Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-20 / 17. szám
1978. január 20. ^PÚJSÁG 5 A családok ünnepei (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Az ünnepek és szertartások régóta kísérői az emberkö- zösségek életének, csak formáik és társadalmi Elemeik változtak az idők folyamán. A szocialista társadalomban a családi jellegű ünnepségek szertartásai nem misztikus hiedelmeiket idéznék, hanem a megemlékezésre* méltó, ki- eméllkedő családi események ünnepélyes keretbe foglalását jelentik. Egyre több' azon családok száma, akik attól a közösségtől várják életük nagy fordulóinak (születés, házasságkötés, névadás) méltó megrendezését, (amelyben élnek, dolgoznak. Ott, ahol a munkahelyek és a társadalmi szervék egyre inkább részt vesznek és rendezik meg a családok ünnepeit, ezek az ünnepek egyben társadalmi üneppé is válnak. Községekben és városokban a helyi tanácsok féladata ezen ünnepek szervezése és megrendezése. 1973. január 1-vel hozta létre a dombóvári Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága a családi irodát azzal a céllal, hogy ez fogja össze és megfelelő ikülsőségék között rendezze meg a társadalmi jellegű családi szertartásokat. Az eltelt 5 év azt bizonyítja, hogy érdemes volt sort keríteni erre az intézkedésire. Az iroda által eddig lebo- nyólított 1349 családi rendezvényen megjelent vendégek számát nehéz lenne pontosan megmondani, de a nagyszámú résztvevő is bizonyíték arra, hogy ezzel a kérdéssel szükséges intézményesen is foglalkozni. A kívánt hatékonyság tudniillik csak akkor érhető el, ha a munkahelyek mozgalmi 'és (gazdasági vezetői megfelelő módon törődnek dolgozóik családi eseményeinek megünneplésével is. Annak ellenére, hogy a családi ünnepeik rendezvényeinek száma állandóan növekszik, az tapasztalható, hogy egyes mukahelyek figyelmen, kívül hagyják az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1969-ben hozott határozatát a családi jellegű szertartások fejlesztésének feladatairól. Különösen tapasztalható ez a névadó ünnepségeknél. Dombóváron a közel 100 munkahely közül mindössze 10—12 munkahely foglalkozik névadó ünnepsé. gek szervezésével. Ezek közül is csak 3—4 munkahely az, amelyik megérti az ünnepek rendezésének fontosságát. A többiek csupán „kötelességből” szervezik (egy-egy megbízott dolgozójuk útján) a családi ünnepeket. Pedig a családi jellegű szertartások megrendezésének Dombóvár városban minden feltétele megvan. A városi tanács rendelkezik megfelelően, berendezett házasságkötő teremmel, és szükség esetén a nagyterem is alkalmas családi jellegű szertartások megtartására. A technikai feltételek is biztosítottak valamennyi rendezvényhez. Az igények ennek ellenére még mindig elmaradnak a lehetőségektől. MAGYARSZÉKI ENDRE A társadalom egy-egy közössége — legyen az brigád, osztály, üzem, vagy intézmény — életében nem mellékes ügy az emberek egymáshoz való viszonya. Társadalmi érintkezéseinkben tehát elengedhetetlenül fontos az írásbeli, a szóbeli, mondhatjuk úgy is, a stílusbeli megbecsülés és tisztelet hangja. Sajnos sokan vannak még mind az idősebb, mind a fiatalabb korosztályban, akiknél sokszor inkább az udvariatlansági formák öltenek teret és mellékes ügynek tekintik a megfelelő és őszinte emberi kapcsolatot. Szocialista neveléspolitikánk eredményeként azonban egyre csökken azoknak a száma, akik az igazi emberi szót feleslegesnek tekintik és mindinkább sokasodik azoké, akiknek a mindennapi életében az emberi szó, az igazi értelemben vett emberi kapcsolat legalább olyan fontos, mint a tettük, amit a társadalomért cselekszenek. Tanúbizonyságtevő ez ügyben számos szocialista brigádtag, a munkamegjavító mozgalom csoportjának tagjai. akik olyan munkahelyen dolgoznak, ahol a társadalmi és gazdasági vezetők velük együtt éreznek és gondolkodnak. A szocialista életforma ily előremutató cselekedetei arra adnak példát, idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt, hogy őszinte emberi kapcsolat nélkül nincs közösségi élet. Az elvtársi, az emberi szót, az emberek meghallgatását semmilyen kollektíva nem nélkülözheti. Az igaz emberi szó az a kohézió, mely az embereket összetartja, együvé kovácsolja. Ha ez az uralkodó a közösségben, felmérhetetlen tettekre tudja serkenteni a dolgozókat és a velük együttérző vezetőket. Annak, hogy a tisztelet és megbecsülés érzelmeivel telített emberek sokasága egyre nő, csak egy a magyarázata: kezd hazánkban mindinkább kialakulni, meghonosodni a szocialista embertípus. Sokan talán szerénységből, vagy keserűségből úgy gondolkodnak, hogy a mai gyors tempójú világban nincsen, aki őszinte közelítéssel érdeklődik irántuk, megérti bajukat. Biztos, hogy megyénkben is találkozunk még ilyen elkeserítő jelenséggel. Bizonyosak lehetünk azonban, hogy egyre több az olyan munkahely, ahol a vezetők felfigyelnek az emberekre és problémájuk megoldásában elvtársi segítőkészséggel ott állnak a dolgozók mellett. Ilyen tapasztalatokat lehet gyűjteni a'szekszárdi kórházban is, ahol e jó és figyelemre méltó ügy mindinkább meghatározó erővel bír. Mind- annyionknak, akik dolgozó emberek vagyunk, megvan a napi teendője munkahelyén és otthonában egyaránt. E sürgető tennivalók és gondok közepette a kórházi felsőbb vezetők mindig tudnak időt szakítani, hogy a munka gondjai között égő, a betegeskedő, a munkában már elfáradt és nyugdíjba készülő dolgozókra, a több évtizedes becsületes munka után a kellemes öregséget élvező nyugdíjasokra, vagy éppen a családi élet fájdalmas eseményei miatt gyötrődő emberekre odafigyeljenek. A szekszárdi kórházban egyre többen járnak azon az egymáshoz vezető úton, melyet a kölcsönös bizalom, megértés és megbecsülés tettei öveznek. HUBA JÄNOS, a megyei kórház dolgozója Ahol most is zöldellnek a pálmák, a datolyafák Két napig élveztem a tavaszt. Ennyi időt töltöttem Rijekában, illetve Opatijában. Űtközben Nagykanizsa előtt hóviharba kerültem, de Horvátország fővárosa, Zágráb után is — a hegyekben — hó fogadott. Rijekában viszont már tavasz volt. A tengerparti sétány pálmafái, leánderei, a házak kertjeiben a fügefák üde zöldek voltak. — Itt csak négy-öt évenként esik hó — mondta rije- kai ismerősöm, de hozzátette — az is csak rövid ideig marad meg. Igaz, a hegyekben. — ide 10—15 kilométerre — most is fehérek a csúcsok, de itt lenn a langyos tengeri légáramlatok nem engedik meg, hogy a hó megmaradjon. Tíz éve egyszer már élveztem a rijekai piac forgatagát. Most volt egy órám, ismét meglátogattam. Ismerős kép fogadott: a halcsarnokban tengeri halak sokasága. Meglepett viszont, hogy nem voltak olcsók: 60—70 dinár kilója. Az élő ponty 40, az apró, néhány dekás keszeg is 20 dinár volt. A másik csarnokban, ahol a hentesek várták a vevőket, eladásra sorakoztak a különböző húsok. Bizony az árak lényegesen magasabbak, mint nálunk. A csarnok felső részében szép, pirosra sült kenyerek kínálták magukat 7 dinárért. A csarnokok körül nyüzsgő az élet. Narancs, jonatánalma, citrom várja a vevőket, meg banán. A kínálat nagy, a vevő már kevesebb. Hiába, most nincs nyár, a turisták nem lepik el a tengerparti várost. Annak, aki gépkocsival ér. kezik, most is nagy gondot je. lent a parkolás. A járdán, a kirakatok előtt éppúgy megtalálni a gépkocsikat, mint ahol a tábla jelzi: parkolni tilos. A kikötőben óriási a forgalom és mint megtudtam, sokszor 15—16 tengerjáró hajó várakozik napokig a nyílt vízen — horgonyon—, hogy bebocsátást nyerjen a ki- vagy berakodásra. A jugoszlávok egyik tengerjáró hajójának rakodását néztem vagy egy Déligyümölcs minden mennyiségben és árban Rakodik a Susak, indul tengerentúlra órán át. Hatalmas daru emelte a magasba, majd rakta a fedélzeti térre a 15—20 tonnás konténereket. Vagy kétszáz volt ebből a fedélzeten. A hajó gyomrát előzőleg már megtöltötték más áruval, majd elindultak a tengeren túlra. A forgalom elől elzárt területen teherautók, traktorok százai sorakoztak, hogy valamelyik hajó elvigye őket a fejlődő afrikai országokba. A HUNGAROCAMION jellegzetes kocsijaiból tucatszám látni a kikötőben, illetve a közeli parkolókban. Az egyik kirakodásra várt, a másiknak a hajó érkezése miatt kellett várakoznia. Náluk ismeretlen az üresjárat, oda-vissza teherrel közlekednek. A MAHART rijekai képviselőjével, Bíró Elekkel is sikerült beszélgetni. Mint elmondta: korábban egy szovjet kikötőben képviselte a magyar hajózási vállalatot, a nyáron került Rijekába. Háromszobás szolgálati lakása van a hegytetőn épült toronyház 18. emeletén. Családja is ott él, nagyobbik lánya második gimnáziumba jár, ahol horvát és olasz nyelven tanul. A kisebbik még általános iskolás, de ott is ugyanezt a két nyelvet tanulják. Jól érzik magukat ebben a nyüzsgő, kellemes éghajlatú város, ban, ahol dolgozni is jó: a magyar hajóknak tekintélye van még olyan hajózási társaságoknál is, melyeknek tíz- szer-hússzor annyi hajója van, mint a MAHART-nak. Opatijában vagy ahogy az idősek hívják, Abbáziában is 15 fokos meleg volt. A kávéházak előtt változatlanul ott lehetett látni az asztalokat, székeket és a kellemes napsütésben félórákat is elbeszélgettek —- napoztak — egy-egy kávé mellett. A híres üdülőhely ma is zsúfolt, csak az ötödik szállodában sikerült szobát kapni. Az ablakból a strandra lehetett látni, mely most — természetesen — kihalt, csak néhány napozni vágyó sétálgatott ott. A vízből az oszlopok az égnek meredtek, ezúttal azonban hiányzott róluk a cápafogó háló. Azt csak a fürdőszezonban rakják fel a strandolok nyugalma érdekében, mintegy jelezvén: nincs ok az ijedelemre, a háló megvédi a vendégeket a cápák támadásától. (Valahol olvastam, hogy néhány éve bement a strandra a cápa és ott nagy riadalmat okozott.) Az utcák zsúfoltak, nyugatnér met, francia, holland, finn és ki tudja melyik északi országból érkeztek — dagadt pénztárcákkal — a hideg elől menekülők a tavaszba. Hazafelé, miután elhagytam Rijekát és amint 20 kilométert mentem felfelé, a hegytetőről még egyszer visszapillantottam. A ragyogó napsütésben lent pompázott az Adria. Az óriás hajók gyufásdoboz nagyságúnak tűntek. Itt fenn a hegyekben azonban már minden fehér volt. Visszaérkeztem a télbe... ■y kas — Két nap az Adriai-tenger-parton Saját termésű fügét tessék... Ott sem hiányzik a giccs a piacokról
