Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-03 / 2. szám
4 ^PÜJSÁG 1978. január 3. Moziban Rádió Könyv Kettős emlékmű Lassan már Ady-betegség- ben szenvedünk. Mint ahogy általában a jeles évfordulóknál lenni szokott, a sajtóban, a rádióban, a televízióban és szinte minden fórumon naponta hallhatunk most Ady- ról. Olyan lehetetlen helyeken és események kapcsán, hogy már azon sem csodálkoznék, ha valahol kutyatenyésztő egyletet neveznének el róla. Ebbe a sorba állítva Révész György új filmje, a Ki látott engem? is egy a sok közül. A film szekszárdi vetítését messze megelőzte országos visszhangja. Sorra olvashattuk az elmarasztaló kritikákat. Tény, hogy a film néhány részletében Révész György önnön színvonala alatti megoldásokat választott. Például az egyik főszereplő halálakor lezuhanó sebzett fehér galamb; ma már a közhelyig koptatott szimbólum. A film, amelyben mindenki csak beszél Adyról — mert látni csak a búcsút intő kesztyűs kezét látjuk — azt hiszem mégsem olyan elutasítandó, mint ahogy véli nem egy kritikus. Mert, ha nem az évforduló sorában, hanem külön vizsgáljuk a filmet, megállapíthatjuk, hogy Ady koráról, Nagyvárad akkori légköréről, Adyról mint publicistáról nagyon sok olyat mond el, amivel még a középiskolai tankönyvekben sem találkozhatunk. Értékelésénél ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a filmeknek milyen hosszú az átfutási idejük. Amikor Hubay Miklós elkezdte írni az Ady-filmet, amikor a forgatókönyv készült, amikor az író és a rendező az első megbeszéléseket tartotta, még alig hallhattunk Adyról. A filmterv pedig már akkor is az igazi Adyt ismertette meg. Adynak állított egyértelműen emléket Révész György filmje, de a vetítés alatt azt hiszem nem én voltam az egyedüli, aki- Latinovits Zoltánra is gondolt. Sajnos már csak a hangja szerepelhetett a filmben. Egy kicsit neki is emléket állított Révész György, amikor a filmben elhangzó Ady-verseket Latinovits egyetlen nagylemezéről játszották. Az ő visszafogott, és mégis indulattól izzó előadásmódja, értő és értelmező versmondása azokkal is megértethette Ady költészetét, akik eddig esetleg kételkedtek költői nagyságában. TAMÁSI JANOS Tablettázott „jókívánságok” Vasárnap 14 óra 19 perctől a Kossuth-adó minden hallgatójának alkalma nyílt némi megdöbbenésre. Üjévi „jókívánságokként” a legkülönbözőbbek tehettek fel kérdéseket tudósoknak. Azt tudakolhatták, hogy minek a megoldását várják a tudománytól. Szegény tudósok! Lázár István újságíró zajártalom ellen legalább időlegesen siketítő tablettákat kívánt. Válasz: nem megoldás, de azt legalább megtudhattuk, hogy a saját magunk teremtette zaj kevésbé izgat, mint a másoké, amit szomszédaink rádiózása és a tánczenekarok egyaránt bizonyítanak. Mensáros László színművész arról igyekezett meggyőzni a hallgatót, hogy legszívesebben nem enne- és nem aludna, mert annyi a dolga. Ö ezek elleni tablettákat kívánt — nem viccből. Válasz: az előbbi elvileg megoldható, az utóbbi nem. Egy vizsgázó kislánynak matematikára felkészítő tabletta hiányzott, Hernádi Gyula írónak a gondolatfényképezés megoldása (falansztert ötlet), Komlós Jánosnak Karinthy bűvös székének tökéletes hazugságmérő géppé fejlesztése. A hallgatónak egy tabletta mindezek elviselésére.-s. -n. Tv-napló Erről is, arról is Vámos Miklós tévéjátékának mindenekelőtt az a hibája, hogy nem tévéjáték. Egymás mellé rakott novellák láncolata, bár az is kérdés, hogy novelláknak nevezhetők-e ezek a rövi- debb, hosszabb írások. A novellának ugyanis éppúgy megvannak a műfaji szabályai, mint egy szonettnek, s ha ebből a szemszögből nézzük, ezek az írások inkább a múlt század derekán dívott életképeket idézik: fölvillantanak valamit a valóságból, vagy nem egyszer abból, amit Vámos Miklós valóságnak hisz, s az élet megy tovább a maga útján. Nem tudom, hogy ilyenek-e a gyerekek, mint ahogy Vámos leírja őket, de valójában nem is ez a fontos, hanem az, hogy el tudja-e hitetni velünk hősei igazát. Meg aztán azt se felejtsük el, amit a jó öreg Lessing valahogy így fogalmazott meg a Hamburgi dramaturgiában: a színházban arra vagyunk kíváncsiak, hogy kicsodák az emberek, ezt pedig csak a cselekedeteikből tudhatjuk meg. Ha nincs cselekmény, marad a hatásos, vagy kevésbé hatásos helyzet, a szereplőknek pedig alig van hozzánk szavuk. Milyen is volt a Szilveszter ’77? írók, szerkesztők, rendezők még soha nem kezelték ilyen diszkréten ezt a műsort, mely egy időben össznépi ügy volt, míg csak nem változott át közepes kabaréestté. Az idén annyira nem akartak hamis reményeket táplálni, hogy a műsort is csak a következő heti rádióújságban közölték, ami a szemérmességnek tiszteletet parancsoló foka. Ezzel szemben a műsor jobb volt, mint a sokévi átlag, s bár akadt benne kilőtt töltényhüvely is, néhány jókedvű ötlet sok mindenért kárpótolt. (Komlós, a Zene, zene, zene különkiadása, mely azt is elárulta, hogy ki tud énekelni, s talán mindenekelőtt a sokoldalú és kitűnő Sas József, aki a könnyű műfaj élvonalába énekli, táncolja be magát.) Persze úgy könnyű, mondhatnánk némi maliciával, ha Kojak-kel kezdik és iHofival végzik, főleg, ha mind a kettő jó formában van, bár Hofi ezúttal mintha egy kicsit hosszabb lett volna a kelleténél, de hát az újévi jókívánságok előtt mindent szabad. Jól mulattunk? Persze, hogy jól, s ez is valami. Cs. L. A Habsburgokról - más szemszögből A két könyv, melyről itt szó lesz, csak nagyon távoli rokonságban van egymással. Az egyiket Nemeskürty István írta. Címe: „Kik érted haltak, szent Világszabadság”, alcíme, mely a tartalmat sikeresebben sűríti: „A negyvennyolcas honvéd hadsereg katonaforradalmárai”. A másik két szaktudós: Gonda Imre és Niederhauser Emil tollából származik. Ez: „A Habsburgok — egy európai jelenség.” Nemeskürtyt senki nem vádolhatja azzal, hogy történész lenne. Ezt legkevésbé ő maga teszi. Briliáns szeme van azonban az elhallgatott, rosszul, vagy sehogyan nem értelmezett történelmi jelenségek észrevételéhez. („Ez történt Mohács után”, „Requiem egy hadseregért”.) Most se tesz mást, csak elfeledett nagy embereket, hősöket idéz. Könyve címlapján Mészáros Lázár altábornagy néz az olvasóra, kissé fanyarul, mintha már előre sejtette volna, hogy utódainak többsége semmit nem tud róla. Mészáros a vezéralak, teljes joggal, hiszen formailag majdnem a szabadságharc végéig ő volt a magyar hadügy feje. Mellette a többiek, olykor katalógusba hajló szárazsággal felsorolva, de mindig azzal a céllal, hogy eredendően demokratikus mivoltukat a szerző megmutathassa. Pontosabban csak felvázolja. Nemeskürty képességeiből ebben az esetben többre nem telt, éppen ezért a majdnem félezer oldalas kötet jó kétharmad része meglehetősen elnagyolt. Vitathatatlan érdeme ezzel szemben, hogy ismét olyan tényekre hívja fel a figyelmet, mellyel a szaktudomány vagy nem foglalkozott, vagy ha igen, vizsgálódásainak eredményéről a nagyközönség (és az iskolai oktatás) mit sem tud. 1848/49. katonai káderei a Habsburg birodalom és hadsereg keretein belül lettek demokraták. Természetesen az uralkodóháznak nagyrészt ellenére, de ez mit sem von le annak fontosságából, hogy ezzel a bonyolult összetételű családdal — mely bármely népesedési programnak mintájául szolgálhatott volna — végső ideje volt foglalkozni. Ezt tette meg Gonda és Nie- derhauser, a történész felkészültségével, olvasmányosan és néha meglepően gúnyorosan. A Habsburg dinasztia csakugyan „jelenség” volt Európa és a világ történetében, sőt már meglehetősen korán anakronisztikus jelenség. Kevés uralkodóház hivalkodhat azzal, hogy a XHI-tól a XX. századig fontos szerepet játszott és eközben legfeljebb csak három annyira-ameny- nyire tehetséges tagot tudott felmutatni az utókornak. Elnyomót annál többet, ide értve a szorgos hivatalnok — és egyénileg tragikus sorsú — I. Ferenc Józsefet is, aki szinte érintésközeiben van, hiszen e sorok írójának apja még az ő minden meggondolása és minden megfontolása jegyében ment valamikor a frontra. A könyv kitűnő, a Gondolat jó szerzők jó művét választotta és felületes nyomdát. Még leírni is furcsa, a „rossz” nyomda ebben az esetben a Kner-féle volt. A birtokomban lévő példányban több mint féltucat üres lap fehérük, ami cseppet sem segíti az olvasmányosságot. ORDAS IVÁN 1. A koporsókat kitették az udvarra — egymás mellé mind a kettőt — az eperfa alá. A felső szobából, ahol tegnap felravatalozták a halottakat, kijöttek az emberek, és megálltak sorban egymás mellett. Az asz- szonyoknak széket raktak, mögéjük nyárfából ácsolt lócát. Apa és fia feküdt a koporsókban. A gyászolók gyülekezetéből egyetlen férfiember sem hiányzott. Mint komor, fejüket leszegett varjak, álltak szótlanul. A temetést a halott apa legidősebb bátyja, Járó Sándor rendezte, mert más férfiember nem maradt a családban. Koporsókért bemenni a városba — mint máskor — nem lehetett, mert hónapok óta nem volt híd. Amit még az orosz katonák raktak, elvitték fontosabb helyre. Hol van most híd a Szamoson? Ladikkal át lehetett volna hozni a koporsókat, de vajon bent a városban van-é? Sok volt mostanában mindenfelé a halott. Itt készítették a koporsókat helyben. Csendes, szépen megrendezett halottbúcsúztatónak ígérkezett a temetés. Járó Sándor előkészített mindent. Járó Lászlóné, az özvegy — aki nemcsak férjét temeti, hanem legidősebb gyermekét, Bálintot is — hajnal óta talpon volt. Reggel nyolc óra tájt elájult, de adott neki az orvos két injekciót. Nem sokkal azután kérte, Jjozzák be a ruháját; gyászba akar öltözni. A két lány — Olga és Elvira — állt a koporsókhoz legközelebb. Az anyjuk mellettük ült egy széken, zsebkendőt szorított az arcára. Néha mind a hárman felzokogtak, könnyük már nem volt, harmadnapra elsírták. A tágas udvar kapuját kinyitották. A felső szoba, ahonnan a halottakat az udvarra hozták, kongó üres. Az alsóban fehér, megterített asztal, rajta kenyér, szalonna, üvegekben pálinka. Járó Sándor már végigkínálta a férfiakat. A konyhában töltött káposzta főtt. A temetés végeztével nem fog mindenki visszajönni, csak a rokonság. Sokan lesznek. Járó Sándor idejében gondoskodott borról is. Temetés után bort kínálnak. Ez a szokás. A virrasztóban pálinkát ittak, de mindenki keveset. Szamosháza község lakói mértéktartó, józan életű emberek. Igyekvők, dolgosak, mint amilyen az apa is volt. A halotti gyülekezet némán, csendesen állt együtt. Az anya már nem sírt, a testvérek nem jajongtak, néha szipogott valaki, aztán csend volt újra. A harang még nem szólt. A földet a nap melengette, nedvét felszippantotta, mint szemre szorított zsebkendő a könnyet. Járó Sándor is odaállt családja közé, a koporsókhoz. Csak egy-két öregasszony maradt a konyhán a káposztásfazekak mellett. Az emberek a földet nézték, amely simára volt gereblyézve, s amelyet egyenletesre tapostak a kemény talpú csizmák. Tegnap még víztócsa is volt itt, dérmarta zöldülő fűcsomók, de reggel korán átjött Szűcs Demeter, a szomszéd — anélkül, hogy valaki mondta volna neki. Nem a kerítésen jött, hanem körben a kapun, hozott magával mindenféle szerszámot, és lassan, aprólékos gonddal elegyengette az udvar földjét. A tócsákba száraz homokot hintett, a dúcokat lapáttal lenyeste, pálinkát inni egyszer ment be, égre nem nézett, csak földre, fejét kemény, nehéz gondok húzták lefelé, dél lett mire végzett. Akkor rágyújtott egy maga sodorta cigarettára, félreállt, elszívta; keserű gondokat eregetve a füstből. Aztán számba vette a szerszámait, és hazacammogott. Megtisztálkodott, fekete ruhát vett, beállt a többi ember közé. Amikor a harang megszólalt, az anyának vizes ruhát tettek a homlokára. iNem sokkal a harang kondulása után megérkezett a tiszteletes úr. Palástját jövet a szél libegtette. Megállt az asztal előtt, fejét lehajtotta, sápadt volt, mintha nem lenne vér az arcában. Kezét összekulcsolta, ott állt egy ideig némán. Egyedül jött, nem kísérte senki. Felesége, a tiszteletes asszony, otthon maradt. A halotti gyülekezetből sokan akarták látni őt ezen a temetésen. * Amikor a harangszó utolsó foszlánya is elszállt messze túl a gyülekezet feje felett, a Szamos partjáig, a tiszteletes úr oldalra tekintett; aztán vissza maga elé. Angyal Sándor nyelt egyet; sovány, libabőrös ádámcsutkája álla alól leszaladt, és elkezdte az éneket. „Te benned bíztunk eleitől fogva” Nagyon magasan kezdte — akarattal így — és akkora erővel, hogy beleremegett a halotti gyülekezet. Aztán hangjához hangok simultak, mint ellenállhatatlan óriás Schubert Péter rajza. áradat — hömpölygött az ének, feltörve az egekig. Mintha mindenki önmagán akarna bátorítani; erőt venni a koporsók felett lebegő árnyakon. Az ének szállt, jólesett mindenkinek a hosszú csend után a hangos énekszó. Nem sírt senki. Az anya nem énekelt. Ült. Két lánya a szék két oldalán. Átfogták anyjuk vállát és egymás karját is. Az özvegy, a halott fiú anyja, nem tudta hol van, valami rémlett neki, úgy érezte, hogy nagy isteni csuda megy most végbe. Milyen furcsa, hogy ő részese ennek az érthetetlen, felfoghatatlan szertartásnak. Meg kellene kérdezni: miért énekelnek? Az ének első sora végeztével csend lett. Mintha ebben a csendben rémítő felismerés szállta volna meg az anyát, de nem tudta végiggondolni, hogy mi. Meg akart szólalni, először nem jött hang a torkán, aztán mégis. Csak annyi, hogy: jaj! Félelem fogta el az embereket, várták, hogy Angyal Sándor kezdje meg az ének második sorát. ,/Uram, téged tartottunk hajlékunknak” Az apa; ki hitte volna harmadnappal ezelőtt, hogy most itt fognak énekelni felette? Vajon mi lehetett az első gondolata, amikor elindult a halál folyosóján? Tud- ta-e, hogy hova indult? Mi lehetett az utolsó gondolata, amikor érezte, hogy nincs menekvés? Az ének második sora utáni csendet nem hallotta az anya. Csak annyit érzett, hogy valami felett, valami között szédülten lebeg. Újra elájult, de tartották két oldalt a lányai. Elvira zokogott, feljajdult, most értette meg mindezt, ami három nappal ezelőtt történt: jött rohanva Sándor bátyja, hogy jaj, uram, Istenem, apátok, meg Bálint... Angyal Sándor rövidebb szünetet hagyott, mint az első két sor között. Az utolsó szótagot nem is énekelte, levegőt vett, hogy minél előbb kezdhesse: „Mikor még semmi egek nem voltának” Most aztán nem hallani, ki sír, ki sóhajt, ki zokog, csak az ének hangja szárnyal. Járó Bálint... szegény! Még el se temették, máris megfordulhatna a koporsójában. (Folytatjuk) Következő heti film jegyzetünket a Xala című szenegáli filmről írjuk.
