyi időre a hitleri koncentrációs táborba is. önéletrajza erről is vall, sze­rencsésen elkerülve a nem ritka buktatókat. Eszébe se jut valamiféle pozitív szu­perhősnek beállítani magát, hanem marad az, ami minden bizonnyal volt, jobbra vágyó, sokszor naív, rokonszenves, esendő ember. „Verista” stí­lusa nem mond ellent szinte romantikusan álmodozó lé­nyének. Az ilyen kettősség egyáltalán nem lélektani rit­kaság és még mindig sokkal rokonszenvesebb, mint a Holdfény-szonátán elandalo- dó, utána pedig konok sza- dizmussal embereket mé­szárló SS-tömeggyilkosoké. Grundig ez utóbbiak közül jó néhányról fest maradandó portrét. Művészete kevéssé ismert a hazai közönség előtt. Az ő és felesége (Lea Grundig szintén neves festőművész) képeiből tizenhét fekete-fe­hér reprodukciót csatolt a könyvhöz a kiadó. Ezek bi­zonyára nem gyakorolnak az eredetiekkel egyértékű ha­tást a szemlélőkre, de egyik­másikuk („Páros menekülés”, „Farkasok éneke”), így is ki­emelkedő talentumról vall. O. I. M űvészeti A Szolnok megyei lakodal­mi szokásokat ismertető kiál­lítás vasárnapi megnyitójával megkezdődtek Szolnokon a társadalmi ünnepségek és szertartások országos művé­szeti bemutatói. Az ötnapos rendezvény keretében sor ke­rül az orgonisták országos hangversenyére, a kamara­kórusok bemutatójára. A tár­A gyűjtők körében ma is bizonyos tartózkodás tapasz­talható a grafikai művekkel szemben, pedig a művészet egy nemes válfajáról van szó, amely mindenképp megér­demli a figyelmet. S ugyan­akkor viszonylag olcsó is, te­hát egy-egy lap megszerzése lényegesen könnyebb, mint egy festményé. A Képcsarnok a grafikai hét keretében 29 kortárs mű­vész 56 alkotását állította ki, melyek között néhány igen szép lapot találunk. A kiállí­táson legjobb grafikusaink vonulnak fel, s az egész hűen tükrözi a kortárs grafika mai magas színvonalát. Elsősorban rézkarcokról van szó, de bő­ségesen találunk fametszetet, litográfiát, linómetszetet, sőt aquatintát és dombornyomást is. Ami hiányzik, néhány ere­bemutató sadalmi ünnepségeket és szer­tartásokat szervező irodák vezetői tanácskozáson beszé­lik meg a rendezvények mű­vészi színvonalának emelését célzó legfontosabb tennivaló­kat, módszereket. Érdekes színfoltja lesz a bemutatónak a szolnoki halászcsárdában megrendezendő népi lakoda­lom. deti rajz és akvarell, ame­lyekkel egyébként is szűk- markúan bánik a Képcsar­nok. A rendkívül gazdag és vál­tozatos anyagból — bár va­lamennyi kiállító nevét föl­sorolhatnánk — elsősorban Feledy Gyula, Gácsi Mihály, Gross Arnold, Hincz Gyula, Kass János, Raszler Károly, Rékassy Csaba nevét kell megemlíteni. A sokszorosított grafikával szemben gyakori az ellenvé­lemény, hogy nem egyedi da­rab. Ez igaz, az itt kiállított művek viszont számozottak, s legföljebb 25 példányban készültek, ami a sokszorosítás alsó határa. Örömmel láttuk a szép ki­állítást, mely valóban leg­jobb grafikusainkat vonultat­ja fel. Cs. Gácsi Mihály linómét szele: A repülni vágyó TAMÁSI JANOS Következő heti filmjegyzetünkel a Fayard bíró, akit Seriff­nek hívtak című filmről írjuk. Grafikai hét

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents