Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-11 / 36. szám
A^PÚJSÁG 1978. február 11. CSALÁD-OTTHON Mi a teendő ? „Ez a gyerek mindig náthás” Benne vagyunk a tél közepében. Életkörülményeink — kevés időt töltünk a szabadban, annál többet zárt helyiségekben, kevesebb zöldfőzeléket, gyümölcsöt fogyasztunk — kedveznek a különféle betegségek terjedésének. A gyerekek — köztük is elsősorban a legkisebbek — különösen érzékenyen reagálnak a különféle fertőzésekre. Nem ritka a szülő, aki így panaszkodik: „Az én gyerekem ősztől tavaszig egyfolytában náthás!” Sajnos azok a szülők is elég sokan vannak, akik úgy gondolják, szereztek már annyi tapasztalatot, hogy maguk is elláthassák gyógyszerekkel a beteg gyereket. Így legalább elkerülhetik az orvosi rendelőben való várakozást, esetleg „megúszhatják” a táppénzes állományba vételt: nem kell otthon maradniuk a kisgyerekkel. Felkerestük dr. Csordás Jenőt, a megyei kórház gyermekgyógyász főorvosát, hogy véleményét kérjük ezekről a jelenségekről. Dr. Csordás Jenő: — A nők társadalmi helyzetének megváltozásával megváltozott a gyermekek helyzete is. Létrejött a bölcsőde intézménye, amely új helyzetet teremt a gyermek egészsége szempontjából is. A bölcsődés gyermek korán, halmozottan találkozik fertőzésekkel, amelyekkel otthon csak fokozatosan és enyhébb formában került volna szembe. A szinte folytonos huru- tos panaszok éppen ezért elsősorban a bölcsődésekre jellemzőek. Egészségügyi szempontból — de egyébként is — sokkal jobb megoldásnak tartjuk, ha a gyermek hároméves koráig nem kerül közösségbe. De egyéves kora alatt semmiképpen sem helyes, ha bölcsődés lesz! Persze vannak olyan helyzetek, amikor a családnak nincs más választása, és egyre több az olyan anya, aki csak részben él a gyermekgondozási segéllyel. Ezt is tudomásul kell venni, hozzátéve, hogy vannak olyan szituációk is, amikor jobb a kisgyermeknek a bölcsődében, mint otthon... A kialakulatlan ellenállóképességű gyermek fogékony a különféle betegségekre, ezért fordulhat elő, hogy némelyikük állandóan náthás, köhög. Persze a nátha, köhögés nagyon sokféle betegségnek lehet a tünete. — A szülők hajlamosak azt gondolni, hogy az ö gyerekük állandóan ugyanazt a betegséget kapja vissza... — Ez a téves elképzelés sok veszély forrása. A szülő változtatni akar a beteg gyermek állapotán, és előveszi azt a gyógyszert, amit előző alkalommal írtak fel, vagy amit ő talál jónak. Sokszor teljesen feleslegesen, sokszor tévesen, sokszor kitéve a gyermeket a mellékhatásoknak. Az orvos, amikor megvizsgálja a gyermeket, megállapítja a betegség feltételezhető okát. A betegségeket okozó baktérium vagy vírus ellen igyekszik megfelelő hatású gyógyszert rendelni. Ez azt jelenti, hogy más kórokozója van például a légcsőhurutnak, más a mandulagyulladásnak, holott mind a kettő esetén köhög a gyerek. Más-más gyógyszer a hatásos. Így aztán hiába adja a szülő valamelyik közismert antibiotikumot, cseppet sem javul a gyerek állapota, sőt, újabb bajokat okozhat vele. — Akár közömbössé is válhat az orvosságra? — Ez egy téves közkeletű hiedelem. Az antibiotikumok nem okoznak közömbösséget, esetleg túlérzékenység alakulhat ki tőlük. Jó is hogy szóba került, hiszen gyakran találkoznak a gyermekorvosok olyan szülőkkel, akik közlik, az ő gyereküknek ne írjanak fel antibiotikumot, mert az nem használ neki. Ha az orvos mégis felírja, akkor panaszkodnak, kétségbeesnek, úgy vélik, az orvos nem érti a dolgát... — Szintén „divatosak” a sulfa készítmények, amelyekkel kapcsolatban gyakran találkozni a másik véglettel is. A szülők nem adják be a gyermeknek, mondván, hogy „mérgez”. — A gyógyszergyárak számára kötelező feltüntetni a lehetséges mellékhatást. Igaz, hogy a sulfa-készítmények bizonyos mértékig vérmérgek, bizonyos körülmények között tartós szedésük okozhat vérszegénységet. De rendkívül ritkán, szinte alig fordul elő ilyen eset. A legkorszerűbb, kombinált sulfa-készítmények — Sumetrolim, Potesept, Bayrena — pedig olyan kis adagokban is nagy hatásúak, hogy félelemre nincs komoly ok. Persze, ismét hangsúlyozom, hogy sem antibiotikumot, sem sulfano- midot nem szabad, csak orvosi rendelvényre alkalmazni. kínnál is inkább, mert sem egyik, sem másik nem hat a vírus okozta bajokra, márpedig a bölcsődés náthák, köhögések nagy része éppen vírusos eredetű. — Mit ajánl a főorvos úr a gyermekek házi patikájába? — Legelőször is lázcsillapítót: Germicid-kúpot, Ami- dazophent. A láz csillapítása rendkívül fontos, különösen az egészen kicsik esetében, ahol lázgörcs is előfordulhat. A lázcsillapító szerek mellett hatásos a priznic, amit az elterjedt szokással szemben nem a gyerek csuklóján, lábán kell alkalmazni, hanem a mellkasán, állott vizes ruhával. A láz csillapítása után, a rendelési időben a gyermeket meg kell mutatni az orvosnak, a továbbiakról az rendelkezik. Legyen otthon kamilla, méz, hársfa-, herba- tea. Az enyhe megfázást rögtön enyhíthetjük kamillás gőzöléssel; itathatunk mézes teát, herba- és hársfavirágteát a köhögő gyerekkel, sokszor hatásosak. A kicsit náthás, kicsit köhögő gyerek kaphat a régi, hatásos, mellékhatás nélküli szerekből, a köptetőkből. A szülők jól ismerik ezeket: Erigon, saponá- ria... Orrcseppet, orrkenőcsöt is használhatnak — rövid időre, a tünetek enyhítésére — persze, mindig közölni kell, ha bármelyiket kérik a gyógyszertárban, hogy mekkora gyermek számára kérik. — Az egészséges életmódra akkor is ügyelni kell, amikor a gyerek nem beteg... — Túlöltöztetik a kisgyerekeket. Mindig egy réteggel kevesebbet kell rájuk adni a ruhából, mint ami számunkra kellemes. Ehelyett kettővel többet kap. Fölösleges, káros bekötni a szájukat. így aztán nagyon könnyű megfázni! Naponta legalább egy órát legyen levegőn. Nem feltétlenül napközben, ha a szülők este érnek rá, vigyék sétálni este! A sétálás nemcsak egészségügyileg fontos, hanem érzelmileg is sokat jelent a kisgyerek számára: kapcsolatát erősíti a szülőkkel, a környezettel. A levegőztetés .akkor se maradjon el, ha a gyerek éppen náthás, így hamarabb fog meggyógyulni is. — Mikor ne menjen a gyerek közösségbe? — Szívem szerint azt ajánlanám, hogy akkor sem, ha náthás. De ezt kevesen tudják megoldani, hiszen ha lenne, aki a gyermeket bármikor elvállalja, akkor bölcsődébe sem adnák. De a gyermek érdekében huzamos időre meg kell szüntetni a bölcsődébe járást, ha rendszeresen fordulnak elő szövődmények — arcüreggyulladás, középfül- gyulladás, görcsös hörghurut. Természetesen erre amúgy is figyelmezteti a szülőket a gyermek kezelőorvosa. — Sok esetben a kezelőd orvos személye gyakran változik. .. — A kényszerítő körülmények miatt ilyesmi sajnos előfordul, főleg Szekszárdon. Máskor az az oka, hogy a szülők hol egyik, hol másik orvoshoz viszik a gyereküket, abban bízva, hogy az új orvos majd más, hatásosabb terápiát alkalmaz. Nagyon helytelen módszer. A legszerencsésebb az az eset, amikor ugyanaz az orvos látja rendszeresen, felnövekvéséig ugyanazt a gyereket — javasolta dr. Csordás Jenő. VIRÄG F. ÉVA Tavaszra Kabát, szoknyával és nadrággal. A praktikus, variálható összeállítás változatlanul divatos. A képünkön bemutatott modellek homokszínű ballonból készültek, a kabátok jellegzetessége a bő hát. A szoknya ismét bővül, újra divatos az elöl elhelyezett ra. kás. Fotó: kz Töltött tojás Hat darab keményre főtt tojást megtisztítunk, és hosszában félbevágjuk. A sárgájukat kivesszük, eldörzsöljük 5 deka vajjal, egy tejbe áztatott, kifacsart és áttört zsemlével, ízesítjük sóval, törött borssal és a fél tojás- fehérjéket púposán megtöltjük a töltelékkel. Kezünkkel tojás alakúra formázzuk, és a töltelé- kes résszel lefelé tálra tesszük. Leöntjük sűrű tartármártással, és fogyasztásig hűtőszekrénybe tesszük. Adhatunk hozzá francia- salátát vagy majonézes zöldborsót. Salátalevéllel díszítjük. (Zsemle helyett héjában főtt és áttört burgonyát is tehetünk a töltelékbe.) A lemezjátszón ősi héber gyászdallam pereg. Zoko----------------------------------- gó férfiének, a szavát nem értem, csak a feneketlenül mélységes bánatát. A lemezt egyszer régen Prágában vettem, megtetszett a borítóján a hétágú gyertyatartó. Néhányszor meghallgattam, elbúsított. Most, Olga és Anna halála után értelmet kaptak, noha nem értem őket, a különös szavak, a rabbi — kártor? — el-elcsukló sírása. Ri- mánkodik, fenyegetődzik, perel. Fájdalmában felüvölt, megnyugszik; gyalázza, ostromolja, imádja az Urat. Kérdőre vonja, megijed a saját merészségétől, földhöz veri magát, szaggatja a ruháját, fáradtan elpihen, újra feljajong, őrjöng, lecsillapodik és elölről kezdi az egészet. Elmondom, amennyire tudom, Olga és Anna történetét. Élt D. városkában két boldog fiatalasszony a harmincas években. Olga és Anna. Huszonöt-harmincévesek voltak, férjezettek, anyák. Közelről ismerték egymást — D. kisváros —, találkoztak társaságban, templomban, utcán, piacon, ahogy szokás. Múltak az évek, addig múltak, addig múltak, amíg Olga és Anna férjét el nem vitték Ukrajnába, munkaszolgálatosnak, s el nem pusztították őket. Még tovább múltak az évek, elvitték Olgát és Annát is a kisgyermekeikkel, akkor tízéves-formákkal, Auschwitzba, Dachauba, Mauthausenbe; pontosan nem is tudom, hogy hová. Nagy volt a választék. A kisgyermekeket elégették, ők ketten megmaradtak. Nem örültek az életnek ezek után, de az élet parancsa: élni. Egyik így, a másik úgy, mindenféle utakon, gyalog, vonaton, lapátnyélre támaszkodva, jóemberek segítségével, katonák támogatásával, akik elrémültek a látványon, amelyet a többiekkel együtt nyújtottak, hazamentek. Ugyan hová máshová mentek volna? Mondom, nem sok kedvük volt élni, de tudták, mert jól nevelték őket a szüleik, hogy nem élni, ha élhet az ember, er-’ kölcstelen dolog. Melyikük mondta először, Olga vagy Anna, negyvenhatban, vagy negyvenhétben, nem tudom, akkor még nem ismertem őket, hogy minek éljünk külön, amikor együtt is lehet, s talán jobb lesz, Olga, meglehet, ő volt a praktikusabb. Összeköltöztek egyikük maradék családi házában, dolgoztak, ettek, aludtak, beszélgettek. Egyszercsak férjhezment az egyikük egy jó emberhez, férjhezment a másikuk is egy — amint hallottam másoktól, ő sohasem beszélt róla — nem jó emberhez, el is vált hamar, néhány hét, vagy nap múlva, de közben is, azután is együtt maradtak, mert igazából csak egymáshoz tartoztak. Aki a jó emberhez ment férjhez, annak a férje — Gyula bácsi, így hívták, őt sem ismertem, csak annyit tudok róla, hogy tartott egy lovat, szeretett vasárnap délután kártyázgat- ni, jó süteményeket enni, és neki is elpusztult a családja — meghalt a hatvanas évek közepén. Olga és Anna megint egyedül maradt. Eladták a házat, beköltöztek egy két és fél szobás lakásba, éltek tovább. Nem nélkülöztek. Olga dolgozott, Annának volt valami szőlője, egymás javára végrendelkeztek. Ismét éltek, mert mint mondtam, azt tanulták okos és erkölcsös szüleiktől, hogy élni muszáj. Ekkortájt ismertem meg őket. Áradt belőlük a derű és a szomorúság. Ismeretségünk elején egyszer, karácsony előestéjén voltam náluk, csokoládé, dió, gyümölcs volt az asztalon, gesztenyepüré a tányérokban, Zoli — közös barátunk — füléig habos lett és szánakozott magán, mennyit fog hízni. Valamennyien kapatosak voltunk, kedélytől és a fájdalomtól, ami Olgából és Annából áradt. Puha hóesésben mentem hazáig, boldog gyermekkorom karáTamás István : Olga és Anna csonyaira és Olga és Anna ismeretlen kisgyerekeire gondoltam, a nemlétezők, de létezhetők karácsonyára, a kis zsidógyerekekre, akiket elégettek, az anyjuk szeme előtt jóformán. Az ablaktörlő ütemesen törölte a havat a szélvédőről. Mentem a karácsony esti hóesésben a lányommal, aki élt és ott ült mellettem egészségesen, nem égették el. Gyönyörű, szomorú út volt, 1965-ben, vagy 1966-ban, nem tudom pontosan. Olga és Anna ottmaradtak kettesben, nézték egymást a gesztenyepürés tálak romhalmazai fölött. Nem hiszem, hogy sírtak volna. Nem bántottták bánattal egymást. Valószínűleg csendben eltakarították az edényeket és lefeküdtek aludni. Talán váltottak még egy-két szót rólunk, akik egyáltalában nem érdekeltük őket azon az estén, gesztenyepüréstől, vendégestől. Lefeküdtek és aludtak, ahogy tudtak. így múltak el a karácsonyaik. Ketten voltak egyedül. Egyedül voltak a gazdag pehelypaplan alatt az elégetett kisfiúkkal, kislányokkal — lám, ezt sem tudom pontosan, hogy lányok is voltak-e az elégettek között, rendszerint Anna beszélt, s fiúkról —, és Olga álmában néha felkiáltott. Egyszer együtt mentünk fel a szőlőhegyre, Olga mellettem ült, Anna hátul. Nevetgéltünk az úton, fényes szeptember volt, a hegytetőn gyalogosan sétáltunk tovább. Minden utat ismertek. Olga lakott is arrafelé sokáig, az ura ott gazdálkodott. Furcsa tünemények, két elegáns idős dáma a fiatalforma férfi két karján, két könnyező öreg hölgy, mert mint mondtam, szeptember volt és egy tízéves fiúcska iskolatáskával a kezében elfutott mellettünk, majd kissé feljebb megállt, pörgetni kezdte a táskáját a teste körül, kinyújtott karral, örvendezve a táskának, az iskolának, a világnak, saját kis életének. A szűk úton bolondos mozdulataival meg-megérintette a szőlőkarókat, azok meginogtak, lerepült néhány levél. Forgott a kisfiú, Olga és Anna álltak a dűlőúton, hazájuk földjén, ősz hajukkal az aranyos őszi fényben, szemükön párás szemüveggel, egyetlen szót se szóltak, mert megtanulták, hogy súlyos pillanatokban szavakat mondani nem lehet. Azután még mindenféléről beszélgettünk, de tudtuk, hogy ennek a délutánnak vége van, ez boldogtalan délután ,a boldog kisfiúval, fekete szegélyes délután, elfüstölt kisfiúk halálos emlékével. De volt sok ió délután is, meg este. Korai téli alkonyon barna árnyékba borultak a szobák szögletei, még nem gyújtottak villanyt, bútoraik, amelyeket a múlt században vásároltak a szüleik — öreg dunántúli kereskedők, tisztességben meghalt magyar polgárok, boltíves, hűvös pince-alagutak tulajdonosai, bécsi és londoni borkereskedőkkel alkudozó,szakállas véri férfiak —, derengtek a fél- hománvban. A hatalmas tálalószekrényen egy-két régi-régi ezüsttál, közöttük gyertyatartók. A gyertyákat péntek esténként Olga, aki egyébként hitetlen volt, ezt mondta legalábbis, egy félórára meggyújtotta, mert így tanították a szülei. S ő, aki magas érzelmi iskolázottságé ember és szuverén gondolkodó volt, ezt mindig betartotta. — Azt hiszem, nincs Isten — mondta, — és kezében a gyufával odalépett a gyertyatartókhoz. Aztán odadugta a mutatóujját a csendesen üldögélő Imre orra alá: — Minek vagy orvos, ha még ezt a szaggató reumás ujjamat se tudod meggyógyítani? — kérdezte indulatosan és nem várva választ, rágyújtott. — Az ujjadat nem tudom meggyógyítani — mondta száz- £ ezredszer és szelíden Imre —, mert csak orvos vagyok, nem varázsló. Különben is: ez a legnagyobb bajod?! — Ez! Anna megigazította kabátunk gallérját meg a sapkánkat, kalapunkat, mielőtt elindultunk: — Fúj a szél, gyerekek. Ö halt meg előbb. Agyvérzést kapott, fél évig feküdt bénán, szótlanul, talányosán. Amikor meglátogatták, felcsillant a szeme; kedvtelenül, ha nem kellemes vendég érkezett, sikoltozva az örömtől, ha olyan, akit szeretett. Eltemették a férje mellé, Olga egyedül maradt, élt tovább. Még szomorúbb, okosabb, kopárabb lett, mint volt. Tudta, hogy magányának héját emberi erő már nem törheti fel. Délutánjait a barátai között töltötte. Élénk volt és fontos, a jelenléte vonzott mindenkit, erős gondolatai és erős karaktere folytán. Ilyen volt a párbeszéde egyszer egy buta asz- szonnyal: — Mit csinálsz esténként, Olga? — Nézem a falat. — Nem a tévét? — Nem. — Miért nem nézed a tévét? — Mert ragaszkodom a falhoz. — Furcsa nő vagy te, Olga. — Igen. Furcsa lettem. Most ősszel, egy barátságtalan, hűvös délutánon lett rosz- szul. Imre futott az EKG-készülékkel. — Infarktus? — kérdezte Olga. — Be kell jönnöd a kórházba. — Ne kelljen. Hagyj meghalni. — Bolondokat beszélsz, mindjárt bemegyünk, meggyógyulsz —, de még nem is tudok biztosat. Lehet, hogy estére el is múlik. A kórházban fájdalomcsillapítót kért. Megkapta és elaludt. Rövid idő múlva felébredt, s a kórteremben szorongva várakozó Imrével közölte: — Ne hidd ám, hogy használt, amit adtál —, majd néhány perc múlva ismét elszenderedett és alvás közben meghalt. ■Hideg, ködös délelőttön volt a temetése. Festetlen, fekete koporsója — élt 70 évet — négy öregember vállán ringott a szülei sírhelye felé. Egy jóindulatú fiatal pap mondott beszédet, nagy igyekezettel, de tájékozatlanul az élet és a halál dolgaiban, közben —, de különösen annál a kegyes mondatnál, hogy itt fekszik előttünk ez a szent asszony — vártam, hogy Olga kikált a koporsóból: — Marhaság, kisfiam, azonnal hagyd abba. Ámde nem kiáltott, örült, hogy meghalt. Lépdeltünk a ritkán látogatott régi zsidótemetőben tétova gyásznép, nem tudtuk pontosan, le kell-e venni, fenn kell-e hagyni a kalapot, sapkát. Nem volt kinek, mert senkije se maradt, részvétet kifejezni. Elszéledtünk tehát.
