Tolna Megyei Népújság, 1978. április (28. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-16 / 89. szám
1978. április 16. Képújság h Gondolatok mai képzőművészetünkről A képzőművészet fogalma kibővült, új, szélesebben értelmezett szerepe most kezd kialakulni. Az életritmus, a felvilágosodás változtatja meg a régi, beidegződött funkciót — a gyönyörködtetést, ünnepi emelkedettséget — és ennek nyomán a régi műfaji megkülönböztetés, a hierarchikus értékrend is fokozatosan eltűnik. A művészet körébe tartozik minden, ami a vizuális kultúrát befolyásolja. Épített környezet, az ipari forma, az alkalmazott művészet megszámlálhatatlan változata, a köztéri emlékmű, a múrális munka és természetesen a klasszikus megnyilatkozási mód: a táblakép, kisplasztika, grafika, és ezeknek belső műfaji változatai. Ez az úgynevezett „nagy művészet” korábban kiemelt helyet kapott. Ma is ebben mutatkozik meg legjobban a kísérletek iránya, jellege, itt nem kell alkalmazkodni térhez, épülethez, nyomda- technikához, szériagyártási feltételekhez. Kiemelt helyzetét az is magyarázza, hogy „saját kézzel festett, formált” művészet — segédeszközt, ipari sokszorosítást nem vesz igénybe. Egyenesági örököse a művészet kézmíves formájának. A másik érték, amely meglehetősen vitatható manapság, hogy ez a fajta alkotás nem megrendelésre készül, nem a társadalom meghatározott szükségletét elégíti ki —, hanem a művészetből kikívánkozó élmény formába öntése, megfogalmazása, egyetlen példány létezik belőle — jó esetben —, és az érdeklődő saját esztétikai örömére, az intézmény művészettörténeti dokumentáció céljára vásárolja meg. A művészi szabadság, formakísérletezés, akár eredeti, akár külföldről honosított stílusról van szó, — korlátlan. A művész sorsa nem magányos gyötrődés, életműve nem műteremfalak közé zárt holt anyag, s a bíráló észrevételeket sem követi társadalmi bojkott, megélhetési probléma. Üjrakezdés, stílusváltás, makacsság, esetleg kompromisszum — megszokott jelensége a művészeti életnek. Hétköznapok esztétikája Gondolkodásunk középpontjába került a környezet esztétikája. A sivár, nagyvárosi lakótelepek, az ipari formatervezés nehézségei azt az ellentétet mutatják meg, amely a fokozódó jólét és a társadalmi mechanizmus megrögzött módszerei között fennáll. A szemlélet változását rossz beidegződés akadályozza, elmaradott ízlés gátolja. Persze sokminden történik ennek felszámolására, de az esztétikai nevelés közvetlen és közvetett formái nehezen valósulnak meg. A gyermek környezete játékai, vizuális készségének fejlesztése, az utca, a közösségi helyiségek ilyen jellegű hatása a felnőttekre, tárgyak, amelyeket az ember maga köré vagy magára helyez, a nyomtatvány, amelyet kezébe vesz, — valamennyi ennek az ízlést változtató törekvésnek a része. És az igény az otthon, a hétköznapi tárgyak hasznos szépsége iránt a „befogadó” részéről is növekszik. Az elmúlt 33 esztendő legnagyobb vívmánya az, hogy a művészet társadalmi üggyé vált és családalapítóvá nőtt fel az a generáció, amely az élet természetes megnyilvánulásának fogadja el, eredményeit használja. Mindez tudatosan vagy észrevétlenül szemléletét is befolyásolja. Mennyire felel meg napjaink művészete ennek a várakozásnak a hétköznapi életben és mennyire állít „ércnél maradandóbb” emléket korunkról jövő századoknak? A film, fotó és televízió képi, az újságok szöveges információi elöntik a világot. A művész a láthatón a közvetlenül érzékelhetőn túl, bizonyos jelenségek felmutatásával akar érdeklődést kelteni. Céljai között a legfontosabb a társadalom elemzése, kritikája, az embert jobbító szándéka. Festményben, rajzban, plasztikában is ez a törekvés a legerősebb. A dokumentum igényű életforma, vagy állapot bemutatása mellett a szenvedélyes állás- foglalás, az emberek közötti kapcsolatokról, háborús feszültségről, eredményekről, hibákról. Ennek tartalmi léptéke a művész temperamentuma szerint változik, és az emberiség nagy kérdéseit feszegető alkotássá terebélyesedhet. A másik, képet-szobrot inspiráló téma az emlékezés. A művész saját régi emlékei, a kultúra, vagy elmúlt korok műbe kívánkozó élménye, a népművészet öröksége, stb. A szemlélet itt is sokféle. Gyermekrajzok naiv szelleme, vagy az egykor volt stílusok ideológiája — a középkor miszticizmusa, a barokk formaburjánzása, a szecesszió, a kubizmus életértelmezése fedezhető fel a mai művész munkáján. Ezek a stílushagyományok nem mindig tartalmi meghatározók és az emlék kifejezése is igen összetett. Hiszen a néhány perce látott táj is emlék, a futó megfigyelés is emlékké rögzítheti az arcokat. De a formaemlék sok. szór befolyásolja a képi gondolkodást és behatárolja a tartalmat. Megszaporodtak az olyan művek, amelyek könnyű léptű, gótikos várkisasszonyokat, fintoros század- fordulói figurákat, templomi ikonok alig profanizált alakjait ábrázolják. Bármily ar- tiszlikus is a megfogalmazás, bármennyire is a zaklatott kor ellenében árasztja magából egy eltűnt kor nyugalmát, a művész — éppen a ma hiányzik belőle és így műfajával ellentétben inkább festett illusztráció lesz belőle, mint állásfoglalás. A harmadik felfogás a kompozíciós formát teszi az alkotás mondanivalójává. Színek és arányok, felületek és viszonylatok —, ezek drámai, lírai, vagy dekoratív válfajai — elsősorban a festészetre jellemzőek, a film, a fotó, a vegyi eljárások és egy sor művészeti segédeszköz a grafika technikai találmányait szolgálja, a különféle szokatlan anyagok egyidejű használata a szobrászatban terjedt el. És bár ma már naturalista munka is lehet elvont, és geometriai formák is hordozhatnak gondolati tartalmakat, az eszköz sohasem lehet maga a mondanivaló. Kísérletező művészet A kísérletezés korszakában él a magyar művészet. Sokíéleképpén értelmezi a nemzeti és egyetemes hagyomá. nyokat, s a kísérletek társadalmi fogadtatása sem mindig egyértelmű. Fejlődésének időnkénti aritmikája abból a nézetkülönbségből fakad, hogy az alkotók egy része mindent újrakezdeni és más része a hagyományokat folytatni kívánja, és ez utóbbi táborban is megoszlanak a vélemények a hagyományok értékéről. Ez az ellentét ma is legjobban a hagyományos képzőművészetben, a^ kiállításokon mutatkozik meg. Más országokkal összevetve, nem panaszkodhatunk készség, tehetség és formakultúra és kísérletezés dolgában, de nem lehetünk elégedettek művészetünk gondolattartalmával. Azok a katartikus élmények, amelyek a világ mai festészetét, szobrászatét, grafikáját életre szólítják, akar az elmúlt háborúra, akár a ma sem szűnő ellenségeskedésre gondolunk, de kisebb léptékben a lelki válságok szorongások közérzetet befolyásoló jelenlétére, — ritkán és nem elég megdöbbentő erővel szólalnak meg, de ritka a kor nagy vívmányai, heroikus küzdelmei előtti megrendülés is. A múltba felejt- kezés, formai meghökkentés mindezeket nem pótolhatja. S bár a létbiztonság, a harmónia kiegyensúlyozott, tartalmában közömbös művészetet is létrehozhat; a művészet nem adhatja fel eredeti küldetését, a kor jelzéseinek továbbítását. D. FEHÉR ZSUZSA MŰVÉSZÉT Puttó delfinnel Kisplasztikái kiállítás nyílt a Szépművészeti Múzeumban, mely tíz évszázadot ölel fel, a X. századtól a XIX. század kezdetéig. Képűnkön egy XV. századi alkotás, Verrocchio követőjének munkája. Régi famívesek Szovjet festészet a Tretyakov Képtárban Lúdas Matyi tálján ácsokkal találkozik, velük paktál Döbrögi ellen ... Ebből azt hihetnénk, hogy a magyar famívesek messze elmaradtak olasz kollégáik mögött. Ez bizony tévedés! A fafaragás, a famívelés a magyar építés történetében mindig jelentős helyet foglalt el. Sőt nem csak az építéstörténelemben. Ha csupán a hódoltság korába tekintünk vissza, más lesz a véleményünk a ácsok eleiről. I Ügy tűnik, abban a kor. ban mindenki értett a faműveléshez. Ugyanis fából és sárból épült vár, ház, templom, csűr, kas, kerítés, kastély; sőt a magyar ács a láncot is fából készítette s cety- kának, vagy cöjtnek nevezte. Vasat keveset lehetett találni abban a korban a három részre szakított Magyar- országon; a kő kibányászása is vasszerszámot igényelt volna. Hámoraink nem voltak, az a kevés vas, mihez hozzájutott a magyar, kellett kardra, s más háborús eszközre. Tehát, hogy a famívelés ebben a korban jószerével mindenki szakmája volt, elsősorban a szükségnek köszönhető. Anyag, nád, fa régente bőséggel volt. Derék elődeink tehát nem estek kétségbe, ha a vízimálmok „vasmacskáját” is falánccal' eresztették a Duna vagy a Tisza vizébe. Egy bécsi feljegyzés szerint a „házakban sövénykemencék vannak.... Pitvarban vagyon, kémény alatt, fából rakott, földdel töltetett tűzhely, avagy konyha kéménye sövényből, tapaszos”. Az egykori palánk- vagy sövényépítőket nevén neveztük. Külföldön az építkezésnek ezt a módját a magyarokról nevezték el. Valószínű, hogy hazánkból terjedt el a hosz- szú háborúzások idején. Hazánk népei elsősorban a megélhetésüket igyekeztek biztosítani. Aratási időben még a háborúskodást is beszüntették. A gabonát be kellett takarítani, sőt el kellett rejteni. Katonák, malefakto- rok egyébre sem lestek, mint a betakarított gabonára, a hordóba került borra. Á csűrök építésében is nagy jártasságra tett szert a magyar ács. Egy fogarasi csűr leírása a régi időkből: „A csűröskertnek kapubálványa kötött, jó cifrás kétrendbeli galambház rajta. Sindelyes kapuja fasarkon forgó... A kisajtó is hasonló. A csűröskertnek egy része a kaputól fogva a szekérszínig deszkás sindelyes. A többi része pedig a kertnek mind fedeles sövénynyel kerített, támaszos. "Vagyon egy nagy öreg széles kötéses csűr. A belső két oldala és a két fara is deszkás. Napkeletre való szegletin va. gyón színdeszkából csinált rekesz. A csűr tetején gombos vitorla.” Am a régi — feltehetően kiváló — mesterek munkájában is akadt hiba. íme Rákóczi panasza ácsaira: „A sindelyezés miatt vagyon igen nagy kár, mert igen lapos és az eső által megy rajta; nyersen vették fel az sindelyt, most olyan,' mintha rostán nézne által az ember.” Még a juhászok is értettek az ácskodáshoz. A juhászlegényeket fejszés címmei titulálták; a havasokban maguk vágták a fát, készítették az esztenákat. A kalugyerek- ről is feljegyzik, hogy sorsukon ácskodással próbáltak segíteni... A házi eszközöket is fából készítették. Gyermekkoromban magam is ettem pincehideg aludttejet — fakanállal Régebben pedig jószerével majd minden evőkészség — villa, tányér, kupa — fából készült. Hordókötő, bognár, kádár, pintér, vedres, csöbrös, kupás, csobolyás, — mind, mind famívességet jelentett. S akkor még egy-egy megjelölés több ágra bomlott. Például a teknősökből annyi fa'jta volt, hogy felsorolni is hosszú: tokárok, ko- ponyások, kupavésők, esztergályosok, kéreg-véka csinálok, hordófalkészítők. De ide sorolták a sindelyhasoga- tókat, a Pártosokat, a bölcső- seket, a csertörőket, a hídfol- tozókat, az abroneshasítókat, a rostakötőket... Bizonyos megosztás tapasztalható egy fontos szakmán belül — ám egy bizonyosra vehető: mindegyik jól bánt a bárddal, a szekercével. Az ácsok fával adóztak a hódoltsági korban. Például Boronzó falu mestereinek 1634-ben élő erdejük után 25—25 öregdézsát, csebret, középdézsát, Vendelt, egyfülű sajtárt, öreg kádat — és három kádnak való fát kellett adózniuk. Nevüket is mesterségük után igazították ebben a korban. Roussel Péter (frank volt, de mint magyar vitéz halt meg) jegyezte fel: „A magyarok mód nélkül kedvelik a mesteremberek vezetéknevének az elhagyását, s a mesterségük után való elnevezést ...” Természetesen mindenki nem lehetett ácsmester Magyarországon. Akkor Döbrögi sem tálján mestereket hozat birtokaira S hogy megkülönböztessék az jgazi mestert, az ácsot, a többi, faműveléshez értő. de a szakmában nem teljesen járatos kontártól, hozzátette a magyar: „csak monnár”, „csak kártos”, „csak teknős". BARÁTH LAJOS Faragott fejfák a nóg- rádverőcei református temetőben Jó néhány gyűjteményes és egyéni tárlatot láthattunk már Budapesten az orosz és szovjet festészet legkiválóbb alkotóitól és alkotásaiból (nemrégiben volt a Műcsarnokban Dejneka, Szárján, Petrov-Vodkin, legutóbb Koncsalovszkij képeinek kiállítása), nem kevés monográfia és kézikönyv (Camilla Gray, Troels Andersen, Ék Sándor, Kaufman, Zimenko és mások albumai, könyvei) mutatta be a „nagy kísérletet”, a képzőművészetek 1917 utáni fejlődését a Szovjetunióban, de valljuk meg, minden eddigi feltárás többnyire elfogult, célzatos vagy esetleges volt, és bizonyos értelemben nem egyszer hiányos is. Egy-egy tárlat vagy album jelentkezése olykor szinte a művektől független aktualitást kapott, így minden eddigi reprezentáció szükségképpen töredékes volt, csak részleteket mutathatott be a dolgok természete szerint. Nyilvánvalóan így alakult a közvélemény is: ítéletek és előítéletek születhettek inkább, és korántsem egy tárgyilagos és viszonylagos teljességből megformált értékelés. És bár a címben jelzett, 107 gondosan reprodukált képet és 84 szovjet festőt bemutató album sem teljes, mégis a legátfogóbb képet nyújtja eddig a szovjet festészet nagy vonulatairól: a legkorábbi itt közölt kép 1918-ból, a legkésőbbi 1968- ból származik. ötven év legkiválóbb festői alkotásait láthatjuk a reprezentatív albumban tehát, de csak kizárólag a moszkvai Tretyakov Képtár anyagából válogatottan, így pl. egyik kedvencünk, Nyisszkij Főút Moszkva közelében című képe kimaradt, hiszen a Ívovi képtárban található. És hiányoznak az oly nagy európai hatású szovjet avantgarde és konstruktivista nemzedék (Liszickij, Malevics, Rodcsenko, Sztyepanov, Tatlin stb.) alkotásai, egyben más jelentős korai szovjet festők (David Burljuk, Chagall, Goncsaro- va, Larionov, stb.) 1920 táján festett képei, és ugyanígy a korábban oly sokszor reprodukált patetikus történelmi zsánerek, vagy a rosszul értelmezett elvekből származó héroszteremtés tiszavirágéletű sírképei is. A P. Lebegyev által szerkesztett albumból tehát mégiscsak tiszta és indulatmentes összefoglalást kapunk, mindenképpen a leg- átfogóbbat és feltehetően a leghiggadtabbat az eddigiek közül. Szigorú mértékkel válogatott anyagot, amelyből szívesen állapítjuk meg, hogy a szovjet festészet az eltelt és bemutatott 50 év alatt a piktúra minden műfajában maradandó értékű és időtálló eszmeiségű műveket alkotott, a legkiemelkedőbb alkotók — Dejneka, Kuznyecov, Petrov-Vodkin, Szárján, Sterenberg, Robert Falk és mások — valóban önálló fejezetet nyitottak a piktúra történetében, máig ható erősségű alkotásokkal gazdagították és szolgálták a szocialista és az általános emberi kultúra fejlődését. Az életteli portrék műfajában Arhipov, Koncsalovszkij, Maljutyin, Rjazszkij és mások, a modern felfogású csendéletekében Altman, Aszlamazjan, Kurpin, Gra- bar és társaik, a történelmi életképben Bubnov és a többiek, a modern enteriőrben Volkov és Falk, a szocialista szellemiségű életkép műfajában pedig többek között Ga- ponyenko és Lucsiskin alkotott példaadóan maradandót és eredetit az eddig ismertek után és az album tanúsága szerint. Nem kevés tanulság ez, és az albumot ösz- szeállító kollektívának, a kiadónak nem kevés érdeme. Természetes az is, hogy a Szovjetunió fél évszázados történelmének legjelentősebb szakaszai helyet kapnak a szovjet festészet tematikájában, így a mező- gazdaság és az ipar hatalmas méretű átalakulása Ga- ponyenko, Dejneka, Kuznyecov, Pimenov, Popkov, Szárján, Jablonszkaja és mások, a Nagy Honvédő Háború eseményei Dejneka, Ge- raszimov, Joganszon, Nyi- kics-Krilicsevszkij, Plasztov, Szavickij és társaik vásznain. Feledni sem lehet, amit feledni sem szabad, nemcsak egy hadsereg, de egy teljes nép állt a puskacsövek előtt. A sokszínű orosz táj ugyanígy sok nagyszerű festői alkotás témája lett, ezek közül a számunkra legmegka- póbbak Grabar, Blajinyickij- Birulja, Kalnroze-Rozenberg, Krimov, Nyisszkij, Szárján, Turzsanszkij és Jakovlev itt reprodukált alkotásai. Néhány kiváló kép, így Kuszotgyijev 1920-as Bolsevikje (ki „országlépőre tárja lábát” a város és a tömegek felett), vagy Kuzma Petrov- Vodkin Petrográd 1918 című képe, majd Zsilinszkij Család a tengerparton (1964) című festménye, Pimenov Az új Moszkva (1937) című, szép impresszionista vászna jól érzékeltetheti azt a szellemi és művészi átalakulást, amely a szovjet festészet, egyben a szovjet élet sajátja és jellemzője lett. A haladás és az áhított béke napjait. Az album bevezetője és jegyzetei, a pontos művészéletrajzok és műtárgyelemzések. a gazdag irodalom- jegyzék jó tájékoztatást nyújtanak a szovjet festészet alakulásával, alkotóival és állomásaival elmélyültebben foglalkozó érdeklődés számára is, a szép kiállítású könyvvel a témáról szóló magyar nyelvű tudományos irodalom is gazdagodott. (Auróra, Leningrád — Corvina Kiadó). BODRI FERENC
