Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-19 / 116. szám
1978. május 19. TíÍÉPÚJSÁG 5 Miért nincs ? Mikor lesz iskolatej ? Iskola van, mégpedig általános, és figyelembevéve, hogy a nyolcadikosok majdnem mindannyian továbbtanulnak szakmunkásképzőben és középiskolában, maholnap a középfokú oktatás is általánosnak mondható. Tej is van bőven. Az V. ötéves terv időszakában ösz- szesen 448,2 millió liter tejet terveznek felvásárolni a megyében, ebből az idén ki- lencvenmilliót. Ez még hektoliterre átszámítva is hatalmas mennyiség, pedig már egy hektoliter tejből ötszáz gyereknek jutna fejenként két deci. Jutna, ha lenne iskolatej, de a lehetőségekhez és a tanulók számához képest igen igen kevés van forgalomban. A legfrissebb adatok szerint a megye 71 általános iskolája 27 831 tanulójának 13 százaléka, a középiskolákban tanuló 4555 13,5 százaléka vásárol iskolatejet. A szakmunkástanuló intézmények messze felülmúlják a többit, mert a 3657 tanuló 70,7 százaléka jut rendszeresen tejhez iskolájában. A számok önmagukért beszélnek, de azt például nem mondják el, hogy a valóságos helyzet még ennél is rosszabb, mert az iskolák döntő többségében egyáltalán nincs tejárusítás. Ahol van, ott nagy létszámban veszik igénybe, és ez javítja a statisztikát. Elenyésző azon iskolák száma, ahol van tejárusítás, de nem veszik igénybe. Gyanítható, hogy ezeken a helyeken nem is túlságosan propagálják e lehetőséget. A szakmunkásképzők magas arányszámát nem lehet követendő példának állítani, mert legnagyobb részt maguk a diákok és éppen a kereskedelmi tanulók árusítanak. Ez nyilvánvalóan nem megoldás az általános iskolában, de a középiskolákban sem, ahol a szakmunkásképzőkkel ellentétben minden nap reggel nyolctól folyamatosak az órák. Mit lehet hát tenni? A kereskedelem nem vállalja az árusítást, mert nem alkalmazhat erre embert minden iskolában. Lemondanak a teljes árrésről annak a javára, aki vállalja az árusítást, de még ez is túlságosan alacsony összeg ahhoz, hogy nagy legyen a tolongás a lehetőségért. Meg aztán a pedagógusoknak sok a tanórán kívüli elfoglaltságuk. A készülő új munkaköri leírás teljes joggal szögezi le, hogy a legfontosabb munkájuk — és csak erre kötelezhetők — a nevelő-oktató munka. Árusítson tejet a gondnok, a kézbesítő, vagy az igazgatóhelyettes? Nem tudom, de 3 megoldást meg kell találni, és nemcsak erre, mert nem elég eladni a poharas tejet, ami mellesleg nem is olcsó. A pohár ugyanis drágább, mint 1 dl > tej, tehát hármat fizet, két’ deci tejet kap a gyerek. Az általános iskolákban nagy gond, hogy mi legyen a poharakkal? Képzeljünk el egy hatszáz fős iskolát, ahol naponta ötszáz üres tejespohárral kell csinálni valamit, még pedig gyorsan és szervezetten, mielőtt a gyerekek az udvart és az osztálytermeket „dekorálják” vele. A középiskolásoknál már elvárható, hogy ne szórják szét a poharakat. Visszatérni a kannatejhez sok okból nem lehet, például azért, mert akkor jön a KÖJÁL — a poharas tej árusítását is feltételekhez köti — az előírásaival. És melyik iskolában adottak a KÖJÁL- nak is megfelelő feltételek? Afinyi bizonyos, hogy a tejipar minden mennyiséget, kicsit és nagyot hajlandó és bármikor képes szállítani. Az újságíró nem tud minden iskolára megfelelő, egyedül üdvözítő ötlettel előállni, de vannak információi, miszerint a félszabadulás előtt a Garay Gimnáziumban például egy maszeknak megérte a tejárusítás. Csak néhány ma is alkalmazható ötlet: mozgó árussal nem lehetne-e végigjárni legalább a városok iskoláit. Vagy: néhány nagyobb középiskolában önálló büfét nyitni, ahol több mint ötszáz diák és legalább ötven pedagógus vásárolhatna a tejen kívül egyebet is. Biztos, hogy veszteséges lenne? Ezt nem lehet előre tudni, meg kellene nézni és ösz- szeülniök mindazon illetékeseknek akiknek közük van az iskolatej-ellátáshoz és megbeszélni, divatos szóval koordinálni a tennivalókat. 1HÁROSI Hetvenhatezer sportlabda Névjegy a ládán Nemrégiben egy dunántúli község falumúzeumában jártam. A dicséretes buzgalommal és lelkesedéssel ösz. szegyűjtött kiállítási tárgyak közt megakadt a szemem egy tulipános ládán. Nem az eredetisége vagy a kiemelkedő szépsége fogott meg. Hasonlót elég gyakran látni a különböző helytörténeti múzeumokban Az gondol- _ kodtatott el, hogy a ládán, a" tulajdonos neve mellett, ott állt az asztalos neve is. A több mint száz esztendeje készült láda túlélte a mestert. Nem érdeklődtem, de nem is valószínű, hogy meg tudták volna mondani, milyen ember volt a néhai K. J. mester. Azt azonban, hogy milyen szakember volt, az általa készített láda még száz esztendő múltán is hirdeti. A pontos illesztések, a türelemmel faragott minták a szakma szeretetéről, ismeretéről beszélnek. S arról, hogy a mester tisztában volt képességeivel, ismerte munkája értékét, ezért merte rávésni ládájára a nevét. Vagyis, ahogyan ma mondjuk, vállalta érte a garanciát. Vajon hányán vagyunk, akik az általunk készített ,-,tulipános ládára” rá mernénk írni a nevünket. Nem azért, hogy ötven vagy száz év múlva, hanem egy hónap, egy év vagy éppen a garanciális idő lejárta után is tudják, kinek a kezemun- káját tiszteljék, vagy ne tiszteljék az öltönyben, a házban, a bútorban, a tévé- készülékben, s napjaink többi tulipános ládájában. Mert vajon oda merné-e tenni a névjegyét az, aki ímmel-ámmal dolgozza le a nyolc órát, s tudja, mert tudnia kell, hogy amit csinált, fabatkát sem ér, s egy nap vagy egy hét múlva jöhet egy másik társa, hogy helyrehozza az ő hibáját. Az a régi mester ismerte képességeit, s becsülte a munkát. A mai mesterek nagy része is ismeri képességeit, becsüli, tiszteli választott szakmáját. De sokan vannak -— mert a rosszból a kevés is sok —, akik a hanyag, nemtörődöm munkával egész szakmák hírnevére vetnek rossz fényt. Emlékszem, gyermekkoromban mindig apám gya- lupadja körül sündörögtem, s a hulladékból hajókat, s már, könnyen elkészíthető „műremekeket” farigcsáltam. Hiába nevetett ki apám az ormótlan jószágok miatt, én mégis büszke voltam rájuk, s mindent szépnek, tökéletesnek láttam. Ma már sejtem, miért: mert egész tudásomat testesítette meg egy-egy darab kifaragott fa. Mert mindent bele adtam, mert a képességeimmel mérve maximálisát alkottam. S ma hányán vannak, akik megfelelő tudás, ismeretanyag birtokában, képességeik maximumát adják naponta? Tudom, a munka nem játék, de nem volt az K. J. mester számára sem. Pedig ő nem várhatott külön anyagi vagy erkölcsi elismerésre, prémiumra, kiváló dolgozó kitüntetésre. Neki az egyetlen elismerés, kitüntetés a becsülettel elvégzett munka volt, az, ha a harmadik faluban is azt mondták: ez igen, ezen látszik, hogy hozzáértő ember csinálta. Tudom, elismerem, hogy napjainkban nehezebb, nem elég egy vagy két tulipános ládát készíteni. A közeli határidő, a hiányos anyagellátás, a szervezetlenség miatt kapkodó, szalag fölé görnyedő munkás nem mindig gondol arra, hogy a névjegyéhez méltó munkát végezzen. S mégis azt mondom, jó lenne, ha naponta elkészítenénk a magunk tulipános ládáját a műhelyekben, az íróasztalok mellett s a többi munkahelyen. Naponta adnánk ki olyan munkadarabot a kezünkből, amelyre nyugodt lelkiismerettel írnánk rá a nevünket, mint tette azt a néhai K. J mes- tér. D. KISS CSABA Pályaválasztás A továbbtanulás lehetőségei Az általános iskolát idén végző 8. osztályos tanulók továbbtanulási jelentkezései március 20-án befejeződtek. Megyénkben 1549 fiú és 1469 leány végez ebben a tanévben az általános iskolákban. Továbbtanulásra jelentkeztek 2895-en. a végző tanulók 95,9 százaléka. A fiúk 97,4, a leányok 94,3 százaléka szeretne továbbtanulni. Nem kíván továbbtanulni 123 fő — 40 fiú és 83 leány —, a 8. osztályos tanulók 4,1 százaléka. A továbbtanulásra jelentkező fiúk 63,4 a leányok 43,4 százaléka szakmunkásképzőben és szakiskolában szeretne továbbtanulni. Az ipari és mezőgazdasági szakmák tanulására inkább fiúk jelentkeztek, a leányok a kereskedelmet és vendéglátást választották nagyobb arányban. Bár a szakmunkásképzőkbe jelentkezett tanulók száma összességében meghaladta a keretszámot, Bonyhádon, Tamásiban és Lengyelben a keretszámnál kevesebb tanuló, Szekszárdon, Dombóváron és a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképzőben a keretszámnál több tanuló kíván továbbtanulni. Jelentős eltérések tapasztalhatók, ha az egyes szakmákra való jelentkezéseket és az e szakmákra megállapított keretszámokat hasonlítjuk össze. Kevés a fiú jelentkező a hegesztő, géplakatos, mező- gazdasági gépszerelő, vasúti járműszerelő, vas- és fém- szerkezet lakatos, villanyszerelő, cipész, cipőgyártó, szűcs, tímár, ács-állványozó, kőműves, szarvasmarha-tenyésztő, húsfeldolgozó és szakács szakmák tanulására. A leányok sem jelentkeztek kellő számban könyvkötő, cipőfelsőrész-készítő, szűcs, tímár, zöldségtermesztő, szarvasmarha-tenyésztő és húsfeldolgozó szakmákat tanulni. A keretszámot meghaladó a fiúk száma az autószerelő, karosszéria-lakatos, gépjármű villamossági műszerész, mechanikai műszerész, épületasztalos és a felszolgáló szakmáknál, a leányok száma pedig a francia női szabó, női fodrász és ruházati eladó szakmáknál. Szakközépiskolákban a fiúk 27,4, a leányok 36,6 százaléka kíván tanulni. A szakmunkás-képesítést nyújtó szakközépiskolákban túlnyomóan fiúk, a leányok a köz- gazdasági, egészségügyi és óvónői ágazatokra jelentkeztek. Túljelentkezés van a Rózsa Ferenc Finommechanikai- Műszeripari és Gépészeti Szakközépiskola elektroműszerész szakára és a Garay János Gimnázium és Óvónői Szakközépiskola óvónői szakára. Kevés a jelentkező a Csapó Dániel Mező- gazdasági Szakközépiskolában az állattenyésztő és az állattartó telepi gépész szakra. Gimnáziumok általános tantervű osztályaiban 226 fő, a szakosított tantervű osztályokban pedig 231 fő szeretne továbbtanulni. Az elmúlt évekhez hasonlóan ebben az évben is tapasztalható, hogy egyes szakmákra, illetve szakokra túljelentkezés van. Az ezekre a szakmákra, szakokra jelentkezett tanulók többsége elutasításra számíthat. De az elutasított tanulók még mindig jelentkezhetnek a fentebb felsorolt azon szakmákra, szakokra, ahol eddig kevesebb jelentkező volt. NÁDOR ÁGNES Pályaválasztási Tanácsadó Intézet Egy öreg erdész emlékeiből A Sportlabdo Készítő Ktsz az idén mintegy hetvenhatezer sportlabdát készít. Termékeinek nyolcvan százalékát tőkés exportra szállítja. Az 1980-as moszkvai olimpiára is ők gyártják majd a különféle sportlabdákat. (MTI fotó — Balaton József felvétele — KS) — Erdész volt az édesapám, az apai és anyai nagyapám, egy nagybátyám, édesapám sógora, az egyik unokatestvérem, az apósom, az apósom apja, két sógorom és immár harminchat esztendeje erdész vagyok magam is — így kezdte a beszélgetést Farkas István szálkai kerületvezető erdész, aki ennek a majdnem négy évtizednyi időnek közel egyharmadát a szép, hegyek ölelte faluban töltötte. Emlékeket ébresztgettünk az erdészházban. Az emlékek ébresztéséhez hatalmas agancsok, őznyársak adták meg az alaphangulatot, a földön pedig, a virágállványok tövénél egy néhai nyest barnás bundáján csillogott a beeső napsugár. — Húsz pengőn múlt, hogy erdész lettem — kezdte Farkas István. — Érettségi után nem tanulhattam tovább, mert az apámnak ugyan jó volt a keresete, de a készpénz fizetése csekély és a magyar királyi honvédkincstár királyszállási erdészetének igazgatója nem adta meg a kért emelést. Szabatosan meghatározta, hogy „Parasztnak a fia maradjon paraszt!” Én pedig gépészmérnök szerettem volna lenni. Máig érdekelnek a gépek, de nincs okom megbánni, hogy nem mérnök lettem. Legtöbbet az édesapjától tanult. A néhai számtartó- főerdőőr 190 centinél magasabb, jegenyetermetű, szelíd óriás volt és 1912-től 1948-ig járta Királyszállás környékén a bakonyi erdőket. Nyolcvan évet élt. — Amit az erdőről, fáról, vadról tudni lehetett, azt ő ‘ tudta. Volt egy mondása, Húsz pengőn múlt.. amit máig emlegetek: „Fát kitermelni bárki tud, de fát nevelni csak az erdész!” Bármilyen sok gond van vele, szerencsére csemetekert is tartozik a kerületemhez... — Mikor volt nagyobb res- pektusa az erdésznek, régen vagy most? — Régen, de ez érthető. Akkor kevés volt a jól, vagy legalább viszonylag jól fizetett állás, ma pedig van bőven. Apám erdőigazgatója havi 650 pengőt, lakást, kocsist, inast, tehenészt és kanászt kapott, akik csak az ő személyes szükségletére dolgoztak. A főerdőőrnek is járt egy elfogadható lakás, 28 erdei űrméter hasábfa házhoz szállítva, 4 katasztrális hold megművelve, 2—2 tehén- és borjútartás, disznót pedig annyit tarthatott, amennyit csak akart. Ma nem a javadalmazásával, hanem a munkájával szerzi meg magának a megbecsülést az ember... Farkas István felesége a férje kötegnyi elismerő oklevelét, három vállalati kiváló dolgozó kitüntetést és egy miniszteri kitüntetését őrzi a szekrényben. Harminchat év alatt három munkahelye volt, mindegyiken szaporította kitüntetései számát. — Jó ideig nem voltam hivatásos erdész, csak erdészeti dolgozó. A kereskedelmi érettségim ahhoz elégséges volt, hogy az erdőrendezésnél tevékenykedhessek, amiből pedig az a haszon származott, hogy a honvédkincstár felmentett a katonai szolgálat alól. Megúsztam a háborút... 1947-ben iratkoztam az esztergomi erdészeti szakiskolába, 1949-ben szereztem meg az oklevelemet. Ha már emlékekről van szó, ne hagyjunk ki néhány nevet. Az erdészeknek valamennyi sokat mond. Kedves tanárom volt Kricsfalvi Viktor az erdőműveléstanon, dr. Firbás Oszkár az erdőhasználattanon, Ágfalvi Imre és Bencze Lajos pedig a vadászattanon. — Szeret vadászni? — Igen, de inkább csak szerettem. Az apósom fővadász volt Felsőpusztán, vele nagyon sokat jártam. De láttam másféle vadászokat is... — Éspedig? A közeli Hétház-puszta már régen kincstári vadászterület volt. Ritkán bár, de oda járt Horthy, de elhozták a „birodalmi fővadász” címmel ékeskedő hájas Gőringet is. Gömbös Gyulával, gyerekként találkozott. — Fukar ember volt! Az egész napos vadászat után azzal nyomott az apósom kezébe öt pengőt, hogy abból kettőt adjon a kocsisnak is... A felszabadulás után a Szövetségi Ellenőrző Bizottság tagjai vadásztak itt, míg a vadászház 1947-ben porig nem égett. — Néhai Veres Péter honvédelmi miniszter volt ak-, kor. Éppen csak, hogy meg- menekedett a tűztől... Egy alkalommal akkoriban láttam életemben egyszerre a legtöbb vadat. Négyszázötven szarvast számláltam, amint valahonnan valahová vonultak. Ahogy beszélgetés közben az erdész lakásán sokasodnak mögöttünk a lepergett percek, egyre több kedves apróság, letűnt emlék, ismerős név bukkan elő. Közöttük nem mindegyik kellemes: — A három munkahelyemen kilenc igazgatóm volt. Akadt közöttük, akinek megmondtam, hogy ő már régen nem lesz erdész, amikor én még mindig az maradok. Nekem lett igazam. Az illető igazgató nevére már csak némi töprengés árán sikerült rájönni, nem is fontos. A csodálatos Frici- foxit azonban nem lehet elfelejteni és egy régen lőtt vadmacskát sem. Kinézünk az ablakon. Szálka környéke gyönyörű, parkerdőnek valói Az összefolyó források, patakok, erecskék vize tóvá duzzad majd. ■ — Csak az emberek tanulj nák megbecsülni az erdő szépségét, értékét — mondja inkább magának Farkas Istr ván. — Mert ettől egyelőre még messze vagyunk... Sajnos. O. I. Fotó: T. J.
