Tolna Megyei Népújság, 1978. április (28. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-16 / 89. szám
a Képújság 1978. április 16. Ugye, Váralja gyönyörű? Parkerdő a jövőnek is Váralján sokszor jártam és ennek egyetlen oka van. Szeretem az itt- élő embereket. Dehogyis csak azért, mert velük mindig van miről beszélni. Szívesen szólóakra másutt is bőven akadhat a megyében' a beszédes kedvűeket különösen kedvelő újságíró. A váraljaiak lakóhelyszerete- tükkel nyertek meg maguknak. Annyiszor dicsérték nekem lelkesen szép fekvésű falujukat a behódoltatás alig titkolt szándékával, hogy letettem, amim nem is volt, a „fegyvert”. Szavukra megcsodáltam a Mecsek keskenyülő völgyébe hosszan ékelődő falu villaszerű új házait, mert ezek köszönnek először minden jövevénynek. Jutott ál- mélkodásomból a népi építészet német és magyar emlékeinek, az esztergált faoszlopos és a népi barokk ízeit idéző, téglaoszlopos tornácoknak. A viseletnek is, ami azért emlékeztet a sárközire, mert a házasulandók onnan hoztak maguknak asszonynak valót valamikor. Sőt... hagytam akárhányszor, hogy öreg bányászok szívével együtt fájjon az enyém is a bezárt bánya miatt. Eszünkkel értettük pedig, hogy túl drágán adta itt helyben a kincsét a Mecsek és azért kellett befalazni a tárókat. — Lesz még itt bányászat — mondták volt majdnem esküre emelt kézzel többen is. Mások arról álmodtak hangosan, hogy egyszer majd csak fölfedezik a kirándulók Váraljának a környékét és „ha. nem a szén miatt, hát azért fog idenézni a világ.” .2. Mikor a Mecsekvidéki Intéző Bizottság Bonyhádon tartva soros ülését tavaly, kijött bejárni a helybeliek által oly sokszor emlegetett gyönyörű völgyet, két dolognak örültem. Az egyik az volt, hogy íme, valósulni kezd a lokálpatrióták álma. A másik pedig az, hogy a csupa tekintélyes emberből, komoly közéleti férfiúból álló bizottság tagjai csaknem olyan lelkesülten hódoltak meg a természet lenyűgöző szépsége előtt, mint Áprily versében a tavaszba szabadult diák. Ősz volt pedig, s ki tudja milyen gyerekkori emlékeket ébresztett egyik-másikukban a kökénykóstolás, az ősgyep taposása. Kicsit önkényesen ugyan, de tekintsük ezt a napot a váraljai parkerdő születésnapjának, jóllehet elkezdték akkor már az Állami Pécsi Erdőrendezőség tervei alapján az építését. Kész volt az út és bonyhádi üzemek dolgozói rakták a betonalapokat a városi, járási ifjúsági tábor négyszemélyes faházai alá. A semminél alig volt több, a végleges valamihez képest azonban semmi sem volt. Mégis „láttunk” mindent, aminek az építése ma gőzerővel — és az állami költségvállalás mellett — hatalmas társadalmi összefogással azóta is folyik. Ebben az „össznépi” munkavállalásban a szűkebb hazának talán egyik legszebb parkerdeje készül nap-nap után. Az idő sürget, ősz óta olyan döntés született, hogy nem faházak, hanem fűthető téglaházak épülnek, hogy az úttörő- és ifjúsági tábor télen is használható legyen, mivel a téli sportok művelésére elképzelni sem lehetne ideálisabb terepet. A házak felépítésének tervezett határideje május 15. Addigra kell felépülnie egyebek között a raktárnak, mosdónak, étteremnek, a sportpályának is. Készül az ötös tagoltságú és füzért alkotó tórendszer, eltűnt a tsz juh- hodálya, hogy gépkocsiparkolónak adja át a helyét. Váraljai jövendő látogatóinak — jöjjenek bár Bonyhádról, a járás, a megye, az ország bármely településéről — idáig és nem tovább tarthat az útjuk gépjárművel. Rá leszünk kényszerülve, hogy lábunkat használva járjuk be a parkerdőt, erdei tornapályát, a rönkvár, vagy a szalonnasütők, esőbeállók „vidékét”. 3. Alig van Bonyhádnak és a járásnak olyan mezőgazdasági, ipari, szövetkezeti és egyéb gazdálkodó egysége, melynek ne lenne a szólásmondásbeli egy téglánál jóval több „téglája” a váraljai parkerdő ifjúsági táborának építésében. A téliesíthető lakóépületeket saját anyagból, társadalmi munkában építik fel a különböző gazdálkodó szervek. Bonyhád kisiparosai a tábor felvonulási terének kialakítását és a gyalogút megépítését vállalták el. Több szerv 130 ezer forintos hozzájárulást vállalt. A parkerdő szükséges vízellátásáról a Tolna megyei Víz- és Csatornamű Vállalat gondoskodik, ugyancsak - társadalmi munkában. Nem folytatom a felsorolást. Az összefogás, ügyszeretet példáját szolgáltatók olyan parkerdőt, erdei tornapályát építenek Váralja valóban tündéden szép tövében, mely nemcsak a jelen, hanem a jövő emberének a szolgálatára is alkalmas. Születőben vannak ugyanakkor a „kapcsolódó” tervek. így például az, hogy felújítással használhatóvá teszik azt a keskeny nyomtávú vasúti pályát, melyen Váraljáról Nagymányokra jutott a szén. A több mint két kilométeres távon az úttörő- vasúton utazhatunk majd. Nem tudom meddig jutottak az úttörővasút létesítéséért kezdeményezett tárgyalások, de ha arra gondolok, hogy sok ember közös akaraton lévén, csodás dolgokat tud produkálni, nem kétséges: néhány éven belül elindulhat az első pihenni érkező csoportokkal a kisvonat. Tavaly, a lassan bontakozó parkerdő szűz területét bejárva, még nem merült fel az a terv sem, amelyikkel most egyre komolyabban foglalkoznak. A két befalazott táró közül az Falak növekvőben egyikben, amelyiket nem önt el rendre a víz — bányamúzeumot szeretnének kialakítani. Gondolom, a tárgyi emlékek összegyűjtésében jócskán számíthatnak a vár- aljaiakra és a környéken lévő volt bányászfalvak lakóira is. így hát teljesül az álom: Váralja kaput nyit valahá- nyunknak, akik szeretjük a természetet. Felfedezhetjük a falut is, a helybeli lokálpatrióták kívánsága szerint. S lám, „kinyílik” a bánya, megmutatni, hogy amíg a Mecsek adta a kenyeret itt helyben a bányászságnak, mennyire nehéz kenyér volt az. Hogy múzeum mutatja meg? Soha jobb gondolatot! Az úttörővasút végállomása itt lesz, s megyénk úgysem túl gazdag ipartörténeti emlékekben. Gazdagodjunk így is! LÁSZLÓ I. Fotó: CZAKÓ Völgyet kísér a dombvonulat r. zt hiszem szerencsés K ember vagyok. Bár nem biztos, hogy ez meglát- szik rajtam, de kitűnő tanáraim voltak. Sajnos sokuk neve elé már oda lehet tenni a „néhai” jelzőt és talán éppen ez az oka annak, hogy most emlékezni próbálok reájuk. Ugyanis még a legjobb tanári munka is ritkán állít „ércnél maradandóbb” emléket végzőjének. A régi iskolák folyosóin függő érettségi tablók tanárportréi az utódokban pedig többnyire semmilyen érzelmet nem ébresztenek. Elsős gimnazista koromban úgy néztem a 25 éves érettségi találkozójukra érkezőkre, mintha a történelemkönyvek lapjairól léptek volna elém, tanáraikra pedig mint olyanokra, akik az őslénytárból. Később úgy hózta a sors, hogy a mi 25. és 30. éves érettségi találkozónkra nem tudtam elmenni. Ha most neveket idézek, nem másért történik, minthogy régi tanítványaik emlékezetét megmozgassam egy kevéssé. Nagyon sok későbbi tanár akad közöttük, akik valószínűleg szintén nem kevés tanítványukban ébresztettek kedvet a saját pályájuk iránt. A kis vagy a nagyobb diákban elsősorban egyéniségük keltett maradandó hatást. Ezt saját elnevezéseink révén igyekeztünk érzékeltetni és bár ezek a ragadványnevek bizony nagyon gyakran csúfnevek voltak, ma már a kötődés első jelét látom bennük. Névadó tevékenységünk során előszeretettel merítettünk a zoológiából. Emlékszem „Ökör”-re, „Maki”-ra, „Fó- ká”-ra, „Tevé”-re, „Kacsá”- ra, „Róká”-a. Dr. Guelmino József fiát „Gumicsikónak” hívta az osztály, amiből kiindulva a rettegett latintanár önmagát keresztelte el „Gumilónak”. Az egyik fiatalos arcú tanárunk „Klambó” lett, a tornatanár természetesen „Mócsing”, a franciaszakos gimnáziumigazgató „Abbé”, a rajz- és képzőművészeti alkotások nagy testű oktatója „Pufi”. A „Dzsodzsi” név eredetének oknyomozó kiderítésére valószínűleg már csak a nálam idősebb iskolatársaim vállalkozhatnak. Alig egykét kivételes személyre emlékszem, akiket egymást közt is vezetéknevükön szólítottunk. Szó sincs arról, mintha őket nem szerettük volna, hanem inkább arról, hogy a tisztelet olyan fokán álltak, melyet nem lehetett névadással megszentségteleníteni. A „rettegett” jelzőt írtam le előbb. Igazságtalanul. Guelmino tanár úr nem volt rettegett, csak szigorú. Igaz, hogy a légyzümmögést is hallani lehetett az óráin, de ez nemcsak nála volt így, és egyetlen olyan tanáromra se emlékszem, akire a szigorúságáért haragadtunk, volna. Ha egyébként igazságos volt. Néhai dr. Bodnár Rémig osztályfőnök úr (akiről nem is sejtettük, hogy utolsó harcát vívja sírba vivő halálos betegségével) egy alkalommal nagyon kellemetlen órát szerzett nekünk, valamilyen kideríthetetlenül maradt, de ránk fogott ablakbetörés jóvoltából. A következő napon pedig szinte mérhetően áradt feléje a szeretet, amikor nem restéit ünnepélyesen bocsánatot kérni az osztálytól, mert a tettesek időközben egy másikból kerültek elő. A tanári módszereket nagyon hamar észrevettük. És ha ez hatásos volt, méltányoltuk is, amivel már az érzelmi kapcsolat következő fokozatához jutottam. Természetesen nem voltunk válogatott zsenik gyűjteménye és éppen ezért sok minden elkerülte a figyelmünket. Hajnal Zsigmond tanár úrban például nagyon sokáig csak a lelkes labdarúgót méltányoltuk és sokunkra hatott a felfedezés erejével, amikor váratlanul egy kitűnő matematikakönyvet jelentetett meg. Ha korábban megteszi, talán nem marad a tudományoknak ez a területe egyszer, s mindenkorra zárva előttem... Dr. Wéber Hubert kémiát tanított és csak sok évvel később értettem meg, hogy az ezzel cseppet sem rokon retorikát is. Neki köszönhetem életem első nagyközönség előtt tartott el‘adását. Ugyanis szabadon válaszhattunk magunknak témát és ilyenkor, kellően felkészülve, időről időre a miénk volt az egész óra. Én a bauxit és alumínium rejtelmeit magyaráztam a nagy kémiai előadóterem katedráján, tanárom lenn ült a padban. Harmadikos gimnázista lehettem, vagyis mai szóval élve az általános iskola VII. osztályába jártam. ......... ó tizenöt évvel ezelőtt | azzal döbbentettem í meg az akkor igencsak kicsinyke lányomat, hogy a Lenin körút és Majakovszkij utca sarkán fényes délelőtt vigyázzba vágtam magam egy alacsony, testes, ősz bajuszú férfi előtt. Dr. Szalay Gyula osztályfőnök úr volt az, aki csak néhány másodpercig nézett töprengve az eléje tornyosuló testes, bajuszos, lányát sétáltató apára és aztán ujjával a mellem felé bökött: — Fiam, én magát a VI. osztályban tanítottam. Ugye a második padsorban ült, Cser- na Zoli mellett? Valóban ott ültem és ezek után még csak meglepődni se volt okom, hogy egykori osztályfőnököm néven szólított. Máig sem értem rejtélyes memóriáját, hiszen majdnem negyvenévi pályafutása során gyerekek ezreit tanította. Alighanem több volt ez, mint tanítás. Szerette is őket. És magázta. A régi gimnáziumban a felsősöknek (ez a mai VIII. általánosnak megfelelő korral kezdődött) kijárt a magázás, meg a hosszú nadrág. Szalay tanár úr sose tegezett, de azt hiszem elsősorban neki köszönhetem a történelem iránti érdeklődésemet. Históriát tanított és abban az időben, amikor a feladatlapok és tesztkérdések * teljesen ismeretlenek voltak, kötelezően előírta a történelemfüzetek készítését. Ki-ki a maga kedve szerint rajzolt térképet, gyűjtött képeket, igyekezett vizuálisan is megörökíteni a tanultakat. Én a Tolnai Világlapja szerdai számai 24. oldalán megjelent „Hét nap történelem” című arcképcsarnokból ollóztam nagy buzgalommal és máig állítom, hogy tökéletes történelemfüzetem volt. Sajnos ezt Szalay tanár úr sose láthatta, mert gyűjteményem elpusztult 1944. április elején, Budapest első amerikai bombázásakor. Zimándi tanár úrnak első és utolsó ügyvédi tevékenységemet köszönhetem. Az akkori tanterv a Toldi-ra egy teljes esztendőt szánt, jól tette. Először a tanár olvasta végig Arany csodálatos költeményét, aztán hosszú részeket tanultunk meg belőle kívülről és közben magunk se vettük észre, hogy egy eposz tevékeny szereplői lettünk. Őfelsége Lajos király, ha jól emlékszem Boér Feri volt (ma szállodaigazgató), a testvérgyilkos ügyésze dr. Kűry György (Szent-Györgyi Albert professzor intézetének jelenlegi tagja), a védő pedig én (aki akkoriban éppen erdésznek készültem és az újságírás eszembe se jutott). Vádoltunk és védtünk, a magunk szavaival és dr. Zimán- dinak a szeme se rebbent harciasságunktól. Ö tudta, amit mi nerp, hogy játszás közben tanulunk. Ma már én is tudom. imándi P. Istvánból később a magyar irodalomtörténet legnagyobb Péterfy-monog- ráfiájának írója lett, dr. Ba- intner Gézából a matematika professzora, Gábriel A. Lászlóból a középkori történelemé. Nemcsak a régi diák elfogultsága tehát, amikor azt mondom, hogy jó tanáraim voltak. A legtöbbjüknek adósa vagyok. Ötvös Károly tornatanár (akkoriban nem használtuk a „testnevelés” kifejezést) pedig nekem maradt az. Egy pofonnal. Valami egészen osztályonfelüli zsiványkodásom idején kaptam meg az egyiket és ő kilátásba helyezte, hogy ha így folytatom, nem marad el a másik. Folytattam, de immár mindenkorra elmaradt. Kár. ORDAS IVÁN Vízkeresők
