Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 19. szám
io "iIépüjság 1978. január 22. IRODALOM Galambost László : fw ■ ■ - ■ ■ r __ rr F utyoreszo All a nyárfa delelőn, nem szövik a szemfedőm. Szöviík szárnyas ingemet, menyegzői hitemét. Menjünk, kedves. Gólyapár köré boglyát rak a Nyár. Utait nyitó mennyközel vállán hattyú énekel. Fehér szárnyú ingemet, menyegzői hitemet nem tépheti szét a Tél. Ha ránk rohan, elailél. Szóljon a kürt, a duda. Tajték hulljon hattyúra. Kökény-csengős kalapom csillag-ágra akasztom. Csillag-ágon csillag-ág. Pávafejű dáliák ülnék a Hold címerén. Hálunk a fény szekerén. Fény szekere földet ér. Csukódik a denevér. Harmatozó gyöngy-malom ékeskedjék szárnyamon. Weöres Sándor: Népmesék Behavazott falusi házak Ernyedten tartva terhüket alusznak a tanyák. Mit álmodnak a hó alatt? Sár-szikkasztó tavaszi szellőt, rügyet, csírát, bimbót, virágot — Körüluigatják mind a kutyák: A háztető szalmája gabonáit nem terem soha többé, tavasz, nyár ugyan éleszti, hiába — Mégis, csakazértis, vávvatkoznak a télvégi sugárra. Kútnál (Kuruc D. István festménye) Meghalt Szemlér Ferenc, Babits erdélyi tanítványa Január 9-én, 72. életévében Bukarestben meghalt a romániai magyar irodalom egyik vezető egyénisége, a 45 utáni erdélyi magyar irodalmi élet úgynevezett összekötő tisztje, a román szellemi élet. tel. Szemlér Ferenc az I. világháború után a Nyugatnemzedék első erdélyi nagy nemzedékének nyomába lépő második nemzedék kimagasló alakja volt. Ha a nálánál Magyarországon ma jobban ismert Dsida Jenő Kosztolányi tanítványának mondható, Szemlér Babitsnak volt nemzedékében legnagyobb tanítványa. Költő, esszéíró, re. gényíró és műfordító, — tehát akárcsak Babits, ő is az irodalom összes műfajaiban kiválót alkotott. Rokona volt Babitsnak abban is, hogy az erdélyi lírára annyira jellemző természetleíró jelleg mellett ő a gondolatiságot képviselte. Első évtizedében még hangvételében is Babits visszhangja, élete utolsó éveiben azonban az egyre inkább filozófus költővé váló Illyés Gyulát érezte magához legközelebb. Szemlér Ferenc a mai romániai magyar irodalomban kivételesen eredeti alkotónak számított, már csak azért is, mert román műfordítói tevékenységén kívül a két leg. nagyobb XX. századi angol és amerikai költőnek, T. S. Eliotnak és Ezra Poundnak volt itthoni viszonylatban is jelentős tolmácsa. Könyvtárra rúgó kötetszámai mellett nagy szervező tevékenységet is fejtett ki. Már diák korában összebarátkozott olyan román iskolatársaival, akikből felnőtt korukra a II. világháború utáni román irodalom egyes nagyjai lettek. Részben román klasszikusok magyar átültetőjeként és a modern román írók személyes ismerőjeként választották meg a romániai írószö. vétség magyar titkárává. Mint ilyen, élete javarészét Bukarestben töltötte, ahonnan nem szűnt meg az erdélyi magyar írókat méltó pártfogásban részesíteni. 1940- ben á Vajda János Társaság adta ki Budapesten Modern román líra c. első műfordításkötetét. Szemlér fordításai az addigi tétova kísérletek után a valódi költői vénával készült műfordításokon ke. resztül hozták közel a magyar olvasóhoz a román líra hozzánk közel álló, a Nyugatnemzedék nagyjaival oly rokon hangjait. Szemlér két évvel ezelőtt a magyar kormány írónak adható legmagasabb kitüntetésében részesült, a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendjével tüntette ki az Elnöki Tanács „egész életműve, valamint a szocializmust építő Duna menti népek kulturális közeledését szolgáló kiemelkedő érdemei elismeréséül”. Szemlér Ferencet 1931. nyarán romániai körutamon, amikor az erdélyi magyar írókat látogattam sorra, Brassóban fölkerestem. Azóta szemmel tartottuk egymást. Nemrégiben egy nyilatkozatában kiemelte az Apollo történelmi érdemeit a magyarság és szomszédai szellemi közeledésének terén. Nem utolsó ösz- szekötő kapocs volt közöttünk Babits iránti csodálatunk. A fiatal költők közül Vas István és Weöres Sándor mellett Babits valószínűleg őt tartotta legtöbbre. Ennek kifejezése volt 1942-ben a neki juttatott Baumgarten-díj. Ezt Kós Károly, Reményik Sándor és Tamási Áron után az erdélyi fiatalok közül ő kap. ta meg először. A sors különös véletlene, hogy Szemlér Ferenc utolsó nyomtatásban megjelent műve az Élet és Irodalom január 7-i számában megjelent Babits-sirató c. ' költménye. Ezt Babits iránti hódolatának jeléül, az ő emlékére itt közöljük újra. GÁL ISTVÁN Szemlér Ferenc: Babits-sirató Ülök a gazos árok szennyes, gyommal benőtt peremén koszos, lappadt hasú, kóbor, loncsos, gubancos kunya, én. Mint látszik ájtatos könyvek hívó-ijesztő ebein: nyalogatom gennyes, utálatos, folyadékos rettentő sebeim. Mikor és kitől kaptam eme sok fekélyt, ki tudja ma már — sem az éj, sem a táj, sem a fa, sem a felhő, sem a madár. Tán nincsenek is, nem voltak, nem léteztek sohasem, sajgásuk-nyilalásuk csak iszonyatom, félelmem, képzeletem. De mégis fáj valamennyi, mindenik tüzel, ég, sajog. Titkon sugallja: megszabadulni tőlük, gyógyulni volna ma jobb! Akár igaz a vad fájdalom, akár csak képzelt a seb, semmivé foszlatná hamarost mind, aki bölcsebb és ügyesebb. De én csak ilyen félszeg vagyok, örök ügyetlen és gyámoltalan, gazos árkok peremén gonosz kitalált sebeimre hagyom egyre magam — délben, éjfélkor, reggel és este, nap szálltán és nap keletén, álombéli eb, képzelt komondor, kísérleti loncsos kutya, én. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiNiMiiiimiiiiiiimmmiiiiiiii imimiimmiimmiiimmiimiii Kérdezem a barátomat, sütnek-e még valahol a faluban kenyeret. Azt mondja: Cseke Alberték sütnek. Később azt kérdezem, ki a lalu utolsó parasztgazdája. Úgy gondolja: Cseke Albert. Ismét másra fordul a szó, a népművészet halódására, mire kiderül, van itt a faluban egy népművész — persze, hivatalos elismerés nélkül —, vagy inkább naiv festő. Hogy ki az? Hát Cseke Albert! Meg kell ismernem ezt a Csekét! Zeg-zugos utcákon jutunk el Cseke Albertékhoz. Az új házhoz. Előző házát ugyanis odahagyta Cseke, amikor meghalt a felesége. Az apja házába költözött, ahol idős Cseke lakott a lányával, Albert .vénlány húgával. Ide hozta saját telke és háza árát, s másfél év alatt felépítette a vén ház elé a rangos újat. Zöld vasrács mögött húzódik a behemót sátortetős épület. Kívül nincs még bepucolva, csak az alapozásnak felcsapkodott malter keresztbe-kasul karistolt homokszín ruhája díszlik rajta. Magas betonaljzat, betonjárda a fal mellett, s ötlépcsős félj árat. öreg Cseke üldögél bent a házban egyedül. Pipál. Én pipázó parasztot már évek óta nem láttam, meghatódom hát a látványtól. Az öreg ósdi kanapén ül, előtte viaszos vászonnal letakart barna asztal. A falak fehérek, tágasak — ahogy az egy mai sátortetőshöz illik —, de bútorzat a falak közt teljesen a régi, ahogy azt a földes padlatú öreg házból átköltöztették. A fal mellett szikár faszékek, amarról meg az öreg kredenc, mellette láda, cifra feliratozással — kiszorulva a lakószobából —, rajta állnak a vászoncsuprok és az ütött-kopott rocska. Egyedül a tűzhely rí ki környezetéből: gáztűzhely, mellette az ezüstös gázpalack, öreg Cseke észre veszi vizsgálódó pillantásomat. — A patront a jányom akarta. Hogy ő nem bírja dug- gatni a sport. Hiszen jól van, megvettük neki. Kibírtuk... Elhallgat, és kifelé néz az ablakon. Őneki más mondandója nincs, gondolja, jöhetne már a fia. Jön is. Szikár, aszalt paraszt, sűrű, fekete borostával a képén. Meghallgatja, miben járunk, s mivel a barátom neki is barátja, bólogatni kezd. — A vendégnek joga van — mondja. — A vendég lát, hall és ítél. — Nem ítélünk, hogy meg ne ítéltessünk — mormogja a barátom óvatosan, inkább nekem címezve a szót, mint vendéglátónknak. Cseke Albert elmosolyodik. Ritkás sárga foga előtűnik a borosta közül. Egyúttal ráilleszti ajkára a dózniból csavart cigarettát. — ítélni joga van mindenkinek — ismétli. Én meg elkezdem : — Van annak tíz éve is, hogy házikenyeret ettem. Ha nem terhes, legközelebb eljönnék friss cipóra. — Nincs akadálya — csúsztatja a sötét szőrmélységbe dohányszálaktól bolyhos cigarettáját a gazda. — Kaphat lángost is. Ekkor belép a lánytestvér, Cseke húga, s immáron mindenese. Nyilván ő főz és mos a két férfira. Hozza a sajtárt a kifejt tejjel. Kék sportmelegítőbe bújtatott tagjain is lászik, hogy valamije megnyomorodott. Vagy csak csípőficamos? Furcsán bice-bócázik, morcos ábrázatát csaknem teljesen elfedi a kötött kendő. Amolyan nagyanyám-kendő, utoljára rajta láttam ilyet. — A húga? — nézek Csekére,: gondolom, bemutatja. De csak bólint. Egy idő múlva azt mondja mégis: — Megfeji a tehenet. Egyet meg tud fejni. Azt mondta az orvos: egyáltalán nem fejhet. De hát nem lehet azt betartani. — Maga nem tud fejni? — Tudok. De én nem érek rá. — Megfejsz azért — pillant a fiára az öreg, majd maga elé nézve folytatja: — Beteges a lány. A hideg megviseli. A melegtől meg ágynak esik. A gerincében az ideg, az orvos szerint... Megint a mondat közepén hagyja abba, s nem látszik rajta, hogy folytatni akarná. Kérdezek hát én, erről-árról. Megszólal némelykor a barátom is. Cseke meg válaszol, s rám néz akkor is, ha a barátom kérdez valamit. Az öreg bele-beleszól, de félbehagyott mondataival csupán a fiának segít. így aztán négyen beszélünk, mégis csak ketten beszélgetünk. Azt mondja egyszer csak Cseke: — Nem sok hálaistent ér ez a mi gazdálkodásunk. De- hát enni kell. — Mindig is azért dolgozott az ember — jegyzem meg. Cseke a levegőbe csap. — Nekem az volt az ünnep, ha dolgoztam. Valamikor! Mindig annak örültem, amit csináltam. De már ezt is elvették. .. öreg Cseke bólint, majd'egyre sűrűbben ingatja a fejét. Ahogy a fia előadja a kálváriájukat. Pedig Cseke nem panaszol, csupán felsorol. A fekete szőrök közül azonban nyersen és véresen buknak ki a szavak, akárha valami puli kölykezne itt előttem. Cseke kétszer lépett be a tsz-be, és kétszer lépett ki. Most a harmadik helyen van a földjük, tizenkét kilométerre a falutól. Inszakasztó rossz föld, fehérföld, ahogy ő mondja. Mindig összeszedték magukat. Kegyetlen akarat duzzadt a feleségében, ő csak azért csinálta, azért bírta csinálni, mert az asszony annyira akarta. Olyan házat építenek, mint a téeszesek — ez volt a cél, ami húzta őket. Már megvolt az építőanyag, amikor az asszony leesett a lábáról. Rákot állapítottak meg, de Cseke nem hiszi, hogy az volt. Vagy ha igen, attól jött a baj, hogy eldolgozta az asszony minden erejét. Két tehenet ‘fejt, két- három borjút hizlalt, sertést, libát tenyésztett, de egész falkára valót ám. — Aztán most mire jó az egész? — Az ajtó felé int. — A szobába be se szoktunk menni. Nincs rá szükség. — Miért léptél ki, azt mondd el — unszolja a barátom. — Hiábavalóság volt az is. Először az emberek miatt. Hogy olyan volt a parancsnok, akinek nem fogadhatott szót valamirevaló ember. Másodszor meg a gép miatt. Ez már a mostani időben volt, úgy értem, mióta egy gazdáé a határ. Zsákoltam e'gész nyáron, meg ősszel. Előbb a búzát, aztán a tengerit. Vontatóra voltam beosztva, kézi munkásnak. Zsákoltam én azelőtt is. Rakodtam is eleget. Fel a szekérre. Aztán ültem a tetején, s amíg a faluba beértem, kipihentem magam. De a gép nem hagy időt. Tízszer annyi zsákot felpakolni, de sietve ám, mert a vezető sürget: csak úgy van ki a normája, ha gyorsan fordul. S mire elszívná az ember azt a rohadt cigarettát, már ér is vissza. Kezdődik a hórukk élőiről. Úgy éreztem, hogy meggyilkol ben(Rékassy Csaba alkotása)
