Tolna Megyei Népújság, 1978. március (28. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-31 / 76. szám
A ^Sépújság 1978. március 31. Kiállítás R. Kiss Lenke szobrászművész alkotásait láthatja a közönség Veszprémben, a Dési Huber teremben. Képünkön a művész Anyaság című szobra. Fi I mfeszti vá I Toursban rendezték meg a Henri Lanloia-ról elnevezett II. nemzetközi filmtalálkozót. Mintegy tíz ország negyven filmművészeti főiskolájának hallgatói által készített filmeket mutattak be. Sor került ezenkívül a magyar filmművészet retrospektív bemutatójára és egy kis szuper 8-as fesztiválra. A fesztivált rendkívül szerény keretek között voltak kénytelen megrendezni, idén azonban már lehetőség nyílt külföldi delegációk fogadására is. A magyar delegáció tagjai között volt Gaál István és Sára Sándor. A találkozó célja az, hogy lehetőséget biztosítson a végzős hallgatóknak alkotásaik bemutatására, eddig erre lehetőségük csak Belfortban, a nem szakmai jellegű találkozók során és Budaoesten a SIDEC rendezvényein volt. Az angolok elsősorban rajzfilmekkel hívták fel magukra a figyelmet, a magyarok fekete-fehér remekműveikkel és az amerikaiak egy szép játékfilmmel. A dzsámi mása Pécs híres törökkori műemlékének, a város központjában álló Gázi Kászim pasa dzsámijának miniatűr mását készítette el Fetter Antal helytörténet-kutató. Négy éven át dolgozott rajta, összesen mintegy ötezer munkaórát fordított a makett megépítésére. Nem a mai dzsámit örökítette meg, hanem a háromszáz év előttit, amilyen a török hódoltság idején volt. így ott áll mellette a karcsú minaret, s belsejében a mihráb fülke meg a nők karzata. Munkájához korabeli leírásokat használt fel, továbbá értékes dokumentációt kapott a Török Építészeti Szövetségtől is. A makett harmincszorosán kicsinyített mása a Széchenyi téren álló dzsáminak. Alapterülete 65x85 centiméter, a dzsámi magassága 95 centiméter, a minareté pedig 150 centiméter. A mester az eredeti anyagokat alkalmazta a dzsámi megépítésénél. Ebben segítségére volt a véletlen is. A Széchenyi téri csatornaépítés közben napvilágra kerültek a középkori Szent Bertalan templom alapjai — ennek köveit használták fel a törökök a dzsámi építéséhez — így Fetter Antal hozzájuthatott a valódi építőanyaghoz. A miniatűr dzsámi falainak sok ezer apró tégláját fehér mészkőből csiszolta, az oszlopok anyaga vörös homokkő, az előcsarnok padozata mecseki „kék kő”, a szamárhátíves ablakok díszítményeit égetett agyagból mintázta, az ablaküvegek zöld nyersüvegből vannak — akárcsak az eredeti épületen, így tehát a színek is azonosak. A főkupolát és az előcsarnok kupoláit több mint kétezer ólom- lemezke fedi, valamennyit maga kalapálta ki. Egyedül a félholdhoz nem kapott eredeti anyagot, ezért rézkilincsből reszelte ki. Nem csoda tehát, hogy tekintélyes súlya van a kis dzsáminak: körülbelül két és fél mázsát nyom, négy ember szükséges ahhoz, hogy megemeljék. Országos Széchényi Könyvtár Üjabb értékes könyvekkel és kéziratokkal gyarapodott az Országos Széchényi Könyvtár állománya. Két középkori kódextöredék mellett 16—17. századi dokumentumok és XX. századi írói anyag (Krudytól és Németh Lászlótól) került a kézirattárba. A magyarországi származású isztambuli nyomdász, Ibrahim Műteferrika négy újabb kiadványát vásárolta meg a Régi Nyomtatványok Tára, eddig ismeretlen ki- aaasban szerezte meg Bister- feld János gyulafehérvári professzor egyik munkáját. PETŐFI NÉPE Mint szerte az országban, Bács-Kiskun megyében is javában folynak az előkészületek, a legtöbb helyen kialakult az ünnepi program hazánk felszabadulásának 33. évfordulójának méltó köszöntésére. Híven a hagyományokhoz, helyi nagygyűléseken, az üzemekben, termelőszövetkezetekben, intézményekben, s a lakóterületi pártszervezetekben az április 4-ét megelőző napokban ünnepségeken emlékeznek meg hazánk történelmi sorsfordulójáról, új életünk megszületéséről. Az ünnep alkalmával a megye több helységében új létesítményeket vesznek birtokba. Baján például a Bácska Bútoripari Vállalat új mintaüzemét nyitják meg, a buszpályaudvar mögötti területen pedig az új ÁFÉSZ- áruház alapkőletételére kerül sor. Kecskeméten a Habselyem Kötöttárugyár új csarnokát és a Széchenyi-városi óvodát, Lajosmizsén az újjáépített pártházat adják át rendeltetésének. Dunántúli napló A pécsi vidámpark szombaton nyílt meg. Az első napon háromszázan éltek a játékos lehetőségekkel, de a közöttük fődíjként kisorsolt fehér pulikölyök mégsem talált gazdára. Soltész János balatonaligai lakos volt ugyan a szerencsés nyertes, de nem vette át, mondván túl nagy... Az igaz, hogy több mint 3 hónapos, de még valódi kölyök. A húsvétvasárnap és -hétfő időjárása kedvező volt, így sétálva és kocsival tartott a hegyre az előszezoni felnőtt- és gyerekáradat a játékországba. Közel háromezren keresték fel a vidámparkot, hogy megörvendeztessék csemetéiket és természetesen saját magukat. Több százan pilóták voltak, mások mesterlövészek, míg sokan a kecskén adták le a húsvéti súlyfeleslegüket, netán a mérgüket. Nagy keletje volt a dobálónak, a dodgemnek és a különféle autóknak, az óriáskeréknek, egyesek viszont kifogták a nagy halat. Az elvarázsolt kastély, a mini körrepülő, a gyermek KRESZ-játék, a kanyargó, a forgócska mind-mind próbára tette a szülők rábeszélő képességét és pénztárcáját. A kis piros mozdony a három szellős kocsival komoly forgalmat bonyolított le a vidámpark és az állatkert között. Az ünnepek alatt az állatokra is vagy ötezer ember volt kíváncsi. FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Értekezleten történt. A vita közben egy hozzászóló arról beszélt, miként segítik munkájukat a központból hozzájuk érkező írásos anyagok. Töprengett egy darabig, hogyan is nevezik ezeket hivatalosan. És végül kimondta amit gondolt: se... sem... sematikák. Nem éppen rossz elnevezése némely semmitmondó, sablonos tematikának, amelyek nem nagyon járulnak hozzá, hogy a területeken, a községekben változatos, színes megmozdulások bontakozzanak ki. így fordulhatott elő, hogy egy nyelvbotlás pontosabban határozza meg a lényeget, mint sok tematikusán — sematikusan — felépített hozzászólás. SomamiNéplap Ködös novemberi hajnal volt, amikor a rádióbeszélgetés lezajlott. A hívó Békési Pál, a Puskás Tivadar Kaposvári Rádióklub hetesi kihelyezett állomásának vezetője. így emlékezik a történtekre, s a tízéves rádióamatő- ri tevékenység legemlékezetesebb kapcsolatteremtésére: — Hajnali öt órakor kezdtem kutatni az éterben. Különböző országok, világrészek rádiósai valóságos „vadászatot” indítottak, hogy összeköttetést teremtsenek Husszein jordániai királlyal, aki ismert amatőr, és éppen akkor — születésnapját ünnepelve — dolgozott az éterben. Állomások ezrei hívták őt, de kevésnek sikerült közülük megteremteni a kapcsolatot. Nekem sikerült, noha akkor még nem mindenki hitte el. Főként, amikor elmeséltem munkahelyemen — a kaposvári AFIT-nál vagyok karosszérialakatos —, hogy letegeztem egy királyt. Ez azonban nem nagyzolás, mert angol nyelven beszélünk, s a rádióamatőrök között ez elfogadott. A napokban Jordániából megérkezett a JY7MK állomás tulajdonosának igazolása a kapcsolatfelvételről. Ebben ott volt Husszein király fényképe, részletes önéletrajza is, amelyben születésének adatait és azt ismerteti, hogy mióta tevékenykedik mint rádióamatőr. Békési Pál „járt” már Kenyában, Szent Ilona szigetén, a Kókusz- és a Fülöp-szige- teken. Japánban, Angliában, az Egyesült Államokban, Dél- Amerika és Európa valamennyi országában, összesen 196 ország rádiósaival teremtett összeköttetést, naplójában 22 000 bejegyzés tanúskodik erről. Kilenc diplomát kapott, s egyszer kapcsolatot teremtett egy bolíviai hegyi expedícióval. „Kisvárosi újság” címet viseli az az egész oldalas ösz- szeállítás-sorozat, amely testvérlapunkban a közelmúltban indult, azzal a céllal, hogy bemutassa Karl- Marx-Stadt megye kis településeinek életét. Legutóbb Oberwiesenthalról, az NDK legmagasabban fekvő falujáról írt. Az érchegységi üdülőhely a téli sportok paradicsoma, hiszen a környező hegyek közül többön 220 napig is összefüggő hótakaró van. A 2800 lakosú községet — amelyet egyébként a Csehszlovákiába vezető út kapujának is neveznek — különösen híressé teszik a helyi Traktor SC sportolói, akik eddig 28 arany-, 30 ezüst- és 21 bronzérmet nyertek az olimpiákon, a világ- és Euró- pa-bajnokságokon. A község lakói számon tartják, hogy 1913-ban Karl Liebknecht, a német munkásmozgalom kiemelkedő alakja itt töltötte a szabadságát. • • Herczeg Orzsi utazásai Amikor a decsi nyugdíjasokkal Székesfehérváron jártam, a buszunk céliráhyosabb megközelítése végett egy fél méter magas kerítésen lépkedtünk át. Az egyik néni azt mondja: „Az én lábaimnak ez magas. Inkább körbe megyek.” A Bory- vár függőkertjében bámészkodva, látom, hogy az egyik mellvédről integető csoportban ott van a néni is. Ezután őt figyeltem. Mindenhova felment, felmászott, bement, igaz, sokszor csak úgy, hogy „körbe ment.” „Ha már valahova eljutok, akkor én ott mindenről tudni akarok. Ha most azt mondanák, megyünk a világ másik végibe, akkor oda is mennék.” — Édesapám, hadd menjek én haza a ló hátán — kérleltem egyszer a dunaszekcsői vásárban, ahol lovat vettünk. — Tizenkét éves voltam akkor — Nem lehet azt, kislányom. Most vettük a lovat, a természetét se ismerjük. Megbokrosodik, levet. Meg aztán szerszám sincs nálunk. — Megülök én rajta nyereg nélkül is. Fontos, hogy kantár van a fején. Addig könyörögtem, míg megengedte. Persze tudták, hogy én jól lovagolok. Na aztán „gyí lovam!” Haza, Nyékre. Én odavalósi vagyok Előbb hazaértem, mint apám a fogattal. Az első háborúban a bátyám fogságba esett. Kilenc évig oda volt. Apám meg beteg lett. Föl volt vállalva az erdőn a sok fuvar. Valakinek menni kellett. Mentem én a két lóval. Akkor olyan 18 éves lehettem. Mentem mindennap. Rakodtam, mint az emberek. Egyszer aztán elragadtak a lovak. Valamitől megvadultak. Elindultak hazafelé. Mentek mindenen át. A kocsi hányódott, vetődött. Én azt se tudtam, hogy mit csinálok. Eltöröt a lőcs, leesett az oldal. Amint beértünk az udvarunkba, a kocsit nekivitték a ház falának Az ott elakadt, én meg a lovak közé vágódtam. Mikor magamhoz tértem, akkor kezdtem eszmélődni, hogy mi is történt velem. Azt mondták, álltam az első tengelyen, és a gyeplőszárba Kapaszkodva feszítettem magamat, úgy vittek a lovak. 1933-ban nagyon beteg lett az uram. Már se élő, se halott nem volt. A decsi orvos azt mondta, hogy ő már mindent megpróbált, mást nem tud csinálni. Be kell vinni a kórházba. Befogtam. A kocsi derekát teleraktam dunyhákkal meg vánkosokkal, úgy fektettem föl az uramat. Mentő? Hol volt akkor még mentő. A kórházban aztán a Novák tanár úrhoz utasítottak. Könyörögtem a tanár úrnak, hogy gyógyítsa meg az én uramat. Sírtam, zokogtam. Nagyon szerettük mi egymást. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküle. A tanár úr biztatott, de én csak nem jót éreztem. Minden gondolatom a nagy bajunk körül, az uram körül járt Nem is tudom, hogyan értem haza. Csak azt veszem észre, hogy a lovak ott állnak a szállás előtt. Reggel, etetés után újra befogtam. Irány Szekszárd. Mintha a világ végén lett volna. Sohase akartunk már odaérni. Ettől kezdve aztán mindennap behajtottam a városba. Egy szegényebb családnál kerestem a lovaknak állást. Sonkával, baromfival, eggyel-mással fizettem meg nekik a jóságukat. Hála Istennek az uram meggyógyult. De azt senki se tudja, hogy én mit álltam ki mindennap, amíg a decsi szállásról a kórházba értem. — Ejnye — mondom egyszer az uramnak — te itt mindig meséled, hogy mit láttál Alvincnál, meg itt, meg ott mennyi szépség van. Hát én sohase láthatom meg azokat? — Miért ne. Ülj föl a vonatra, aztán utazgass egy kicsit. Komolyan gondolta. Na, én meg kaptam az alkalmon. Összeszövetkeztem a szomszédasszonyommal, a Göndöcsné- vel, és elhatároztuk magunkat Vettünk jó meleg pargit ruhákat, lábbelit, mert tél volt. 1943-ban volt ez, a karácsony előtti időben. 41 éves voltam akkor. Fölszerelkeztünk az útra jól. Pakoltunk bőven ennivalót, meg bort is. Az uram kocsival kivitt minket a decsi állomásra. Amint beáll a szerelvény, látjuk ám, hogy hó van a tetején. Egymásra néztünk a Gön- döcsnével. Pacsker volt a lábunkon. Először Sárbogárdig mentünk. Ott mondom, hogy Fehérvár felé menjünk. Pesten már jártunk mind a ketten. Akkor elmentünk Fehérvárra. Ott körülnéztük a várost. Na, most merre? A vonatban hallottuk, hogy az egyik helységben valami nagy tragédia történt. Minden ember azt beszélte. Oda megyünk Csór—Nádasladány állomáson kellett kiszállni. Onnan aztán valami buszféle ment tovább, de mozdony húzta. Abba kellett nekünk is beszállni. Oda érünk, aztán kérdezősködünk. Mesélik a népek, hogy egy asszony csomagot küldött az urának a frontra. De azt meg haza küldték szabadságra. A katona pajtásai — mind abból a faluból voltak —, megették ami a csomagban volt, és meghaltak tőle. 4-en vagy 5-en. Kitudódott, hogy a menyecskének szeretője van, és azt akarta, hogy az ura pusztuljon el. Emiatt aztán mérgezett sü. teményt küldött, és azt ették meg azok a szerencsétlenek. Mikor aztán letartóztatták az asszonyt, akkor a többi asszony kiragadta őt a csendőrök kezéből, és valósággal széjjel tépték. A csendőrök semmit se tudtak csinálni. Igen nagy ribil- lió volt. A szegény ura meg éppen abban a napban érkezett haza. Nekünk mennünk kellett. Mentünk Várpalotának, Veszprémnek. A vonatban ettünk, ittunk, pihentünk. Ahol aztán kedvünk volt, kiszálltunk Így néztünk körül egy kicsit mi is a világban. Húsz hold földünk volt. Tartottuk a sok állatot. Irgalmatlanul sokat dolgoztunk. De volt látszatja is. Volt pénzünk. Nem sok, de nem is kevés. Azt mondta az én uram: vegyünk még több földet, aztán szakadjunk bele a munkába? Ennyivel dolgozni nekünk untig elég. Így aztán szépen fogtuk magunkat, és utaztunk. Voltam én Zomborban, Újvidéken, Pécsen, Szentegáton, Dencsházán, meg sokszor felutaztunk Pestre. Szállodában laktunk, nem mentünk senki rokon nyakára. Aztán szépen megnéztünk mindent. Kiállítást, templomokat, azt a sok régiséget. Nem urizálásból. Ez szükséges. Mikor valami szépséggel találkoztunk, az olyan volt, mintha egy ismeretlen ember nagyon szép, nagyon különös dolgokról mesél. Olyanokról, amik nagyon fontosak, de a sok munka között, a decsi szálláson nem hallatszanak, nem látszanak. 42 évig voltunk házasok. Most hat évnek előtte maga indult el abba a nagy, ismeretlen világba, az örökös utazásra, ahol csak tőlünk el- meg elmennek a vonatok. Nem tudom, van-e ott olyan pályaudvar vagy állomás, ahol engem megvárhat, és újra találkozhatunk? CZAKÓ SÁNDOR
