Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-12 / 37. szám

IO Í&PÚJSÁG 1978. február 12. Galambosi László: • • Ösvények közt Csonka már a fagy patája. Darabokban a jég járma. Hó-paloták düledeznek. Égi partok tüzesednek. Gyász-ezüstben, feketében ösvényeken eléd értem. Elhagytam a baj kunyhóját. Tárulkozva hajlok hozzád. Vígadoz a piros madár. Liliomos fészket talál, ölekből fut a fiúcska. Készülődhet vándorútra. Szárnycsattogás körül-körül. Ereszkedő hattyú örül. Gyémánt tálban nézi magát. Lant hívogat nádfuvolát. Jegenyéből kivájt teknő lisztjét őrzi aranykendő. Hol a búza vállunkig ér, vendégel a metszett kenyér. Szólít majd a Messzenéző, tévelygőkre letekintő. Megbocsátó tenyerébe simul arcunk fényessége. PAKOLITZ ISTVÁN: Magabiztos A botfülű mindenha intonál Fejest ugrik az úszni nem tudó Kioktat a befuccsolt életű A kopott kokott mimes szentfazék Hátával a szélhordta hóku- ------------- pacnak támasz­kodva, magányosan ácsorgott Lehota háza, s hallgatta a szél gurgulázó ugatását, mely a tél fehér lován rohan­gált összevissza a pusztaság­ban. A hideg keresztülfúrta ma­gát a ház falán, s zajtalanul topogott az ágyban fekvők takaróján. Nem lehet tudni, hány óra van ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnalban kakas, A házban nem ketyeg gett óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szobába. Lehota Ábel begörbült vál. lal méregette végig a szobát, s kinézett az ablakon, mely­nek üveglapjára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatlan padlásról lehangzott a kutlászó szél dobbanása, amint döngVe ne­kicsapódott a homlokdeszká­zatnak. Néha úgy érzett, mintha a részeg szél itt hen- tergett volna a szoba deszká­ból ácsolt bútorai között, ahol tótágast állt a minden­napi szegénység. Olyan hideg volt bent, mint künn, juhszé. len. A szürke árnyékkal függö- nyözött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpo­zott ágyban feküdt Lehotáné, a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Színt bukdácsolt a levegőből áradó ólmos ál­mosságban, mint aki egyik ájulásból a másikba zuhan. Ha megszólalt, emberére lá­zadott : — Miért nem vagy te olyan ember, mint más? — kérdez­te aztán ezredszer, mióta együtt érezték ínségüket. — Mások segítenek magukon ... Én szerezzek neked gazdát?! Várod, hogy megdögöljek az ágyban kölkestül... Azután példákat mondott másokról, és az istent emle­gette. Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan testéből ezer bajtól megfogyott ereje, ami. vei a januárban született gyerekét melegítette. S való­ban nem volt más melegség ebben a hajlékban, mint az ő sűrű sóhajának lehelete. — Mit akarsz velünk? — kérdezte esengőn, mintha az istennel beszélne. Lehota szótlanul állt a jég­virágtól megvakult ablak előtt, szeme sarkában, mint letörülhetetlen pecsét világí­tott a ború, mely annyira ha­sonlóvá teszi a szegény em­bert Krisztushoz. Nem volt HÉMMÉmKÉHM IRTÁS SZÉLÉN érzésében semmi önvád. Ed­dig mindennap ott álldogált az emberpiacon, és nem kel­lett senkinek se ő, se más. — Fogadjon meg, hűséges embere leszek! — könyörgött legutóbb egy nagyparasztnak, s az röhögött, mintha valami jó tréfát hallott volna: — Ügyéé! Ilyenkor mind­nyájan azt mongyátok! Szá­tokba folyik a víz, mi?... Majd szóllok .. . Talán egyszer majd szól a-----------gazdag paraszt. De m ost nem volt a házban ak­kora darab kenyér, hogy cuc­lit rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a kat­lan alatt két hét óta tűz ... Nem volt itt se Isten, se Szentség. Mindenestül le akart szakadni Lehota Ábel felett az ég. Azon gondolko­dott, mi lehet rettenetesebb, az éhség-e vagy a hideg? — Meg kék fördetni a gye­reket — nyögte az asszony. — Megfürdetjük — ígérte Lehota. A hangja úgy csen­gett, mint a hamis pénz. A fejsze ott volt letámasztva párjával a tűzhely előtt. A széles pofájú, hosszú nyelűt akasztotta karjára, és indult kifelé. Szemhunyorításig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elborító fehérsé­gén. A közeli rét befagyott tócsái felett téli madarak fel- hőztek olykor sikongva csap­tak az ég felé. Mintha eltaszították volna, úgy indult el a süppedő föl­deken keresztül a messze sö­tétlő erdő felé. Az ég kalapja nevetségesen keskenynek látszott, s mint lerongyolódott fehér firhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szél. Lehota izzadtan lépett át a bodzával szegélyezett erdő árkán. A széltől vert erdő riogatva zúgott. Az óriás fák gallya úgy kelepelt, mintha ezer to­ronyban egyszerre szólna a húsvéti kereplő. Aztán pilla­natig tartó csönd lett. Az irtás szélén arasznyi vastag akácot szemelt ki Le­hota, tövétől elkotorta a ka- catot, s lecsapott fejszéjével. Az erdő recsegve visszhang­zott, mintha segítségért kiál­tott volna. Volt ebben a hang­ban valami rémületkeltő. Lehota kezében megállt a fejsze, hosszú percekig hall­gatózott. A fák zúgása végig- borzongott a havas erdőn. Le- hotának úgy rémlett, mintha a nevét kiáltották volna messziről: Ábel!... S egy­szerre, megroppant háta mö­gött a gally. Nem volt ideje, hogy eldobja fejszéjét, és íu- tásnak eredjen. Az új erdőőr, a romlott em­ber — így nevezték a környé­ken — barátságosan nevető arccal, puskára támaszkodva állt Lehota előtt, becsukott félszemmel hosszan nézte a megriadt Lehotát, és megszó. Iáit: — Fényes nappal? ... Vagy talán verebet akartál fogni az orroddal? Ide azt a szerszá­mot, és gyössz velem!... A puskás válla kiszélesült, hangjából megmásíthatatlan keménység áradt. Előrebot- lott frissen fényezett csizmá­val néhány lépést, és kifejtet­te Lehota markából a fejszét. — Aztán nehogy nekilódulj — szólt —, mert beléd eresz­tek. No, mehetünk.- Hová? — szorult ki Le­------------- hota torkán a h ang, s az arca sárszínűvé vált. Mély ijedelem szántott végig a testén, előre-hátra tántorgott, s hangját könyör­gésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az erdő rossz hírű kisistene, és talán megverjék. — írja föl a nevem! Leho­ta Ábel vagyok. Házam van a bogárzó mellett. Mindenki ismer a környéken. — Csak semmi cifra!... — mondta a puskás. — A fel­ügyelő is nagyon kíváncsi rád, bent. Ö még nem ismer téged ... Lehota szálfának dőlve nyöszörgött, térde in­gadozott. Bizonyossággal tud. ta, hogy nem megy be a rom­lott emberrel. — Családos ember vagyok .. . Megfizetem a büntetéspénzt — mondot­ta ... — No, aló, előttem, ha már Ábel vagy... Fene szép ne­ved van! Lehota visszafelé forgott, a puskás vállánál fogva tolta maga előtt. — Nem megyek! Érti? — kiáltotta Lehota. — És mi jo­gon tegez engem? Minden elszántsága a sze­mébe olvadt föl, fagyos köny. nye végigfolyt beretválatlan, szegletes arcán, szűkölt, mint a farkasverembe esett eb, s minduntalan kitépte magát kísérgetője keze közül. Az erdőőr szája körül feke­te csíkokban elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé puskája csövét Le­hota arcába. A szája csikor- gott, mintha kavicsot rágott volna: — Az anyád szentsége!.. . Égrengetőjit a zsivány fajod­nak !... Megtaszította Lehotát, és az inába rúgott. Lehota föl- hemperedett, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr mozdulatát, aki puskát szó. rongatott a kezében. Most csak a fejszéje nyelét szerette volna még egyszer megmar­kolni. A puskás lehajolt, hogy fel­emelje emberét. Lehota egyetlen szorítással lerántot­ta magához a gallyak közé. Félig megfagyott ujjait a sze­mébe véste, fogával rágta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a beleit döngette. Hemperegtek a hóban fuldokolva. Egymás torkát szorongat­ták. A kezük és az arcuk vé­res és nyálas lett a pirosán loccsanó ütésektől, amint egymásba markoltak. Lehota már kezébe kaparintotta bal­táját egy szúrás árán, azután újabb szúrásokat kapott, az utolsót, a legmélyebbet már nem érezte... A fölötte zúgó erdő egyetlen pirosságban lobban föl a szeme előtt. Tel­jes erejéből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s könyökéről a hátára zuhant. Feküdt az irtózatosan hideg­re változott havas földön mozdulatlanul, mintha soha­sem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmája talpán fekete cafat­ban lógott ki a kapcája, mint valami óriási varangy kitapo­sott bele. Az erdőőr dülöngve töröl- gette meg bevérzett arcát, s megnézte zsebóráját: éppen kilencet mutatott. Mintegy fél percig bámulta a mozdu­latlanul fekvő Lehotát, s mintha megrémült volt tőle, elsietett, hogy tisztázza ma­gát ott, ahol kell, mielőtt minden nyomot el nem lep a hó... A messzeségbe nyúló------------------------—------- erdő f elett havas szél csatárzott a fellegekkel. A százados töl­gyek búgó torokkal, roppan­va sóhajtottak. S lent, a fehér folyondárral díszített bokrok között, lábujjhegyen bújkált a csend ... 1903. február 12-én született Ri­deg Sándor. SzUts Dénes: ÓRA Szerda Lázár az öreg bú­torokkal berendezett lakásá­ban a legjobban a bim-bam órát szerette. Egyik nap mű­szak után hazamenve lehe- veredett, szendergett egy órácskát, felébredt, azt hit­te nem lát jól: az óra — pi­henésének, alvásának, szerel- meskedéseinek holt és mégis elő tanúja — visszafelé járt. Szerda Lázár felugrott fektéből, megdörzsölte sze­mét és újból az órára nézett. A bim-bam nagymutatója előbb öt óra ötven percről negyvenkilencre, majd negy­vennyolcra, hétre, hatra, ötre ugrott. Szerda Lázár kiment a konyhába, ivott egy pohár szódát, visszatért a szobába és megnézte — most már fél­ve — az órát. Bim-ibam — a szörnyű tébolya folytató­dott. Szerda Lázár megbűvölve bámulta a mutatók elképesz­tő játékát, s közben riadtan vette észre, hoggy gondolatai is visszafelé járnak. A teg­nap elolvasott könyv táblá­jára nézett, a könyv tartal­ma kirepült a fejéből. Aludt, most álmos. Dolgozott, most meg megy a vállalathoz be­felé, arról töpreng, lesz-e a büfében kedvenc sajtja, az eidámi „Jaj! Álljon meg ez a zu­hanás!” — kiáltotta. Ám hipp-'hopp abban az intéz­ményben termett, ahol min­den tücsköt-bogarat mondott kollégáira, főnökeire, akit nemsokára leváltottak. Szer­da Lázár arca lángvörös lett, szégyellte magát. Aztán ba­rátja vigyorgott rá, aki rajta, kapta, amint pénzt fogadott el egy ügy elintézéséért. Nők érkeztek, Klári, Beáta, kelle­mes konyhagőz közben ka­pott egy órási pofont. — „Hát ez meg kinek a fér­je volt?...” Szerda Lázár közelebb lé­pett az óráftoz, hogy jól be­olvasson néki, amiért cser­benhagyta. Közben a tükörbe pillantott, látta magát érett­ségi ruhájában, behunyta szemét, kinyitotta, rémülten tapasztalta, hogy rövidnad­rágban van, matrózfelsőben, hajacskája felborzolva. Az órához tipegett. Nagyon mérgesen akart kiabálni, de már csak arra futotta erejé­ből, hogy puha, rózsaszínű fintort vágjon és bőgjön: — Oáá... oááá... oáá..! Sialafőtől Tambovig és még tovább... Egy szobrászművész életútja Látogatás a Kossuth-díjas Olcsai-Kiss Zoltán műtermében A lexikoncímszavak szer­zői számára kötelező a tö­mörség, ezt a műfaj megkö­veteli. így aztán, aki Olcsai- Kiss Zoltán Munkácsy- és Kossuth-díjas szobrászmű­vészről bővebbet akar tudni, a legújabb kiadású lexikonok jóvoltából se megy sokra. Minden ember élete érdekes, de az övé az átlagosnál sok­kalta inkább az. Több órás beszélgetés, az idős művész saját szafai, szíves vendéglá­tás és — mivel egy élet ér­telme legjobban az eredmé­nyei révén összegezhető — a műteremben látottak alap­ján igyekszünk minderről számot adni. A magunk elé tűzött feladat megvalósításá­ban a szó és a kép egyérté- kűen fontos fegyver, az olva­só jól teszi, ha mindkettőnek azonos figyelmet szentel. SZALAFÖTÖL A GÖBI-SIVATAGIG Kiss Zoltán (az Olcsai év­tizedekkel később felvett mű­vésznév) 1895-ben született, a Vas megyei Szalafőn, az Őr­ségben. A református kántor­tanító alig ötéves fia hatod­magával jutott árvaságra, és így került előbb a hódmező­vásárhelyi árvaóvodába, majd a debreceni kollégium­ba, végül Kecskemétre. Sose készült szobrásznak, a festé­szet vonzotta és kitűnő rajz­tudására szinte valószerűtle­nül fiatalon, már az óvodá­ban felfigyeltek. — Máig hálás vagyok an­nak az óvó néninek, aki az el­ső rajzomat szeretettel fogad­ta — meséli. — Mi volt az az első rajz? — Egy huszár! Természetesen huszár, hi­szen melyik gyereket ne von- zanának a katonák és az el­ső világháborút megelőző években a magyar huszár volt (számunkra) a katonák elseje. Kiss Zoltánt nem a huszárokhoz hívták be — mint kezdő rajztanár-képzőst — hanem a 83-as gyalogez­redhez. Az „egyéves önkén­tes” — tehát tisztjelölt — sza­kaszvezető a frontra került, ahol 1915-ben fogságba esett és a transzbajkáli területen, Csita alatt egy táborban kö­tött ki. — Olyan szellemi közössé­günk, többet akaró, önmagu­kat lelkileg meg nem adó emberek gyülekezete volt ott, amelynek létéért (gondolom, ezt furcsa kimondani) máig is irigylem akkori, húszesz­tendős önmagamat. A húszesztendős Kiss Zol­tán csakugyan» kis termetű ember volt. A táborszínpad János vitézében „Iluska” sze­Ez a szobor a Magyar Nemzeti Galériában van repét alakította — és később nehezebb szerepeket is. Schütt Gusztáv bécsi festő­művész, dr. Bauer Dezső köl­tő, Jenei Jenő, (a Lenfilm ké­sőbbi stúdióvezetője) kitűnő szellemi közeget teremtettek, ami feledtette a kis Kissel, hogy időnként korog a gyom­ra. Kitűnő sportoló volt. acé­los szervezetű fiatalember, az éhséget kibírni ez is segítet­te. ,1918-ban a következő állo­más a Góbi-sivatag volt. MARX — MÁSHONNAN — Nem a legbarátságosabb vidék — emlékezik a mű­vész. Politikai okokból szállí­tottak bennünket ide, fogoly­társaim voltak dr. Sík Endre és Rákosi Mátyás is. A születő szovjet hatalom Acsinszkba vitte a félszabad magyar hadifogolytábort. , — Ezután következett Kol- csak tengernagy és a cseh lé­gió kitűnően összehangolt lá­zadása. Egy darabig ismét szuronyok közé kerültünk, vagyis szigorúan őriztek ben­nünket. Én már korábban megismerkedtem a marxiz­mussal és azt hiszem — bár akkor ezt még nem tudtam így megítélni — számomra ez volt a legfontosabb. Akkor is. — Hogyan történt? — Werner Sombart: A marxizmus című könyve jó­voltából. Tévedés ne essen, a cím mögött nem kell vala­milyen lefelejtett marxista teoretikust keresni. A szerző esküdt ellensége volt a marx­izmusnak, de „cáfolatához” nélkülözhetetlennek tartotta a marxi gondolatok hűséges idézését. Nekem csak ezeket kellett összehasonlítanom az akkori valósággal, tehát nem volt nehéz dolgom... Csakugyan nem? Kolcsakot ugyanis leverték és megala­kult az I. magyar internacio­nalista század, majd a krasz- nojarszkiakkal együtt az ez­red. A magyar internaciona­listák kaptak parancsot a napjainkra már legendássá vált „aranyvonat” — a szov­jet hatalom aranykincsének — kísérésére. Körülbelül 3000 kilométeren keresztül. Kiss Zoltán a fegyveres őrség tag­jaként, mint politikai munkás utazott az aranyvonattal. TAMBOVBAN — NYEREGBEN * — Az aranyvonatot elvit­tük rendeltetési helyére. Ezt, tiki még emlékszik nevére, Markovics Rodion regényében is elolvashatja. Kitüntetésül az I. internacionalista ezred felvehette a „III. Internacio- nálé” nevet. Aztán elvezé­nyeltek Tambovba, ezred- komisszárnak. Akkoriban tombolt ott az Antonov-féle kulák- és eszerlázadás, ezt kellett levernünk. Véres mun­— Tgmhovot nagyon szeretném ismét látni...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents