Tolna Megyei Népújság, 1978. március (28. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
lO^PÜJSÁG 1918. március 5. L. Silvestru: Tejfölös káposzta Az étlap olyan előkelő, aranybetűs bőrmappában volt, a pincér annyira tisztelettudónak és fenségesnek lászott, a zenekar pedig olyan finoman játszott, hogy egy pillanatra habozni kezdtem. Olyasvalamit akartam rendelni, ami méltó ehhez a környezethez. Valamilyen elegáns ételt, mondjuk például ikrát és bélszint szarvasgombával, francia konyakot és friss ananászt. Vagy foglyot apróra vágott, szárított zöldséggel és pezsgőt. Én azonban tejfölös káposztát akartam. Azonkívül csupán néhány le-i jem volt, az orvosom pedig szigorúan megtiltotta, hogy bármilyen fűszeres, sült vagy párolt ételt egyem. Nekibátorodtam és így szóltam: — , Legyen szíves, hozzon nekem egy adag tejfölös káposztát... A pincér most dühösen, azt feleli, hogy ilyen fogás náluk nincsen — gondoltam, és összehúztam magam, szidásra várva — a pincér azonban nyájasan mosolygott. Kezében kis jegyzettömb és ceruza volt. Nem, mondhat akárki bármit, a jó vendéglő — az jó vendéglő. Nagyszerű a kiszolgálás, ha fene fenét eszik, akkor is! Még merészebb lettem. — És a káposztában okvetlenül legyen egy karika főtt sárgarépa, az orvosom nyomatékosan ajánlotta a sárgarépát. — Értem — bólintott a pincér és feljegyezte rendelésemet. Egy pillanatra megdermedtem, annyira elbővült a mértani szabályosságú választék fényesen csillogó hajában. — Igen — majdnem elfelejtettem — ha lehet, azt is szeretném, ha a káposztában egy kis cékla lenne. Ez tetszetős és étvágygerjesztő is... — Parancsára — biccentett tisztelettudóan a pincér és tovább írt. — Még valamit? — Köszönöm, ennyi elég. És még azt mondják, hogy a vendéglőben nem szeretik, ha valaki olcsó főzelékfélét rendel! Lám, kérem szépen, én még ki sem nyitottam az étlapot, szeszélyes kívánságaimmal gyötröm a pincért, ő pedig csupán tisztelettudóan bólogat... — Tessék — mondta a pincér és átnyújtott egy papírlapot. — Mi ez? — kérdeztem. — Szíves engedelmével, asszonyom, felírtam annak a legközelebbi zöldségüzletnek és tejboltnak a címét, ahol mindig kapható friss tejföl. Úgy vélem odahaza éppen olyan káposztát készíthet majd, amilyet annyira szeret. Minden jót! Nem, mondhat akárki bármit, az udvarias pincér ritka, mint a fehér holló... (Fordította: GELLÉRT GYÖRGY) Pedig = emberek A romantikustörténe---------------------------tek kedvelt alakja a férfi (vagy a nő), aki kettős életet él. Nappal elegáns, hitelképes arisztokrata, éjszaka rablóvezér vagy kalandornő. Szóval valami egészen más. N os, talán valamelyik romantikus regényalakot irigyelte meg az az ismerősöm, aki nappal a nyilvánosság előtt a morál színeiben forgolódó közéleti férfiú, a szocialista erkölcs szószólója, délután viszont elsősorban elvált férj, aki bírósági tárgyalások sokaságán próbálja megóvni forintjait a gyerekeitől, nehogy a gyerektartás átkos intézménye 100—200 forinttal többet gyűrjön maga alá. De a romantika szélsőségei iránti nosztalgiát fejezi ki másik ismerősöm életformája is. ö az, aki munkahelye dolgozóit rávette, hogy szabad idejükben játszóteret építsenek a gyerekeknek. Ö az, aki nők- és anyáknapján könnyes hangon köszönti a magyar asszonyokat és személyesen nyújtja át nekik a hóvirágcsokrot. És ő az, aki előző feleségénél hagyott gyermekeit már az utcán sem ismerné fel, hiszen évek óta nem látta őket. Beszélik' ugyan, hogy a fia csavarog, a lánya kimaradt a gimnáziumból, de hát mindezért csakis az anyjuk a felelős, miért nem neveli őket keményebben. Persze mindig ilyen volt, ilyen gyönge szívű, elomló, tehetetlen, ezért nem bírta összetartani a családot sem. Most aztán egye meg, amit főzött. Harmadik ismerősöm nő! Minden lehető fórumon sík- raszáll az egyenjogúságért, ostorozza a zsarnok férfi- önkényt, gyűléseken és ankétokon hallatja szavát. A fia miatt vannak ugyan apróbb kellemetlenségei. Állítólag lopott a gyerek a vidéki kollégiumban, ahova erkölcsnemesítés céljából bejuttatta. Meg ivott is a gyerek, arra kellett neki a pénz. De hát végtére azért van a KISZ, a pedagógus meg a társadalom, hogy az eltévedt bárányt visszavezesse az akolba. Egyébként mindhárom ismerősöm közmegbecsülésnek örvend. Ök a pedig-emberek. Cigánykodik a gyermektartási pörben? Pedig milyen tisztességes, komoly ember. Istenem, kell neki a pénz, érthető, új családot szeretne alapítani. Elfeledkezett korábban--------------------------- nemzett g yerekeiről? Botrányaikat egy vállrándítással veszi tudomásul? Pedig a cégnél ő az anyák gyámola, a gyermekek nemtője. Istenem, kicsit szórakozott ember. Meg aztán nem akar elvált felesége belügyeibe avatkozni. Ez nem is lenne méltányos. Persze, ha ő nevelné azt a két haszontalant, nem csavarognának és nem maradnának ki a gimnáziumból. De hát így alakult. Mit tehetünk az objektív körülmények ellen? Lopott, ivott a vidéki kollégiumba menekített fiú? Pedig milyen dolgos, szorgalmas asszony az édesanyja. Persze nagyon elfoglalt, mindenkin segít, de azt az egyet, a saját gyerekét igazán átvállalhatná valaki más. És egyáltalán: van közélet meg van magánélet. Az utóbbihoz semmi közünk. Bizony semmi, amíg magánéleten az elromlott szerelmet, a kudarcba jutott házasságot értjük. Két felnőtt ember a maga ízlése szerint ronthajta el a saját életét, és amit ketten belül elrontottak, azt kívülről beavatkozó legföljebb tovább ronthatja. De a csavargó, kiábrándult, magával tehetetlen gyerek, akit válóper után, vagy már előtt a semmi szögére akasztottak, nem az anya és az apa magánügye. Sőt, én még azt is megkockáztatnám, hogy aki a magánéletben tisztességtelen, aki a megúnt, vagy sose szeretett társtól nemcsak szabadulni igyekszik, hanem egyúttal tönkre is akarja tenni, akinek nem elég a válás, a fele pénz, a fele királyság, hanem a másikat kilöki a lakásából, megingatja az egzisztenciájában, állandó molesz- tálással, — hisz senki a másiknak annyit nem árthat, mint férj a feleségnek, feleség a férjnek — ideggyógyintézetbe juttatja; szóval az ilyen lehet „pedig” komoly, dolgos, közösségi lény, a morál jó stílusú bajnoka, az anyák védelmezője, az egyenjogúság élharcosa, mégis jobban tesszük, ha minden mozdulatát gyanakodva figyeljük. Azért, mert a vállalt szerepből, a pedig-életből bármikor kibújhat a valódi karakter. Csak ez az egy életünk------------------ van. És ha m eghalunk, egyszerre tűnünk el a magán- és a közéletből. Senki se vési a sírkövünkre: a gyerekeiről nem gondoskodott ugyan, nélkülözni csavarogni hagyta őket, de amúgy, a közéletben igazán szépen megállta a helyét. FENAKEL JUDIT S A L O M E Decsi Ilona grafikája a Fiatal Művészek Stúdiójának budapesti kiállításáról MISZLAI GYÖRGY: Nyomtatás a pusztán Dédem nyomtatni Rácegresre járt. A Kishalmon túl volt az Alsó-puszta. Ott hogyta el a lőrinci határt... Hajnalonként a Sió ködjét úszta. Bizony rég volt!... A robot-világban. Befogta a Kesét, meg a Csillagot. Pár üres zsák bújt meg a saráglyában. Hajnaltól csillagkeltéig nyomtatott... Kérdeztem: „Mért kellett Öregapám ezt tenni?...” S ő szelíden nézve rám így szólt, és szava emlékeket oldott: ■ „Nyomtatáskor lovaim meghíztak, és zsákjaimba is került „abrak”. (Bajúsza alatt hamisan mosolygott:) no, meg oly jó volt becsapni a Grófot...” Russel Baker: fi doodad fa Van egy doodad fám a nappaliban. Aki New York-ban él, az rákényszerül az ilyesmire. New Yorkban minden „fontos” embernek rengeteg szobanövénye van, ami elég természetes is, ha belegondolunk, hogy mihelyt kilépnek a szobából, a tájkép csupa cement és magas vérnyomás. Amikor az ember először letelepedik New Yorkban, az egész őrültségnek tűnik. Az a rengeteg levegő híján elrozsdásodott szobanövény, a kandalló előtti cserépben nevelt grape fruit, és a bannyanfa, melyet kissé megmetszettek, hogy mö- güle kilátsszon a televízió. De hiába, lépést kell tartani, különben a New York-iak úgy vélekednek majd, hogy nem tartozol a „fontos” emberek közé, és nem jönnek el többé vacsorázni, ami megöli még a reményét is annak, hogy valaha azok körébe tartozhass, akiket Jacqueline Onassis környezetében látni. Mármint a fontos emberekébe. New Yorkban az a lényeg, hogy az ember Fontos Ember legyen. így hát én is megvettem a szokásos növényeket. Páfrányodat, borostyánt, philodendront, citromfát, kaktuszt, kókuszpálmát, és vénusz-légyölőt. A növények mind gyűlöltek engem, és én visszontgyűlöltem őket. Szüntelenül szekáltuk egymást. Nem tetszett nekik a megvilágítás. A levegő pára- tartalma nem volt megfelelő, és miért nem tápláltam őket gondosabban? No, meg a víz? Az öntözés? Hol késett az öntözés ? Hamarosan tudtomra adták, hogy vagy ők, vagy én. Én pedig tudtukra adtam, hogy én maradok. Amikor az utolsó is elvánszorgott a növények temetőjébe, akkor újra bevásároltam néhányat, de ezúttal olyanokat, amelyek megélnek a sanyarú New York-i körülmények között, és meg is szolgálják a gondozásukat. Például a doodadfa 40 láb magasra megnő, napfény és víz nélkül, azokkal a koromszemcsékkel táplálkozik, amelyek az ablakon át beszűrődnek a lakásba. A szoba belnézete természetesen nem engedi 40 láb magasra nőni, de a pompásan rugalmas doodadfa, a mennyezetet elérve, vízszintesen nő to • vább, majd a szoba túlsó felénél lefelé kezd kúszni. Akinek tűzlépcső van az ablaka előtt, az élvezheti az Amazon folyó medencéjéből származó hootchbub venyige indáit. Ez a növény ugyanis rendkívül érzékeny az emberi test illatára. Ha valaki csak néhány lábnyi közelségbe kerül hozzá — mondjuk egy betörő, aki az ablakon át akar behatolni —, a karvastagságú indák sűrűn körbe fonják! A hootchbub tulajdonképpen az orchidea nektárját akarja kiszívni, amelyről különös fejlődéstörténeti tévedés folytán úgy véli, hogy az emberi testben található. A hootchbub vad, de nem gonosz növény. Miután felfedezte, hogy zsákmánya nem tartalmazza az értékes nektárt, melyre ő oly kétségbeesetten vágyakozik, a csalódás fájdalmas sóhaját hallatja és kihajítja áldozatát az ablakon. Nekem három hootchbub növényem van és az egyiket éppen most pereli kártérítésért egy házaló lexikonkereskedő. Minden New York-i lakásnak javára válna néhány cserép Hohenstein-moha. Ez nem közönséges moha, hanem olyan, amelyet most fedeztek fel a Suvos-dinasztia sírja körül végzett ásatásoknál. Jellemző vonása az, hogy vacsoravendégség vagy koktélparti alkalmával körülkússza a vendégeket és kellemetlen kis szippantó hangokat hallat, ami tulajdonképpen annak a sajátos kifejezésmódja, hogy milyen nagy öröm végre élő embereket látni, a sírban töltött évszázadok után. Természetesen ezt senki sem érti, ezért a Hohenstein-moha sohasem unalmas, sőt még társalgási témául is kiválóan megfelel. Fordította: ZILAHI JUDIT Babits fogarasi éveinek kutatója MAR NÉHÁNY hete, hogy eltávozott közülünk, de a heti- és havilapok csak most búcsúztatják a Babits-kuta- tások terén nagy érdemeket szerzett kitűnő irodalomtörténészt, Bisztray Gyulát. Bisztray Gyula erdélyi származása révén és éppen fogarasi illetősége alapján érezte nemcsak hivatottságá- nak, de egyenesen kötelességének, hogy Babits életének talán legkevésbé ismert három évét földolgozza. Mint fiatal könyvtáros és mellékesen a Magyar Szemle könyv- sorozatának szerkesztője, Babitsosai személyes érintkezésbe lépett. Vele való kiadói kapcsolatait is földogozta. De ennél is fontosabb, hogy a nagy költővel és feleségével, Török Sophieval több megbeszélést folytatott Babits fogarasi éveiről éveken át szorgalmasan gyűjtött adataihoz. Babitsot magát is meglepte a messze hagyott erdélyi kisváros minden kövének, házának ennyire alapos ismerete és Bisztray mintaszerű detéktívmunkával folytatott nyomozása. Végignézte a fogarasi gimnázium értesítőit, ezekből megállapította a különböző tanévekben végzett tanári munkáját, kinyomozta közművelődési előadásait, kikereste a Fogaras és vidéke c. lapba írt cikkeit, és sorra fölkereste volt tanártársait, sőt egyes tanítványait is. így alakult ki az a szinte percnyi pontosságú kép Babits három fogarasi évéről, amit ő a maga idejében, 1908 és 1911 között Tominak, számkivetése helyének érzett, de amiből az idők fátyolén át inkább a szép emlékek kerültek előtérbe, nem utoisó sorban Bisztray Babitsék elé tárt meggyőző bizonyítékai nyomán. ,„Fogarason egyedül — megtanultam görögül” — ezt a mondókát tréfásan idézte Babits, hogy ottani ráérő idejének leghasznosabb eredményét ezzel is jelezze. De mint barátai mondták, a Szekszárdról érkező kadarkát tartalmazó kishordók vidám Mihály-napokat és más alkalmakat adtak Babitsnak a férfias mulatságokra. A HAGYATÉKBAN egyik tanárbarátjától, a kitűnő Fiedrich Andrástól számos levél maradt. Ö készítette elő felső-olaszországi, rivié- rai és svájci kőrútjukat is. A heti 16 óra tanítás mellett Babitsnak rengeteg ideje maradt nyelvtanulásra, írásra és fordításra. Bisztray összeállítása szerint Fogarason Babits ötvenegy verset, nyolc tanulmányt és hat előadást írt. Ezek közül a Békenapon című első hozzászólása az őt élete végéig foglalkoztató világbéke gondolatnak. (Ilyen írásaiból most állítok össze egy kö- tetrevalót.) Kiváló tudós barátjával, Ambrózy Pállal közös megegyezéssel rendeltek angol és francia könyveket és folyóiratokat. A helybeli, jórészt szász intelligencia rajongással vette körül és vitte magával az erdélyi havasokba kirándulásaira. Egyik itt írt versének „Egy szegény magára maradott” volt a címe, de voltaképpen nem is volt annyira elhagyatva. Bisztray bukkant nyomára ottani cukrászlány- szerelmének, akinek bűvös szépsége ihlette két gyönyörű versét, a Sugár és az Örök dolgok közé legyen híred beszőtt című. Babits egyes nagy műveiben, így a Gólyakalifában és a Halálfiaiban is meg van örökítve a fogarasi havasok tátrai szépségű hangulata. BISZTRAY ezt a könyvterjedelmű tanulmányát 1956-ban közölte az Irodalomtörténeti Közleményekben. Nyomában a kolozsvári egyetem egyik Babits-tisztelő román professzora diákjaival végigjáratta Fogaras ösz- szes házait és családjait. Ezek összegyűjtötték a város legnagyobb irodalmi büszkeségére, Babitsra vonatkozó emlékeit. Erről a mintaszerű kutatómunkáról majd máskor számolok be. GÁL ISTVÁN BERTÖK LÄSZLÖ: Talpig fehérben Imádkoznak a szerencsétlenek menne a játék boldogságra igéznek kis Jézust kicsi pénzt menne a marék bölcsességre igéznek utolsó ép fogat hogy amíg mondják nincsen vége maradék tyúkot csöpp vetést hogy addig nem fáj béke van kéve zsuppot rozoga ágyba kamra és lélek tele van jólelkű hivatalnokot a tanácsba addig mint testté vált ige és azon túl is békességet leülök ágyuk szélire nekem szerencsét egészséget s nézzük egymást talpig fehérben mintha nem életre-halálra hóemberkék a napsütésben.
