Tolna Megyei Népújság, 1978. március (28. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-26 / 73. szám
1918. március 26. '«ÉPÚJSÁG 11 lUöí portré lippai Tamás rajza Szekszárdra készül... Látogatás Remsey Jenő műtermében Sándor Kölesden GÖDÖLLŐ. Dombról lefutó mellékutca. A táblákon az egykori művésztelep-alapító neve: Körösfői—Kriesch utca. Kertes házak ülnek havas tetők alatt. Régiek és újonnan épültek. Léckerítéses bozótos kert előtt állunk. Ajtaja ferdén tárva kapaszkodik elnyűtt sarkaiba. Alig legyúrt havas ösvény vezet a kert mélyére. Ropog a friss fehérség lábunk alatt. Elhanyagoltnak látszó emeletes villához érünk. A teraszon havas sílécek, öreg bútorok, lomok támasztják a falat. Felsorol- hatatlan nevű tárgyak tömkelegé, képkeretek, papírok szekrények, mappák, üvegek, ruhadarabok halmozzák tele az előszobát is. A nappaliban patinás kokszkályha ontja vörös fényét, melegét. A falakon régi fegyverek, kis szobrok, dobozok, az ablak előtt vén zongora. Egy polc tetején csipkebor forrdogál nagy üvegekben. Alig nézünk körül, amikor ajtó nyílik. Fiatalos lendülettel ront a szobába vendéglátónk Remsey Jenő festőművész, a hajdani művésztelep „utolsó mohikánja”, örül a váratlan látogatásnak. Kezet ráz, sorra ölel mindnyájunkat, az ismeretleneket. Megszeppenünk! Roskatag aggastyánra számítottunk. A lexikonokban ugyanis azt olvashatjuk: született 1885-ben. A műterembe vezet útunk. A kép itt is hasonló az előbbiekhez. Talán csak a mappa, papír és kép mennyisége látszik nagyobbnak. A falon hatalmas, itt-ott megviselt karton ; csatajelenetet ábrázol. Lándzsák, lovasok, sisakok, vértek kavargó foltjai. — Győr részére csináltam egy gobelint. Ez az eredeti kartonja. 1938-ban bízták rám a feladatot. A kész munka — szívemet adtam bele! — mégsem jutott méltó helyére. Kivitték New Yorkba egy kiállításra. Sikeréről még hallottunk, de közben hadviselők lettünk. Lefoglalták sok műtárggyal együtt, s többé nem tudunk róla. Egy pillanatra megáll, elmereng. Üjra, ki tudja hányadszor, mérlegeli a művet, aztán felsóhajt: — Meg lehetne újra szövetni! Ma sem tudnám másként elképzelni ezt a „győri csatát”. Helyet keresünk a tárgyrengetegben, s pályafutásáról faggatjuk a mestert. — Még senkitől nem tanultam, amikor kiállították egy képemet a Nemzeti Szalonban. Az iparművészeti iskolába jártam, később pedig találkoztam szeretett mesteremmel, Kriesch Aladárral. Megragadott egyénisége. Utána jöttem Gödöllőre, s végleg itt is maradtam. Egy ideig tagja voltam a KÉVÉ-nek. 1924-ben meg létrehoztuk a Spirituális Művészek Szövetségét, ennek én voltam az elnöke. — Milyen szándékok vezették éleiében, művészetében? — A gödöllői művésztelep tagjai, így én is, valami sajátos, a magyar népben gyökerező művészetet akartunk csinálni. Nemzeti művészetet, amely a népművészet szilárd alapján áll. Ismertük mi is a külföld eredményeit, de ezek követése nem elégített ki minket. Egyébként itt szere- tetben, szinte családi kötelékben éltünk, dolgoztunk. Esténként felolvasásokat tartottunk, zenét hallgattunk. Mindehhez az ideológiát — ahogy ma mondjátok — Rus- kin tanításaiból merítettük. Minden műfajban tevékenykedtünk. Jeletősnek a szövőműhely munkáját, eredményeit ítélem. Ma e hagyomány újra éledőben van. — A szakma felfigyelt az elhanyagolt „magyar szecesz- szió”-ra. Mivel magyarázható e szokatlan buzgalom? — Talán a fehérvári kiállítás sikere, majd az új szecessziós hullám váltotta ki. Feltűnő visszhangja volt a Párizsban bemutatott magyar anyagnak. Magam is tapasztaltam ,hogy igen érdeklődtek efféle munkáim iránt a Szajna-parti városban. — S itthon? — Legutóbb 1976-ban állítottam ki képeimet. Most járt itt a zsűri. A tavaszon Szekszárdon lesz tárlatom. Már most meghívlak benneteket. — Köszönjük a meghívást. Egyetlen kérdést engedjen meg, kedves mester, de ez nem a művészetre vonatkozik: Meglepett friss lendülete, - fürge észjárása, kitűnő erőnléte. Jó lenne tudni ennek titkát? — Ookosan kell élni — mo- solyodik el. — Munka, egészséges életmód, sok mozgás, jó levegő. Ennyi az egész! VALÓBAN egyszerű. Távozóban megértettük a sílécek, síbakancsok szerepét 93 éves gazdájuk már túl jutott reggeli sítúráján. Várja az állvány, a vászon, festék és az ecsetek. Mint minden nap — nyolc évtizede. SALAMON NÁNDOR Vecsési Hadd ne kezdjem — jóllehet megrögzött szokásaink ezt diktálnák — Vecsési Sándor sikereinek, díjainak és kitüntető címeinek felsorolásával. Hosszú lenne a lista, mégis keveset mondana a festőről. Inkább a képeket ^nézzük. Ne szugeráljuk magunkat az élmény előtt és helyett azzal, hogy hivatalosan „garantált” művészi minőséggel, rangos teljesítménnyel lesz találkozásunk. Ha valóban rangos egy- egy művészi teljesítmény, úgy is megépül azokban, akiknek van szemük a látásra, a „nekem is mondott valami fontosat, olyat, amilyet senki eddig” csöndes elismerése. Az önhibájukon kívül vakoknak és a magukat szemellenzővel csökkent látásúvá tevőknek pedig úgyis hiábavaló a kivívott rangra való hivatkozás. Ők jobban tudják. Úgy viselkednek, mintha jobban tudnák. Nézzük a képeket. De ne az „ábrákat”: ne a vedlett falú házakat, ne a mesebeli, S mégis valóságos (hiszen dunántúli vagy Duna-melléki) tájat, ne a valakinek (konkrét emberi létezőnek) arcképét, mozdulatait. Ne azt mérlegeljük, hogy a házakról, az emberekről, a tájról bennünk élő „ábra” azonos-e azzal, amit a művész elénk állít. Arra figyeljünk, hogy mit mondanak ezek a közismert, általunk figyelemre sem méltatott, hétköznapian: semmitmondó „ábrák”. Mert mit tehet a festő? Rátalál a természeti vagy emberi környezet egv-egy darabjára, s megkísérli: hátha megteremtheti ebből a darabkából a maga világát. Világot akar teremteni a maga kénére és hasonlatosságára, felizzítja tehát a hétköznapian semmitmondó „ábrában” világnagy indulatát, önpusztító magavallatását, csöndes szemlélődése közben felOlaszországban évente közel tízezer műtárgyat és régiséget rabolnak el. A legtöbb érték az Egyesült Államokba és Japánba vándorol. A rablók előszeretettel fosztogatják Pompeit, amely állami természetvédelmi terület. Tizenöt őr védi az értékeket, de nem állnak helyzetük magaslatán. Még a télen, egv éjszakán begördült Pompeibe egy tefelszakadó, de szemérmesen titkolt férfizokogását. Felizzítja az örömét, mert az is világteremtően nagy erő, ha valaki örülni tud egy vedlett házfalnak, a naponta újra látott tájrészletnek a dömsödi Kis-Duna partján, az ócska komódnak, egy cserép virágnak. Arra figyeljünk: mit mond Vecsési Sándor. Aki az ősökben megszenvedett múlt őrzésének, megtartásának felelősségére figyelmeztet. Nincsenek nosztalgiái: nem sirat és nem temet. Ha azt érzi, hogy fáj a vakolatnak, mert hullania kell; fáj az öreg háznak, hogy kulisz- szává kell silányulnia, pedig a zajló élet melegére vágyna — nem sirat. Csak indulatos. Mert: tudja, érzi, hogy nem tudunk szépen temetni. Tobzódunk az ősökben megszenvedett múltunk látványoskegyetlen megtagadásában. Annak örülünk, ha pusztíthatunk, s azzal áltatjuk magunkat, hogy szebbet teremtünk a réginél, mert soha nem teremtettünk ilyen sokat. herautó, amely kővágó fűrészekkel és csörlőkkel felszerelt rablóbandát hozott. Az egyik ókori palotát díszítő freskók közül tizenkettőt kivágtak. A rablók több szobrot is elvittek. Az esetről a párizsi Figaro így ír: egy évvel ezelőtt 3 milliárd lírát utaltak ki Pom- pei védelmére, de úgy látszik, csak papíron. Vigyázzatok — mondja Vecsési Sándor — mindenre, ami emberi! Mert az szép is. Arra figyeljünk: mit mond Vecsési Sándor. Aki az ősök szemével nézi azt a tájat, melyet a világatlaszokban halványzöld, melegbarna folt és kék csík jelöl. Neki az otthonosságot, mert az otthont: a mindenütt je- lenlevést, az élet egyetlen lehetséges terepét jelenti. Ezért tudja, hogy nem halványzöld vagy melegbarna a táj, de bíborban izzó, kéken szikrázó, téli fehérben felsejlő, mint a mesében. Mesebéli, s mégis ismerősen testközeli? Csak annak mutatja meg a táj ezt az arcát, aki közel hajol hozzá, és magához emeli. Aki tudja — Tamási Áron Amerikát járt Ábelével együtt — „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Nézzük tehát a képeket, és figyeljünk az emberire, szóra! SZILÁGYI MIKLÓS (Elhangzott a kiállítás megnyitóján.) A könyvtárosok szakkifejezésével kisnyomtatványtárnak nevezik a régi és újabb nyomdai termékeknek azt a kétmilliós gyűjteményét, amely a valóban kis ex librisek mellett öles plakátok ezreit is magában foglalja. Az Országos Széchenyi Könyvtár kisnyomtatvány- és plakátgyűjteménye hétszeri (!) költözés után most a Régifóti úton található, s várja méltó elhelyezését a Várban most alakuló végleges otthonában. Arra a kérdésre, hogy mikorra várható a költözés, a tár vezetője, dr. Wittek Lászlóné így felel: — Az utóbbi években sokszor feltettük ezt a kérdést, a válasz mindenkor az volt: majd két év múlva... A sokrétű gyűjteményben van szöveges és grafikus, tehát nyomdai szedés útján és művész által alkotott plakát, politikai röplap, gyászjelentés, emléklap, metszet, ex libris, levelezőlap, számolócédula és annak idején ponyváról árult rémtörténet. A plakátok divatból kiment kistestvérei a számolócédulák. Az óriási tömegből említsük meg a Franck kávé dicsőségét hirdető („Száll az ének szájról szájra, Franck kávénak nincsen párja”); a Dreher baksörét, amely ágaskodó kecskebakot ábrázol, hátán egy ifjú faunnal; a mosolygó fejet a „Tudja ön már, mi a Lyso- form?” szöveggel; a Hunyadi János keserűvíz számolócéduláját, amelynek a hátán 10.40-et számolt ki a pincér és rá van nyomtatva, hogy ebből két fillér adomány a mentők részére; a híres Törley-plakát kicsinyített mását, (plakát formájában fontos funkciója volt a Befejezetlen mondat című Déry-regényből készült film jelképrendszerében), valamint az Unicum-reklá- mot, amelynek nagyobb forZenei krónika Hiisek Rezső zongoraestje Az Országos Filharmónia bérleti sorozatában legutóbb Husek Rezső zongoraművész estjét hallottuk, aki gazdag műsorát két Scarlatti-szoná- tával kezdte, majd Mozarttal és Beethovennel folytatta. Mozart török indulós A-dúr szonátája méltán népszerű, de az előadót mindig komoly feladat elé állítja. Husek Rezső eőladásában mindenekelőtt a variációs első tétel tetszett, s természetesen a bravúros induló. Az est középpontjában Beethoven Esz- dúr zongoraszonátája állt (Op. 81/A), közismert, de pontatlan melléknevén Les Adieux, ami ellen már Beethoven tiltakozott, mondván, hogy ő a „Lebewohl” szót írta a ieligeszerű nyitótéma fölé. Az Esz-dúr szonáta programzene a javából: Rudolf főherceg elutazását és visszatértét mondja el. Három tétele, a Búcsúvétel, Távoliét, Viszontlátás — mint magyarázói kiemelik — nem formai, hanem harmóniai szempontból fontos. Husek Rezső pontosan és hatásosan értelmezi a szonátát, s tökéletesen ura hangszerének, mely kivételes szépségeket közvetített a szonátában. Cs. L. mátumáról most készült hasonmás-lenyomat. A levelezőlapok közül azok a legérdekesebbek, amelyek egy-egy városrészlet régi állapotát őrzik. A Nyugati pályaudvart ábrázoló régi lapon még látszik az Ilkovics-büfé és a Banántorony, a Keleti előtt ott áll a Baross-szobor, a Kálvin téren a díszkút és a lebombázott négyemeletes ház, az egykor volt gyógyszertárral. Látható a Nemzeti Színház legrégibb, Múzeum körúti épülete, mellette a vendég- fogadó a Griffhez, valamint egyetlen konflis azon az úton, ahol most kétszer két oszlopban tolakszanak az autók. Az egykori vásári ponyva jellemzésére elég a címekét sorolni: „A bűnbánó, vagy a sziklához lánczolt Gergely; régi, valódi, krónikák után, 6 képpel”, „A titokteljes várrom, vagy bátran és híven; igen szép, érdekes, tanulságos és lelket nemesítő történet”, „A Szép és a Szörny, tündéries és tanulságos történet”. Van a 6000 ponyva közt szép számmal olyan is, amelynek alapja irodalmi mű, vagy amelyből irodalmi mű született. Landererék adták ki Budán 1789-ben a „Belgrád várának szerentsés megvételé”t, 1869-ben jelent meg Pesten a „Lúdas Matyi élete és kalandjai; tündéries szép história 12 részben, 12 képpel”. Pesten adták ki a „Dunaföldvári vőfélyek köszöntése lakodalmakon” című munkát, Debrecenben nyomták az „Ár- girus és Tündér Ilona” címet viselő füzetet, mégpedig „gyönyörű tündéres történet nyomán meg jobbítva”, s megjelent a „Bűvös vadász: tanulságos elbeszélés ifjúnak, öregnek”. Ponyváról árusítottak olyan kiváló műveket is abban az időben, mint a Robinson Crusoe. Cs. B. Ötvenéves a szentendrei művésztelep Ötvenéves a szentendrei miívésztelep címen kiállítás nyílt a Szentendrei Szalonban. Képünkön Czóbel Béla Rózsaszínű harmónia című festménye a kiállításról. Vecsési Sándor festménye a kötesd! kiállításon Fosztogatják Pompeit A várra várva
