Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
1978. február 5. fféPÚJSAG 11 Látogatás a Zeneakadémián Hazánk kulturális életének központja, a Zeneakadémia, világszerte híres, pódiumán időről időre neves előadóművészek fordulnak meg, s számtalan emlékezetes előadás öregbítette az akadémia nevét. A Zeneakadémia épületében kapott helyet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, amelynek híre ugyancsak túljutott az ország határain. A főiskola évről évre kiváló zenészek sorát neveli, s a nagyszerű pedagógusgárda, s a magyar zeneoktatás sok külföldi hallgatót is vonz. A Zeneakadémia díszterme (1. számú kép) délelőttönként a hallgatók gyakorlásának színhelye. Egy pedagógus a legkiválóbbak közül: Petrovics Emil zeneszerző órát ad (2. számú kép). 3. számú kép: A főiskola könyvtárában minden szakirodalmat megtalálnak a hallgatók. 4. számú kép: A hangszerjavító műhely nagy segítséget ad az oktatáshoz. (MTI-fotó — Pólya Zoltán felvételei — KS) Csők István albuma Székely András bevezetője és képválogatása csak az intuitív 1------2------- művészetben t udok hinni, mely belső szükségszerűséggel tör elő, eruptív erővel, mint az Etna” — írja az „életöröm festője” egy 1926-os nyilatkozatában. De valljuk meg, vulkánkitörésre sem a „derűs realizmust” a fontolva haladással összebé- kítő mester, sem pedig hívei nem számíthattak a hosszú életpálya során. A szecessziós vagy impresszionisztikus kísérletek mögött többnyire a békességre alapozott és sikerre hangolt bölcs szándék lapult. " A tiziani életkorra szinte predesztinált „Csók-jelenség” nemcsak a magyar képzőművészet utóbb eltelt évszázadára jellemző (bár többen vannak a kivételek), de mindenképpen jelentős és elgondolkodtató. Székely András a magyar festőket bemutató reprezentatív albumsorozat új kötetének bevezetőjében (inkább csak sejtetőn) hasonló gondolatokkal küszködik, az életpálya szükségszerűen elnagyolt ívét rajzolja meg. Az árnyasabb oldalon a festő szelíden modern, kelle- mekben és színpompákban gazdag, szembesímuló piktú- rája, a sokat emlegetett, szívet melengető „müncheni”, „iBastien Lepage”-i modor, amelyet Fülep Lajos már egy 1907-es tárlatbeszámolóban szinte a teljes pályára érvényes mondattal meghatározott: „Csók ístván virágcsöndélete eleven, temperamentumos, csupa öröm és ujjongás”. Nos, hasonlókban továbbra sem volt hiány, az állítmányok remekül illenek Csók más tematikájú és későbbi festményeire is. Emellett a külhoni és hazai elismerésekre, érmekre és díjakra, a polgári jólét szalon- igényeire kontemplírozott, mérsékelten újszerű festői hivatástudat, amely ugyanakkor nagy kompozíciókra tör, kitágult szemmel (talán re- zignációval is) tekint a merészebb pályatársak küzdelmeire és eredményeire, mint Toldi a nádor lovasaira. De malomkődobásra, a nádasban való elbujdosásra, szükségképpen farkaskalandra sor sohasem került. Igaz, még ezt a rácsodálko- zást is kaviccsal és kővel, vesszővel honorálják olykor, előfordultak hasonlók Csók István életében is. Bár a teljes pályát követve mégsem tekinthetjük jellemzőnek a keserű tapasztalatokat. Inkább a korszellemet bélyegzik, amely elvakult szokatlan-gyűlöletében nehezen tűri akár a szelíden renitens jelenségeket is. Bizonnyal így kerülhetett sor Csók István esetében olykor egy-két remélt díj vagy jutalom elmaradására, a főiskoláról való kényszernyugdíjazásra. Bár a művek jórésze így is köz- gyűjteményekbe került. A másik oldalon ott fénylik a hosszú festői pálya jó néhány remekműve (Csók István oeuvre-jében megítélésünk szerint többek között az Űrvacsora, a Felesége arcképe, a Thámár, a Tulipános láda, a Wlassics-portré és nem kevés aktkép, virágcsendélet, utóbb tájkép ilyen; az album szerkesztője biztos és gyengéd kézzel válogatott), mindaz tehát, amit Fülep már 1907-ben a teljesre érvényesen meghatározott. Genthon István pedig 1932-ben Hippi- Rónai útja mellett a „francia igazodás” másik lehetséges ösvényének ítélt. A biztonságosabbnak talán. „Vérbeli festőnek, a szép látvány ihletett tolmácsolójának” tartja Csók Istvánt Németh Lajos, és ez még dicséretnek sem kevés. És ott található még az erőteljesen a festő javára váló oldalon az egykori tanítványok ma is eleven lelkesedése „Csók Pista bácsi” iránt, a Mesterrel közös szép emlékek lelkes idézgetésének az Amerikában élő Kepes György és a Budapesten élő Korniss Dezső egyik szentendrei beszélgetése alkalmával a recenzens fültanúja volt. Csók és Vaszary János „kitűnő mesterek voltak abban az értelemben, hogy növendékeiket szabadon engedték festeni, az volt a törekvésük, hogy önálló művészeket neveljenek; a francia festészet legújabb törekvéseit ... könyvek, folyóiratok, személyes élményeik alapján ismerték” — írja Korniss Dezső egy önéletrajzában. „Minket a harmincas évek legelején Csók Pista bácsi a szépbe vetett gyermekien egyszerű és derűs hite vezetett és biztatott, de Kassák Lajos jövő időt éneklő, harcos sorai eresztettek útnak” — emlékezik Kornissal egybehangzón Kepes György egy kiadás előtt álló hazai tanulmány- gyűjteményben. És kettejük közös jó emlékei (mellettük a többieké) módfelett elegendőek ahhoz, hogy végül is kellemes békét teremtsenek, igazolják a „Csók-jelenség” történelmi hasznosságát, ha nem lenne elegendő a sok szép festmény, az a természetes és állandó humánum, az a művészi magabiztosság, amelyeket pédig az életmű nagy állomásai igazolnak. Csók István albuma így ---------------------- szervesen illeszkedik a sorozatba, Székely tanulmánya árnyaltan és higgadtan, az ilyenkor csábos rajongások nélkül követi az életpályát, elemzi és közelíti meg a műveket. A kötet ugyanakkor adósságtörlesztés is, hiszen a legutóbbi Csók-monográfia (Farkas Zoltáné) húsz esztendeje jelent meg, a festő a közönség kedvencei közé tartozik, az 1957-es album pedig már sehol sem kapható. De a teljes életmű mélyebb elemzése, a Csók-jelenség értelmezése ezúttal is adósság maradt, nem is a most megjelenthez hasonló reprezentáció feladata. Bár csírái a tanulmányban mégis megtalálhatók. A bevezető csak az ajtókat nyitja meg; végtére is dönteni a reprodukciókat lapozgató- nak l°nne feladata. B ODRI FERENC Színház és közönség NE HIGGYÜK, hogy a színház és a közönség egymásra találása lényegében azonos az irodalom és az olvasóközönség egymásra találásával. Az élő színház ugyanis nem pusztán a drámaíróé, hanem legalább annyira a rendezőé, a színészeké, és a közönségé is, teljesen más hatásmechanizmussal hozza létre a semmi egyébhez nem hasonlítható atmoszférát, a szemünk láttára, fülünk hallatára élővé váló mű és a közönség együttes szándékából megszülető esztétikai élményt. Az írott dráma jellemei a színpadon szerepekké válnak, a szereplők életet lehelnek beléjük, méghozzá tettekkel és tett értékű szavakkal, s e szavakat és tetteket a közönség reakciói sokkal nagyobb mértékben módosítják, semmint gondolná az ember. Egy jó színházi este valamennyiünk közös alkotása. Mindenütt akadnak üres székek, széksorok egy-egy bérleti előadáson. Pesten és a vidéki városok színházaiban, azokban a városokban, ahol nincsen kőszínház, csak „tájolás”. Magától értetődik, hogy a „közönség” általában nem létezik. Gyakran előfordulhat, hogy ugyanazt a produkciót egyik este lelkesedéssel, a másikon tartózkodó hűvösséggel fogadják. A színész nagyon jól tudja, hogy minden egyes előadáson meg kell küzdenie a közönségért, és ez hol sikerül, hol nem. A baj ott kezdődik, ha nincsen közönség, illetve ha a kétszáz, háromszáz, négyszáz férőhelyes színházterem (kultúrterem, csűr, pajta — teljesen mindegy ebből a szempontból) húsz, harminc, negyven nézővel pironkodik a színpad előtt. És, hogy ez, ha nem is általános, de nagyon gyakori jelenség, azt az ország minden színháza, városi és községi művelődési házainak igazgatói bizonyíthatják. Vajon miért van ez így? VILÁGOS, hogy ez az első kérdés: kell-e egyáltalában a színház. Ha az ember az üresen tátongó széksorokat nézi, akkor hajlamos nemet mondani, s mindjárt hozzátenni: „Hát ennyire gazdagok azért nem vagyunk; mert igaz ugyan, hogy szocialista társadalmunkban a kultúra nem áru, s ha csak százan nézik meg az előadást, már az is hasznos, node... Az állam minden színházjegy eladási árához hozzáteszi a kétszeresét, hogy egyáltalában legyen, lehessen színház. Megér-e húsz-harminc ember tudatgyarapodása, élményszerzése ennyi pénzt? Nem lenne okosabb a kultúra más területein, hasznosabban felhasználni ezeket az anyagi lehetőségeket? Hát ha nem kell a színház, akkor...” Mire azonban idáig jutunk a gondolattal, halljuk a művelődési ház vezetőjének megnyugtató szavát: „Minden jegyet eladtunk, anyagi szempontból teljesen rendben van a dolog”, ám azután csendes kétségbeeséssel hozzáteszi: „Csakhogy azért ez nagyon- nagyon elkeserítő. Én nem értem...” EL KELL fogadnunk azt a tényt, ha anyagi értékek birtokába akarok jutni, azért meg kell dolgozni. De a szellemi kincsek birtoklását sem adják ingyen — a színházjegy árán túl tehát szellemi energiát kell befektetni egy- egy színházi előadás végigné- zéséhez. Nos, az emberek manapság már nem sajnálják azt a húsz-harminc forintot, ha a közönségszervezőt, a brigádvezetőt, a szakszervezeti kultúrost a szó szoros értelmében „le akarják rázni magukról”; megveszik a jegyet, és ámen. Hogy még el is menjenek? Túl sokat kívánnak tőlük! Ök megtették a magukét, pénzt áldoztak a kultúra oltárán. Még inkább így van ez ott, ahol kampányszerűen indítanak „teltház-akciót”, s egy egész üzem vagy üzemrész megvásárol száz, százötven, kétszáz jegyet, jutalomként kiosztja a dolgozók között, s az előadáson ott vannak tízen-húszan. Azt hiszem, nem tévedek: az ilyen tömeges szervezés, az ilyen kampányszerű agitáció helyett ezerszer többet érne az egyedi jegyeladás, két-négy-hat jegv eladásának megszervezése és a közvetett agitáció, vagy beszéljünk magyarul: az emberek gyengéjének felhasználása. Ha a gazdasági*, közigazgatási, politikai vezető ott van egy értekezleten, egy fórumon, egy gyűlésen, akkor mindenki kötelességének érzi, hogy ott legyen. Biztos vagyok benne, hogy ha egy városban vagy községben a tanácselnök, a gyárigazgató, a tsz-elnök, a párttitkár, az orvos, az állatorvos, az agronó- mus elmegy — s előre megmondja, hogy elmegy! — az előadásra, akkor minden egyéb szervezés nélkül telt ház lesz. ELSŐSORBAN a vezetőknek kell tehát megérteniük a példamutatás fontosságát ezen a területen is, tudomásul kell venniük, hogy a színház fontos politikai eszköz is, mert hihetelten mértékben tágítja az emberek tudatát, látókörét. Ahogyan Gábor Miklós írta Tollal című könyvében : „A dráma hősét... az teszi érdekessé, hogy én, a néző, rajta keresztül a világot látom”. (kemény) MŰVÉSZÉT Simon Béla- gyiíjtemény Siklóson Uj helytörténeti múzeum, benne új életműgaléria körvonalai bontakoznak ki Baranyában. A Pécsett élő, Erdélyből kiszakadt, a Dráva mentén új hazát lelt Simon Béla Munkácsy-díjas festőművész alkotásait öleli magához Siklós városa. Szerződésük a közelmúltban született meg. A művész képeit ajánlotta fel, s ajándékozta a köznek. Simon Béla Fogarason született. Kolozsvárott, majd Budapesten tanult. Mestere Szőnyi István volt. Pálya- indulásába beleszólt a háború. A vihar elvonultával, 1951-ben került Dél-Baranyába. Alsószentmárltonban tanított. Sok feladata, ,^mindenes” volta sem akadályozta meg, hogy a különös, színes világ élményeit képpé fogalmazza, hosszú éjszakákon. Olykor látványos, de alapjában nehéz élet hullámzott körülötte. Munkái — az ott készülitek és a későbbiék — híven tükrözik e nemzetiségeket nemzetté forrasztó „kis Közép-Európa” vajúdását. A közel kétszáz aján- dékkép egy része ezt — az 1961-ig tartó — korszakot képviseli. Velük, általuk második otthonába tért meg a festő. Oda, ahová élete egy darabja, „egy sír, egy kis présház, pár sor szőlő” és az emberek, barátok, témák láncolják igazában harminc esztendeje. „Egy festő hazatalált” — mondhatnánk. Joggal, mert Simon Béla életét szinte a kezdettől a folytonos vándor_ lásók — székelysors! — jellemzik, színesítik. Példának okáért évente vonzza magához a szülőföld, a havasok, fenyvesek, eszternák, a szalmakucsmák alatt megbúvó falucskák valósága. Rajzai hosszú sora, festmények jelzik e találkozások termékenyítő jóságát. Kucsmás kis- bojtárok, székely, szász, román babonák, szénagyűjtők, a „szülőföld virágai” népesítik be így született képeit. Kiemelkedő darabjai majd a siklósi gyűjteményben hirdetik egy jelentős művész vallomását a múltba tűnő gyermekkori táj szépségéről. Festőnk turistaként azonban egész kontinensünket is beutazta az évtizedek során. Az Ibér-félszigettől a Baltitengerig, Varsótól Rómáig járta az elődök nyomát, kereste a festő ősök titkait, ismerkedett a tájakkal, emberekkel. Számos külhoni és hazai művésztelepet keresett fel, mindig nyitott szívvel- szemmel, barátkereső szándékkal érkezett, gazdagodva távozott. A nyomok eltérő mélységűek, a győri művésztelep „színesítő” hatása azon_ ban korszakosnak ítélhető. Ä „győri képeken” a sajátos kék-vörös színpárt egy hevesebb ecsetkezeléssel párosult színesebb, a barokk építészettől sugallt felfogás váltotta fel. A siklósi Simon Béla- gyűj teményt — sok hasonló kísérlettel szemben — értelmes, . hasznos kezdeménynek látjuk, Nem importált életmű, hanem a táj leikéből fakadt és kivirágzott, oda kötődő, mégis egyetemes értékű művészet termékei kérnek bebocsátást. Büszkén vallhat- ja magáénak értékeit a közösség: belőlük született, róluk, értük szól, az ő számukra van elsősorban mondanivalója. Ez pedig lényeges szempont a múzeumalapításban. SALAMON NÁNDOR
