Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-10 / 35. szám
a “Képújság 1978. február 10. A közművelődés kérdései Lelkesebben, színjátszók! Mostanában nem volt olyan fóruma megyénk köz- művelődésének, ahol ne kondították volna meg a vészharangot színjátszó mozgalmunk, versmondóink felett. Ugyanakkor mindenütt erős elhatározás született, hogy aki csak tehet valamit, megteszi; támadjon fel a versmondás, színjátszás okosan szórakoztató, másokat is jobbító, irodalmi ismereteket kívánó és továbbadó szelleme. ÍGÉRETEK után tervek A közművelődés e területének egyik felelőse, Villányi Imre, a megyei művelődési központ osztályvezetője, a múlt év végén írásba foglalta terveit, elképzeléseit a megye „amatőr irodalmi színpadi, illetve színjátszó mozgalmának fellendítésére.” Az 1977-es tervekből mi lesz megvalósítható? Az előkészületek befejeződtek, elkezdődött a tervek szerinti első „munkafázis”, a helyzetelemzés. A feltételezések szerint megyénkben tizenöt színjátszócsoport van: középiskolákban, művelődési házakban, — üzemben mindössze három. Ezek közül négy próbál rendszeresen, a többiek csak akkor, ha fellépés előtt állnak. Ebből az is kitűnik, hogy csak jóindulattal sorolhatjuk a színjátszócsoportok tagjai közé azokat, akik nagy ünnepeinken az iskolai vagy munkahelyi ünnepségen szavalókórust alakítva elmondanak közösen néhány verset. De a lehetőség ezeken a helyeken is adott a valódi színjátszó tevékenységre. Ezeken és még máshol is: Dombóváron, Simontornyán, Faddon, Decsen, Kölesden, jó néhány üzemben és az ösz- szes szakmunkásképzőben — ugyanis egyikben sincs. A helyzetelemzö munka során Villányi Imre és Németh Károly, a szakbizottság vezetője meglátogatják a tevékeny színjátszóköröket, beszélnek vezetőikkel és a fenntartókkal. Elmennek azokra a helyekre is, ahol nincs, de lehetne színjátszómozgalom. A helyzetelemző munka fogja kideríteni, hogy milyen valójában színjátszómozgalmunk szerkezete, milyenek lehetőségei. Hiszen nemcsak az gond, hogy nincsenek csoportok, baj az is, ha feléleszthetek, de korszerűtlen, elavult szellemben dolgoznak, műsorválasztásuk, munkafelfogásuk hibás. A legutóbbi színjátszó-találkozások tapasztalatai szerint ezzel a gonddal is meg kell küzde- nünk. Túl kell lépni azon az állapoton, amikor csoportjaink zömének tevékenységét értékelhetetlennek találják a szakzsürik. Természetesen nem azért, hogy jobb színben tűnjön fel mozgalmunk az országos tekintélyek szemében: a csoportokban folyó tevékenység értékét határozza meg a tartalmi munka milyensége. KI LEGYEN A VEZETŐ? Mint minden másik ágában az amatőr művészeti mozgalomnak, itt is kulcskérdés a megfelelő vezető személye. Megyénkben sokkal több olyan fiatalember — többségükben pedagógus — van, aki rátermett lenne a feladatra. Mégis kevés azoknak a száma, akik tevékenykednek és működési engedélyük is van. A tizenöt csoport közül mindössze öt vezetőjének. Miért? A vezetőképzés a színjátszómozgalomban nem intézhető el egy rövid tanfolyammal. Nyári egyhetes, a többi hónapokban pedig egy-egy napos találkozás kell, két esztendőn keresztül, hogy valaki vizsgára mehessen. A képzésben való részvétel viszont nyitott: bárki jelentkezhet. így lehet, hogy a szekszárdi Kísérleti Színpad tagjai közül heten működési engedéllyel rendelkező színjátszócsoport-vezetők, sok, régóta tevékenykedő színpadvezető viszont nem vizsgázott le. Sokat segítene, ha nálunk is bevezetnék azt a gyakorlatot, ami Baranyában eredményes: tekintse a megyei továbbképzési intézet pedagógustovábbképzésnek a tanárok részvételét a tanfolyamon, sőt, bizonyos esetekben tegye kötelezővé. így gyökeres változás lenne elérhető a gyermekszínjátszó mozgalomban is. Figyelemre méltó tény, hogy a székszárdi hét vizsgázott színjátszócsoportvezető közül hat „szabad”, nem vezet együttest. Fel kellene figyelni rájuk — talán éppen saját munkahelyükön! VERSMONDÓ MŰHELY Régi tapasztalat szerint az amatőr művészeti mozgalmak legerősebb hajtóereje a szereplési alkalom, a találkozások lehetősége. A támogatás, a jól képzett vezető sem pótolja a bizonyítás napjait. A jelenleginél több, igényesebb fellépés lehetőségéről elsősorban az ifjúsági klubok, a művelődési házak gondoskodhatnak, de az eltervezett, „A megye színpadai bemutatkoznak” sorozat a szekszárdi régi megyeháza udvarán is kitűnő alkalom lenne. Jó jel a dunaföldvári színjátszó napok sikere, ami különösen akkor lesz hatásos egész színjátszómozgalmunk betegsége ellen, ha minél több csoport juthat el — akár közönségként is — rá. Neves vendégek közeli vendégszereplése — Perem Színpad, H. U. R. K. A. Színpad — is lendítő erejű lehet. A tervek között még egy rokonszenves: létrehozzák a „versmondó műhelyt”, ahová szívesen látják a megye valamennyi versmondással foglalkozó fiatalját és az idősebbeket is. Itt nemcsak a versek előadását javítgatják közösen, hanem versek elemzésével. beszédtechnikával is foglalkoznak, esetenként neves vendégek közreműködésével. Úgy tűnik, az új évben új lendülettel kezd tevékenykedni a sokat emlegetett művészeti ág. Az eredményeket is nyomon kell követni, hogy idejében kiderüljön, hol szorul pótlásra a lelkesedés. Vendéglátóipari és belkereskedelmi szakemberek, va. lamint meghívott újságírók jelenlétében átadták a nyertes vendéglátó üzemeknek, éttermeknek a Magyar Sza. kácsok és Cukrászok Szövetsége és a FIPREGA, a gasztronómiai újságírók nemzetközi szövetsége magyar tago_ zata által adományozott védnöki réztáblákat és okleveleket. Egy szakmai szövetség és a vendéglátás csinját-binját ismerő újságírók együttesen védnökséget vállaltak olyan éttermek felett, melyek mindig a legjobbat nyújtják a vendégnek, magas színvonalon teljesítik a szakmai előírásokat, és ápolják a magyar vendéglátóipar nemes hagyományait. Az első világháború után egy kis délfrancia kikötőben, La Ciotatban vásárt rendeztek az egyik hajó vízrebocsá- tása alkalmából. Az egyik téren egy francia katona bronzszobra állt. Ekörül tolongott a nép. Amint közelebb léptünk, kiderült, hogy egy eleven ember áll ott mozdulatlanul a kőtalapzaton a forró júniusi nap füzében földszínű köpenyben, rohamsisakkal a fején, bajonettel a kezében. Arca és keze bronz- festékkel volt bemázolva. Egyetlen izma se rándult meg, szempillája se rezdült. Lábainál egy darab pap- pendeklit támasztottak a talpazathoz. Ez állott rajta: A SZOBOREMBER (Homme Statue) Alulírott Charles Louis Franchard, közvitéz, a ... gyalogezred katonája, miután Verdunnél maga alá temetett az omladék, arra a szokatlan képességre tettem szert, hogy akármeddig képes vagyok olyan mozdulatlanul állni, mint egy szobor. Ezt a képességemet sok orvosprofesszor vizsgálta már meg, és megmagyarázhatatlan betegségnek nyilvánította. Ne sajnáljanak néhány fillért egy állástalan családapától! Egy ércpénzt dobtunk a tábla mellett álló tányérba, és fejcsóválva mentünk tovább. Itt áll állig fegyverben, sok-sok évezred óta ez az el- nyűhetetlen katona, az a katona, akivel a történelmet írják, aki lehetővé tette Nagy Sándornak, Caesarnak, Napóleonnak mindazon nagy haditettét, melyről az iskoláskönyvekben olvasunk. Itt van hát. Meg se rezdül a szempillája. Ó volt Kürosz íjásza, Kambüszész sarlóskerekű harciszerekének kormányosa, akit nem tudott végleg eltemetni a sivatag homokja, Caesar légionáriusa, Dzsingiz khán lándzsása, XIV. Lajos svájci gárdistája és I. Napóleon gránátosa. Azzal a talán nem is olyan rendkívüli képességgel rendelkezik, hogy A pályázatot tavaly ősszel hirdették meg, és elsőnek 55 étterem és üzem nevezett a védnöki tábláért. A szigorú zsűri végül is 9 éttermet és üzemet talált érdemesnek azzal a feltétellel, hogy a szakmai színvonal csökkenése esetén a táblát, — a védnökséget visszavonják és más, arra érdemes étteremnek adják át. A fővárosi Astoria, Duna- Intercontinental, Gellért és Szabadság szállodák éttermein kívül a diabetikus cukrászüzem, a Hajdú-Bihar megyei Hortobágyi csárda, a szegedi Alabárdos étterem, a szombathelyi Claudius és a mátrafüredi Avar szállodák éttermei helyezhetik a bejá. rat fölé elsőként a védnöki táblát — munkájuk védjegyét. egy arcizma sem rándul meg, miközben a pusztítás minden elképzelhető eszközét próbálják ki rajta. Érzéketlen marad, a kő (így mondja), amikor halálba küldik. A legkülönbözőbb korok kő-, bronz-, vaslándzsája járja át a testét, Artaxerxesz és Lu- dendorff tábornok harckocsija gázol át rajta, Hannibál elefántjai és Attila lovascsapatai tapossák palacsintává, a századok folyamán egyre tökéletesedő lövegekből kiröppenő ércdarabok zúzzák széjjel, s a hajítógépek kövei: széttépik a nagy, gálám btojásnyi puskagolyók és a parányi kis golyók, melyek úgy döngicsélnek, mint a mé_ hek, de ő csak ott áll egyre, elpusztíthatatlanul, s vezényel százféle nyelven, és sohasem tudja, hogy miért, mi- végett. Nem ő vette birtokába a meghódított tartományt, ahogyan a kőműves sem lakhat abban a házban, melyet ő épített, s még az ország sem volt az övé, melyet védelmezett. De még csak a fegyver, a felszerelés sem az övé. ö csak áll, felette halálos záport szórnák a repülők, a város fala ég, mint a szurok, alatta akna és verem, körülötte a pestis és a sárgakeresztes gáz, ő a hajítódárdák és nyilak tegeze, célpont, tankcsapda, gázfőző, előtte az ellenség és mögötte a tábornok! Számtalan kéz szőtte az ujjasát, kalapácsolta ki a páncélját, szabta ki a csizmáját? Számtalan zseb telt meg az ő jóvoltából! Mérhetetlenül sok kiáltozás tüzelte harcra a világ valamennyi nyelvén! Nincs olyan isten, aki meg nem áldotta volna! öt, akinek testét ellepte a türelem szörnyű fekélye, s kongó üresre vájta egy gyógyíthatatlan kór, az érzéketlenség ! Micsoda földomlás szülte ezt a betegséget, ezt a szörnyű, borzalmas, s olyannyira ragályos kórt? Vajon bizonyos, kérdeztük magunkban, hogy nem gyógyítható? V. F. E. lfilli Breinholst Az én jó öreg kabátom Még soha az életben nem volt olyan kényelmes ruhadarabom, mint ez az öreg tweed kabát. Valósággal mennyei boldogságot éreztem benne, olyan észrevétlenül engedelmeskedett minden mozdulatomnak, olyan puha és kényelmes volt, s akkor sem sértődött meg különösen, ha valamivel bepiszkoltam. Sok évig hűségesen szolgált. Most pedig nincs többé. Csak sirathatom a pótolhatatlan veszteséget. Olyan jól megvoltunk együtt — az én öreg kabátom és jómagam. Marianne viszont egyszerűen nem tudta elviselni. Hogy mi kifogása volt ellene, azt nem tudom; csak azt tudom, sohasem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy ki ne fejezze tiltakozását, amikor felöltöttem ezt a kabátot. — Nézzék meg ezt a madárijesztőt! Valóban ebben a kabátban akarsz a városba menni? Milyen gyakran tiltotta meg a feleségem, hogy ebben az „ócska rongyban” lépjek ki a házból! Többnyire sikerült átosonnom a családi kordonon és kereket oldanom. De előfordult az is, hogy Marianne olyan heves ellenállást fejtett ki, hogy beadtam a derekamat, és felvettem az új, halszálkamintás zakómat, amely úgy állt rajtam, mintha kikeményített furnérlemezből készült volna. Szörnyű érzés volt! Minden kedvező alkalommal ledobtam ezt a zakót és megint belebújtam az ócska tweed kabátomba — és valósággal újjászülettem! Az ujja időnként kidörzsölő- dött, én azonban mindannyiszor gondosan bőrfoltot raktam rá, s a zakó ettől még szimpatikusabb lett. Egy szép napon azonban, amikor kinyitottam a szekrényt, észrevettem, hogy a fogas üres. — Hol a kabátom? — kérdeztem Marianne-tól. — A kabátod! — felete a feleségem megvető mosollyal. — Sehogy sem tetszik nekem, hogy te ezt kabátnak nevezed. Ha arra a rongyra gondolsz, amelyet mindennap nagy üggyel-bajjal magadra húzol — hát azt odaadtam az ócskásnak. Sokkal jobb volna, ha... Kiszaladtam az utcára és az ócskás után rohantam, aki nyugodtan haladt háromkerekű kiskocsijával. — Magánál van a kabátom? — kérdeztem lihegve és túrkálni kezdtem a kupacban. — Várjon, várjon, ne siessen annyira! Mindazt, ami itt fekszik, én törvényesen vittem el! Ezeket a holmikat kidobták az ajtó elé. — Tíz koronát kap, ha visszaadja a kobátomat! — Tíz korona egy ‘ilyen rongyért — vont vállat az ócskás —, szívesen... Marianne viszont, számomra ismeretlen okból, másnap reggelig szóba sem állt velem. Én pedig felvetttem a hűséges kabátomat és munkába mentem. Két hét múlva a kabát megint eltűnt. — Hol a kabátom? — üvöltöttem, hogy az egész ház visszhangzott tőle. És akkor észrevettem: ott lógott a konyhakertünkben, mint valami madárijesztő. Azonnal levettem a rúdról, megtisztítottam a madár- tolltól és még valamilyen piszoktól, s megint belé- bújtam. De azután katasztrófa történt. A fogas hamarosan megint üresen árválkodott. — Hol a kabátom?! — kiáltottam. — Ki vette el a kabátomat?! Válaszul egyetlen hang sem hallattszott. Tűvé tettem a házat és lassanként már elveszítettem a reményemet. Végre valahára az udvaron, a trágyakupac tetején egy kis hamucsomóra bukkantam. Kotorászni kezdtem benne — még nem aludt ki egészen — és egy épségben maradt szövetdarabka feltárta előttem a szörnyű igazságot. Amikor kis idő múlva berontottam a konyhába, annyira dühös voltam, hogy Marianne rémülten a sarokba hátrált. — Hadd magyarázzam meg! — kiáltotta. — Hallgass végig! Ne bánts, hadd mondjam el! Nem tehetek róla! Én a fogamat csikorgattam és hallgatást erőltettem magamra. — Ki akartam szellőztetni a kabátot — kezdte Marianne — és elmentem a trágyakupac mellett, ott pedig, szerencsétlenségre, egy benzines kanna állt és egyszerre csak felborult, én meg ijedtemben elejtettem a kabátot, azt pedig nyomban átitatta a benzin... És ekkor a cigarettából, amelyet szívtam, egy szikra a kabátra hullott... így igaz! Ez a színtiszta igazság! — De hiszen te már két éve nem is dohányzol! — kiáltottam. — Igaz — fakadt sírásra Marianne —, nem dohányzóm, de a te kabátod olyan büdös volt, hogy kénytelen voltam rágyújtani, hogy valamivel elfojtsam ezt a bűzt! Meg kellett volna fojtanom ezt az asszonyt, gyengeségemben azonban nem tettem meg. öt év telt el azóta. Hozzászoktam a halszálkás kabáthoz. A hajtókája kicsit kikopott, az ujja majdnem kidörzsölődött a könyökén, a bélése is megfakult és két gomb hiányzik róla. Egészen pompás kis kabát lett. Apropó, mindjárt fel is veszem. Ott lóg a... A kabátnak azonban hűlt helye volt. — Marianne, hová tetted a kabátomat?! (Fordította: Gellert György) Bertolt Brecht: A La Ciotat-béli katona A paksi gimnázium szinjátszói egy megyei bemutatón Védjegyzett vendéglátás
