Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
io ^ÉPÜJSÁG 1978. január 1, IRODALOM árman jöttek a cégtől,, vagyis az egész jogügyi osztály. Valójában Sztankó egymaga elég lett volna, de ő, mint mondta, félkarú óriás Erzsiké nélkül. Ha viszont Erzsiké is utazott, kár lett volna otthagyni szegény Varjú Tibort, a tintától még fényes leveleződiplqmájá- val, hisz úgyse vehetik otthon semmi hasznát, velük legalább tanul és tapasztal. Az igazság az, hogy hármuk közül csak Erzsiké értett a vállalati joggyakorlathoz. Évekig képviselte a céget minden peres ügyében. Amikor azonban osztállyá szervezték a jogászkodást, mindjárt kiderült, ide megbízható, kemény vezető kell, nevezetesen Sztankó Mihály, az üzemszervezésből. Sztankót egyszersmind beíratták a jogi egyetemre, perspektívának pedig itt volt Varjú, akkor már másodéves joghallgató. Tehát összeállt a jogügyi osztály. Azóta két év telt el, osztályvezető és beosztottja szépen haladt előre tanulmányaiban, Erzsiké pedig dolgozott a tőle megszokott igyekezettel. — Egy mindenkiért, mindenki egyért — mondta Sztankó, és megveregette Varjú Tibor vállát —, jössz velünk Pestre, kiskomám. Tibor belepirult az örömbe. Áttetsző fehér bőre nem engedte, hogy örömét-bána- tát megtartsa magának. — No lám — nevetett Sztankó — nem kell izgulni. Sztankó papa elintézi a dolgokat. Tibor mindjárt induláskor taktikázni kezdett. — Egy ilyen konzultáció késő délutánig is eltarthat. Nem késsük le az esti vonatot? — Nem hiszem — ásított Sztankó —, nem divat már az egésznapos fejtágító. — Attól függ — vitatkozott Erzsiké. — Néha a kollégák valósággal megostromolják az előadókat. Sztankó a fiú térdére csapott. _ . — Sajnálom, mi vidékiek vagyunk. Nekünk indul a vonatunk. És, a vita be volt rekeszt- ve. Nyilván az ilyen mondataiért tették meg osztályvezetőnek. ésőbb Sztankó elbóbiskolt, Erzsiké sapkát kötött, mert ahhoz is értett, Tibor pedig elővehette a tárcáját végre. Mert a reggeli kavarodásban minden megeshetett vele, még az is, hogy otthon felejti a telefonszámot, amiért ezt az egész pesti utat kjbulizta magának. A kavarodás' tulajdonképpen éjszaka kezdődött, valamivel éjfél után, amikor Tibiké fölsírt a szomszéd szobában. Tibor alvást színlelt, legjobb az ilyesmit észre sem venni, az anyja majd a végére jár. De nem járt a végére. Tibiké meg- átalkodottan ordított tovább. Mari fölkapkodta, tisztába rakta, cumit erőltetett a szájába, semmi se használt. Még színlelésből se alhatott mellette, hisz ordítása a szomszédokat is fölverte álmából. Megzavarodok ettől a gyerektől — gondolta keservesen, és már látta a vonatot, ahogy nélküle indul az állomásról. — Egy jó éjszakám nem volt, mióta megszületett. Sikerült a kölyök fenekébe szúrni a hőmérőt, láza nem volt, és ettől Mari is megnyugodott valamennyire. Csak épp az ordítás nem akart abbamaradni. — Te is próbálhatnál vele valamit — nyöszörgőit Mari és tudni lehetett, mindjárt összevesznek. — Ugyan, mit? Te már mindent megcsináltál. — Téged csak az érdekel, hogy kilegyen a nyolc óra alvásod. Az, hogy én menynyit aludtam kilenc hónap óta... — Mert elkapattad. Lett volna türelmed két-három éjszakát végigvirrasztani. — Lett volna neked. Úgy teszel, mintha csak az én gyerekem lenne. Hol van az megírva... — Sehol sincs megírva. De hatkor indul a vonatom. — Hát ne induljon. Nagyon jól meglesz nélküled , az a másik két balfácán. Három óra felé Tibiké álomba bőgte magát, és föl se ébredt ötig. De ők már nem mertek elaludni. ibor Mari szipogását hallgatta, Mari az ő némaságát. Mert ha ilyen nagy a csönd a dupla heverőn, akkor olyasmire gondolnak, amit már ki se lehet mondani. Micsoda életem volt nekem azelőtt — mondta Tibor hallgatása. — Ha elfogyott a pénzem, kértem anyámtól. Mostak rám, főztek rám, se OTP, se kölyök, se pisiszag. És semmi felelősség. A legényéletét siratja — válaszolt Mari hallgatása. — Az persze eszébe se jut, hogy anyuka kikutatta a zsebeit, a levelét fölbontotta, és ha kapuzárás után ment haza, kint leste az előszobában. Reggelre megült köztük a gyűlölet. — Szóval utazol? — Utazom. — Nagyon fontos lehet. — Mit szólsz hozzá. Nagyon fontos. Szerette volna eltervezni a taktikát. Az érkezés-utáni könnyed telefontól (— Hát nem ismeri meg a hangomat, Gabika? Hármat találgathat, Gabika, vegye csak sorba az udvarlóit.) A déli angolos távozáson át, nehogy azok ketten észrevegyék, a virágcsokros találkozásig. Persze, mindebből semmire se jutott idő. rá kellett bíznia magát a véletlenre. Már a könnyed telefon se sikerült, mert a vonat ti- zenöt percet késett, taxival robogtak a konzultációra. — Nem kell mindjárt kimelegedni — nyugtatta Sztankó Mihály. — Ha késünk, hát késünk. Nem vagyunk az iskolában. Tibor engedelmesen bólogatott. Állandó pirulásának köszönhette, hogy mindenki jó gyereknek tartotta. Még Erzsiké is nevethetett rajta, pedig nála nagyobb balek nem volt a vállalatnál. — Jaj, Tibor, olyan aranyos ezzel a piros arcával. Az ember meghatódik, hogy még ilyen is van. A taxiban lehunyt szemmel ismételte: lennie kell egy telefonnak. Elsőnek ugrott ki a kocsiból, és míg Sztankó fizetett, végigszaglászta az épület környékét. Sehol semmi. Szűk mellékutca, az autók fönt parkoltak a gyalogjárón. El se fért volna egy telefonfülke. Sztankó belökdöste őket az ajtón. Egyre romlottak az esélyei. konzultáció termé- m szetesen elkezdődött. Az U-alakú asztalsort —-J máris belengte a fontos emberek cigarettafüstje. Nekik, még csak ez hiányzott, az utolsó üres helyeket kellett elfoglalniuk az elnökség közelében. Az ajtó beláthatatlan távolságba került tőlük. Erzsiké mindjárt a fülükhöz hajolt, és sorolta az elnöklő férfiak nevét. Aztán jobbra-balra biccentett az ismerősöknek, az egyiknek mosolyt küldött, a másiknak szemhunyorítást. Először érezték meg, csak ő van közülük otthon a szakmában. Erzsi tolla szaporán mozgott a vadonatúj jegyzet- füzetben, percek alatt megtelt az első, aztán a másik oldal, miközben Tibor negyvenedszer rótta papírra: „Hol lehet egy rohadt telefon?!” Erzsi füzete fölött Sztankó kriksz-krakszaira sandított, ő is szorgalmasan jegyzett, némely szavakat aláhúzott, másokat bekerített, de negyedóra múlva elfáradt, és egy házikó alaprajzát próbálta fölvázolni emlékezetből. Tibor ekkor kezdett el köhögni. Előbb finoman, inkább krákogásszerűen, aztán nagy akarattal visszafojtva a rohamot, az arca pirosba, bordóba, végül lilába játszott az erőltetéstől, szeme kidülledt és könnybe- lábadt. Miután percekig hiába birkózott ellenállhatatlan köhögésével, szájára szorított tenyérrel kimenekült a teremből. Most, hogy higgadtabban vizsgálódott, az előcsarnokban fölfedezte a telefont. Ezt a csatát — gondolta diadallal — nem lehet elveszíteni. Megvolt a szám, megvolt a telefon, már hallani vélte a nő édes althangját, ami ismerkedésük pillanatában úgy borzongatta, mint egy reményekre följogosító simogatás. De a kagyló nem Gabika hangját közvetítette. Háromszor ismételte a kísérletet, eredménytelenül. A portás egy fémtízes ellenében megengedte, hogy a hivatali készüléket használja. „De sebesen kérem, mert itt minden percben bejöhet egy fontos hívás”. A bevezető játékról — Hát nem ismeri meg a hangomat, Gabika? Hármat találgathat, Gabika... — le kellett mondania. — Hallóó? Kivel beszélek? — Velem — suttogta Tibor operatív sebességgel. — Varjú Tibor, az üdülőből. Július tizennégytől huszonnyolcig. Feltétlenül találkoznunk kell. Igen, még ma. Mondjon egy időpontot. Nem jó, korai. Az se jó, késő lesz. Fél hatkor megy a vonatom. Igen, egy presz- szóban, hátha késni találnék. Itt most egy értekezlet van. A főnökömmel jöttünk. Helyes, fél négykor az Em- kében. Melyik az az Emke? Rendben, most már tudom. bédidőben Tibor még |Ég| lecsapott a vendéglő telefonjára, és most ... valamivel meghittebb beszélgetést folytathatott Gabikával. Megkérdezte, kézhez kapta-e azt a levelet, amit a barátjával külJ dött neki? Kézhez kapta. Megkérdezte, miért nem válaszolt rá? Mert Gabikának nem akadt olyan barátja, aki postásává szegődött volna, és nem akart otthon vagy a vállalatnál kellemetlenséget csinálni. Megkérdezte, emlékszik-e még a kis facsoportra az üdülő mögött, amit ők ketten, Gabi—Tibi-ligetnek neveztek el. Ekkor azonban egy pincér rászólt: „Uram, a beszélgetés szigorúan három perc, tessék a hívást megismételni.” Erre azonban nem volt idő, mert Sztankót nem merte tovább magára hagyni. Fél háromkor olvasták fel az első kérdést, amit írásban nyújtottak be az elnökségnek. Most kellene valamit kitalálni. A köhögést nem lehetett újra játszani. Elképzelhető például egy gyomorgörcs. A hasához kap, felnyög és kivánszorog. Elvetette. Délelőtt köhögés, délután gyomorgörcs, Sztankó azonnal átlátna a szitán. Már sajnálta, hogy azt a jó kis köhögést elherdálta egy másfélperces telefonbeFenákel Judit: Egy gavallér Pesten szélgetésre. Mondjuk elké- redzkedne Sztankótól. Egyenes, férfias őszinteséggel. Mihály bátyám, ez egy fontos ügy, nagy ügy, nekem oda kell mennem. Sztankó a hátára verne, kacsintana. Ha nagy ügy, kiskomám, az más. a nagy ügy mindennél előbbre való. Fenét mondaná. Évek óta semmire se megy a nőkkel. Majd éppen ő nézné el, hogy tüsténkedik a fiatal kakas a baromfiudvarban. Hát nem, Sztankót nem lehet beavatni. Fél négykor gongütést .hallott a fejében. Gabika ebben a percben belépett a presszóba. Megállt a lengőajtónál — van ott lengőajtó? — szőkén és illatosán, rozsdabarna télikosztümben, harsogó sárga blúzban... fenekén megfeszül a szoknya szövete, a száján készülődik a mosoly, szemében az öröm, kezében a simogatás. Ő pedig itt kuksol bambán a ködsűrű cigarettafüstben, és sormintákat rajzol a jegyzetfüzetébe. Aztán rohanni fog a vonathoz, ami órákon át unalmasan zö- työgteti őket, Sztankó hülye vicceket mesél, Erzsiké megmagyarázza izé professzor előadását. Tíz órakor lekászálódnak a peronról, a villamos valahol a kitérőben várakozik, negyedtizenegy, féltizenegy... Mari kibőgött szemmel... Tibikének fülgyulladása van, nem vették be a bölcsődébe, fizetés nélküli szabadság, csőd. A konvektor megint bedöglött, a cég telefonján nem lehet kivárni egy rohadt városi vonalat — más férfi mindent megtesz a családjáért — és jön az este, Tibiké belefárad a bőgésbe, és Mari teste hideg, hideg és izzadtság szagú. Háromnegyed ötkor az elnök azt mondta: „A tárgyat nem tudtuk kimeríteni tisztelt kollégák, de egymást igen.” — Ez a nap is elment a többivel — ropogtatta a csontjait Sztankó. — Azt hittem, megveszem a rádiót a Zsigába. iderült, Erzsiké is tervezett valami cipővásárlást, de azért nem bánta, hogy elmaradt, legalább hasznosan télt az idő. Sztankó le is vonta a tanulságot: — Az ilyen konzultációkból mindig tanul az ember. Tibor üres szemmel nézett maga elé. — Valami csoda kellene — morogta zavarosan. A másik kettő nem értette, de nem számított, mert jött a villamos és elnyelte őket. Kondor Béla rézkarca Finn Se borg: Egyszer, amikor az erdőben sétáltunk, Jens hirtelen ezt kérdezte tőlem: — Apa, te erősebb vagy Tarzannál? — Hogy is kérdezhetsz ilyet, persze, hogy erősebb — feleltem könnyedén. Természetesen kissé túloztam, de az ember annyira szeretné, hogy a fia tisztelje. Annál inkább, mivel ő az egyetlen lény, akitől ilyesmit még várhatok. — És ki tudsz dönteni puszta kézzel egy fát, mint Tarzan? — Gyerekjáték — mondtam. És rájöttem, hogy most már benne vagyok a pácban. — Egy nagy fát? — Hát akármilyet. — Próbáld meg és döntsd ki apa, nagyon kérlek... — iNem — ellenkeztem határozottan. — Ez tilos, és megbüntetnének. Különben szíves-örömest... Ez az érv nyilván hatott, mert Jens néhány percre elhallgatott. Én már gondolatban gratuláltam is magamnak, Jiogy ilyen sikeresen kivágtam magam a bajból, amikor váratlanul egy egyenruhás erdész került elénk. Mielőtt fiamat félrehúzhattam volna, a gyerek egy szuszra kivágta: — Meg tetszik engedni, hogy a papám kidöntsön egy fát? Puszta kézzel ? • — Puszta kézzel? — csodálkozott az erdész. — Azt hiszem, a papád nem képes erre. — Dehogynem képes — jelentette ki türelmesen Jens. — Hiszen ő maga mondta. Ö sokkal erősebb, mint Tarzan. Az erdész fürkésző szemmel mért végig, nyilvánvalóan kételkedett az efféle állítás igazságában. Végül furcsán elmosolyodott, s ettől hideg borzongás futott végig rajtam. — No, ha valóban képes erre — fordult hozzám —, akkor megengedem, hogy kidöntsön két fát. — Ó, apa, kezdd már el, amíg a bácsi meg nem gondolja magát! — kiáltotta elragadtatással Jens. — De új felöltő van rajtam — mondottam, és félrevonszoltam a fiamat. — Menj a fenébe! Hogy is tudnál te egy fát kidönteni? — mormogta Jens hazafelé menet. Semmit sem válaszoltam. Gondolatban panaszt fogalmaztam az erdőgazdaság vezetőjének címére. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy annak az erdésznek nem lett volna joga ilyen engedélyt adnia! (Fordította: Gellért György) Hegedűs László: Ponyva alá, kis térségre csalt az árnyék, piros terítős asztal mellett megpihenni, most itt ülök, mintha valakire várnék, félnapi bolyongás után, s már nem bánt semmi. Arcomon mosoly tétováz, lombok néznek, valakire gondolok, mindegy, kire, kedves. Aztán meghódolva a látott szépségnek, ember az ember előtt, ki szép s rokonszenves, csak nézem a barna asszonykát itt szemben, hogy milyen boldog hancúrozó kisfiával, ö is ide-idenéz, látja szememben, csodálatom őszinte, — igaz rajongással, önkéntelenül hódol a férfi előtte, ki maga a szépség s mellette szép gyümölcse.
