Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-15 / 13. szám

IO rífePÚJSÁG Ralph Wiener : Üzleti kapcsolatok Brüsselmann vezérigazgató felesége felemelte a telefon- kagylót és egy számot tárcsá­zott. — Ingrid Bauer — hallat­szott egy fiatal női hang. — Bocsásson meg, kisasz- szony — mondta Brüssel- mann-né asszony. — ön ugyebár a „Központi Mező- gazdasági Gépalkatrész Ellátó Vállalat”-nál dolgozik? — Téved. Ez a Központi Modellház. — Bocsánatot kérek. Brüsselmann-né asszony sóhajtott és egy másik szá­mot tárcsázott. — Monika Weber beszél — hallatszott egy ifjú hölgy hangja a kagylóban. — Mondja - kérem, maga ugye a „Mészkőbányák” egyesülés alkalmazottja? — Uramisten, honnan sze­di ezt? Az operaház magán­énekesnője vagyok! — Pardon, nyilván elté­vesztettem a számot — mond­ta Brüsselmann-né és egy újabb számot tárcsázott. — Halló — csendült egy if­jú hang a hallgatóban. — Eri­ka Sachsenring beszél. — Mondja, kedves kisasz- szony, maga a „Portlandce- ment” cég megbízottja? — N-nem — dünnyögte Saschsenring kisasszony — én manöken vagyok... Ki beszél ? — Bocsánat, tévedés. — Kiknek telefonálgatsz folyton? — kérdezte Brüssel - mann-nétól csodálkozva a barátnője, és felkelt a pam- lagról. — A férjem üzletbarátai­nak — válaszolt Brüssel­mann-né savanyú ábrázattal, és becsukta férje noteszát, amelyet az reggel otthon fe­lejtett. Fordította: Gellért György Női akt Iványi Grünwald Béla rajza 1978. január 15. GaJgóczí Erzsébet ; llliM cukrászda tragédiája ..v-f-i J. gyilkossága és ön- m gyilkossága óta a „Neptunusz” forgalma S&ia ugrásszerűen főilen­dült. Elsősorban természete­sen szerelmespárok keresték föl, s húsz forintot, néha még több borravalót ígér­tek a pincérnek, ha szabad­dá teszi számukra azt a bizonyos asztalkát. — De legfeljebb fél órára — súgta a pincér, miután ügyetlenül eltűntette a papírpénzt, mintha náthás zsebkendőt gyűrne a zsebébe. Odasietett a bal kettes asztalhoz, diszkrét párbeszéd, s az ott üldögélő szerelmespár enge­delmesen szedelőzködni kez­dett. A boldog utódok félóra múlva természetesen ugyan­erre a sorsra ítéltettek. Az asztal fölött figyelmeztető táblácska lógott, mint a vas­úti étkezőkocsikban: „Fo­gyasztási idő 30 perc!” — de csak a pincér számára látha­tóan. Órabérben árulta az* asztalt, mint a saját tulaj­donát, mint valami elfogyha- tatlan mennyiségű perecet. Éveken át nem tett zsebre annyi borravalót, mint sze­gény megboldogult S. J. jó­voltából. A „Neptunusz” egyébként szűk, elhanyagolt cukrászda volt, olyan száraz és hangu­lattalan, hogy még lezülleni se tudott. A végleges becsu- kástól az mentette meg, hogy két egyetem között éktelen­kedett, s a diákok vizsgák előtt idejártak tanulni, akár egy lakatlan szigetre. De évek óta nem fordítottak egy fillért sem a tatarozására, csi­nosítására. Bármelyik perc­ben várható volt, hogy szét-í mállik az egész helyiség, mint valami öreg múmia. Amikor az esetnek, néhány szemfüles riporter útján híre szaladt, a kis cukrászdát el- özönlötték az egyszerű embe­rek, akik annyira szeretik a különlegességet, a bátorságot és a vért, mindent, amit csak álmukban mernek elkövetni. S ekkor összeültek az illeté­kesek, s elhatározták, hogy „élére állnak” a megindult folyamatnak, s a forgalmat tervszerűen fogják tovább­fejleszteni. Kihasználják a konjunktúrát. A cukrászdát átalakítják, hozzákapcsolják a szomszédos húsboltot — a háziasszonyok fél kilométer­rel odébb fs beszerezhetik a combot és a parizert — és kék csempével fogják be­burkolni a falakat. Termé­szetesen zongorát is kap a vendéglátóipari egység, so­vány, hosszú hajú, szomorú zongoristával, és fölkérnek egy zeneszerzőt — lehetőleg Kossuth-díjast —, hogy kom­ponáljon egy hangulatos, fül­be mászó táncdalt, a szegény, boldogtalan szerelmesekről, akik ebben a cukrászdában fejezték be fiatal életüket. Hogy tulajdonképpen mi történt, nem tudta senki. Ak­kor délután három órakor, bejött egy magas, hihetetle­nül sovány, jólöltözött fia­talember a „Neptunuszba”, amely szokás szerint teljesen üres volt, leült a bal kettes asztalhoz — szemben a kijá­rattal — és konyakot rendelt. A pincér álmosan és rossz­kedvűen szolgálta ki. Április volt, felhős, tompa idő, az embernek mindenszentek! sí­rok jutottak az eszébe. A fiú visszaküldte a pincért, és kért egy szódavizet is. Eléggé in­gerült volt a hangja: „Ma­guknál nem szokás kísérőt adni az italhoz?” A pincér egy árnyalattal rosszkedvűé­ben és lúdtalpasabban kivit­te a szódavizet is, aztán visz- szakönyökölt a pultra, ke­resztrejtvényt fejteni. Sehogy sem akart kijönni a tej fok­mérőjének a neve. A sánta pénztárosnő számolt, minden szabad idejét arra fordította, hogy összeadja a bevételt és megszámolja a pénzt, mert betegesen félt attól, hogy el­számolja magát. — Meglátjá­tok, egyszer száz forint hiá­nyom lesz! — suttogta vész­jóslóan. A kövér, nagyon csú­nya kávéfőző lány, akit csak óriási protekcióval vettek föl a vendéglátóiparba, s örültek, hogy van egy „Neptunusz”, ahol eldughatják, csillogó bárpultról és toronymagas bárszékekről ábrándozott, ahonnan khaki-nadrágos él­sportolók és filmszínészek ostromolják epekedve. A valószínűtlen sovány vendég, akiről’közben mindenki meg­feledkezett, még egy konya­kot kért. Míg a pincér az asz­talához csoszogott, ő felhívott egy telefonszámot, nem szólt bele semmit, csak hallgatta néhány pillanatig, aztán visz- szament a helyére. Mint* a nyomozás később kiderítette, a pontos időt hívta föl. Jó tíz perc múlva egy csinoska, je­lentéktelen nő lépett a cuk­rászdába, s a fiú asztalához ült le. A fiú az ő számára is rendelt konyakot. Aztán be­szélgettek. Hogy miről, nem hallatszott a pultig, de a mozdulatokból nem észlelt a személyzet semmi gyanúsat, nem volt köztük vita, indu­latkitörés, fenyegetés. Olya­nok voltak, mint a többi sze­relmespár. akiknek nincs ho­va menniük, s elrothad a há­tuk a presszókban. Egyszerre pokoli dörrenés hallatszott, pillanatokig föl sem fogták, honnan jön a hang, és mitől eredhet —, aztán eldördült a második lövés is. Azt még látták, hogy a fiú pisztolyt fogó keze a homlokáról las­san az asztalra hanyatlik, az­tán a pisztoly lecsúszott az asztalról, még füstölgött a csöve. elefon, rendőrség, men- tők, a nő halott volt már, de a fiúnak még vert a szíve, amikor elszáguldott a mentőkocsi. A rendőrtiszt fölvette a jegyző­könyvet, s már ő is menni készült, amikor a pincér, akit már percek óta ugyanaz az aggodalom szorongatott, fél­szegen elébe állt: — Bocsánat... kapitány úr... három konyakot fogyasztott a megboldogult... Más körülmé­nyek között nem hiszem, hogy fizetés nélkül távozott volna. Úriembernek látszott. A rendőr megnyugtatta, hogy a kárt természetesen megtérítik. Aztán távozásra szólított föl mindenkit, és a cukrász­dát bezárták. De csak másnap reggelig. Másnap nyitáskor már olyan tömeg tolongott a járdán, mintha a cukrászda búcsú­járóhely lenne, ők pedig hívő zarándokok. A pincért ostro­molták a részletek felől, már akik egyáltalán asztalhoz ju­tottak; az állóvendégek kény­telenek voltak beérni a sánta pénztárosnő és a kövér kávé­főző lány felvilágosításával. A pénztárosnő a nap folyamán háromszor is mellészámolt — szerencsére, mindháromszor a maga javára —, a kávéfőző lány ragyogott és a pincér mesélt. A nyúlfarknyi történet ter­mészetesen bővült, alakult, úgy változtatta formáit, kör­vonalait, ahogy az igények nőttek iránta. A pincér idő­vel beleszőtte a napilapokban olvasott adatokat; tudni vél­te, hogy a rejtélyes S. J. a So­mogyi János nevet takarja, amit azért nem hoznak nyil­vánosságra, mert a pisztoly­ra nagyon is törvényes úton. tett szert; hogy soha nem volt viszonyuk, sőt, négy éve nem is látták egymást, négy év után itt találkoztak először a Neptunuszban. Két hét múlva Somogyi urat’ — a gyilkost — törzsvendéggé lép­tette elő, egy hónap múlva már csak úgy emlegette: Sze­gény, Jancsi barátom, úgy szerette ezt a Hannát, ahogy manapság már nem is divkt szeretni. Egyszer behozta hozzám, hogy megmutassa; Neked jó szemed van, öre­gem, pincér vagy, te ránézel egy vendégre és megmondod, / mi van a veséjében, mit szólsz hozzá, mi a vélemé­nyed? Én csak a fejemet csó­váltam: Nem lesz ennek jó vége. Jancsikám... Nem tud­nám megmondani, miért, de éreztem, hogy rossz vége lesz ennek... S közben 20—30—50 forintért árulta a bal kettes asztalkát. És akkor a pincért behívták a Központba. Az igazgató le­ültette, feketével, konyakkal kínálta, barátságosan elbe­szélgetett vele, mint ember az emberrel és közölte, hogy ők már régen fölfigyeltek a tehetségére, csak ezideig nem sikerfiit alkalmas munkakört találni a számára. Most azon­ban — tekintettel az óriási forgalomra, amit a kis helyi­ség már nem bír fölszívni — a Neptunuszt átépítik, kibő­vítik, egy osztállyal följebb sorolják, föltöltik a személy­zetet, és a személyzet élére őt jelölték ki főpincérnek. S a vezér meleg kézszorítással búcsúzott tőle, az ajtóig kí­sérte, aztán odaszólt a titkár­nőjének: Juci ka, legyen szí­ves jegyezze: az átépített Neptunuszba főpincérnek... hogy is hívják ezt az alakot? Nézzen utána, és majd ne fe­lejtsen el emlékeztetni. A pincér, ákit egyébként Nagy Jánosnak hívtak, és mindenki azon nyomban elfe­lejtette a nevét is, az arcát is, szédelegve támolygott hazafe­lé. ötven éves volt, kicsi és sovány, agglegény és árva, és évek óta nem ihatott egy po­hárka szeszt sem a gyomor­fekélye mjatt. Eddig úgy tud­ta magáról — mert harminc éves pályája bizonyította, — hogy semminek se lenne jó, de a legrosszabb pincérnek. Csapnivaló memóriája olyan fokú szórakozottsággal páro­sult, hogyha rossz volt a lift és gyalog ment föl a lépcsőn a harmadik emeleti lakására, következetesen a padlásfel­járónál kötött ki, és még visszafelé is ritkán találta el előszörre a harmadik emele­tet. Olyan ügyetlen szervező volt, hogyha egy asztalnál háromfélét kértek tőle, oda tudta vinni négy-öt részlet­ben. Feledékeny volt, lassú, kétbalkezes, arckifejezése akaratán kívül olyan savanyú, hogy a vendégeket fölinge­relte, s nem volt kedvük bor­ravalót adni. Már réges-rég bele is nyugodott, hogy ő a Neptunuszra van ítélve, in­nen megy nyugdíjba, s mert a nyugdíja a tejre és a gyógy­szerekre sem lesz elég, na­ponta más vendéglátóipari egységben fog ebédmaradékot kunyerálni, amit a szerencsé­sebb kollégák nem tagadnak meg tőle. Most az örömtől részegen támolygott hazafelé, s gondolatban hálásan szo­rongatta az ismeretlen gyil­kos kezét. — Csak így tovább, fiú! Agyon kell lőni! — motyog­ta, biztatta, mint a meccsen a jobbszélsőt, és szinte saj­nálta, hogy arra a három ko­nyakra annak idején nem hívta meg a megboldogultat. Igazán megérdemelte volna. A Neptunusz átépítése két évig tartott, s ezalatt min­denki elfeledkezett a boldog­talan szerelmespárról, akik a bal kettes asztalnál fejezték be tragikus életüket. Minden új nap megszülte a maga tra­gédiáját, s az emberek a bű­nöket és a vért csak frissen szeretik, mint a gyümölcsöt, legfeljebb egy-két naposán, romlatlanul. Egy első osztá­lyos kislányt reggel fél nyolc­kor iskolába menet megöltek, meggyalázták a várhegy ol­dalában. Egy külvárosi OTP-t világos nappal fegyveresek kiraboltak, a két női alkal­mazottat a WC-ben találták meg, tarkólövés végzett ve­lük. A Lenin körúton fegy­veresek rabolták ki a postát, és lopott autón elmenekültek. Az emberek a tv előtt ültek, a napilapok hírrovatait búj­ták, és ha nem történt sem­mi, akkor elmentek színház­ba, moziba, megnézték a Ro­meo és Júliát, az Othellót, A sakál napját, a Gyilkosság az Orient expresszen-t, a Bank­rablást, a Scotland Yard ven- dégé-t. A pincért is elfelej­tették. Amikor az új Neptu­nusz megnyílt, kék csempével — nyugatnémet import —, zongorával, szőke zongoristá­val és saját slágerrel, s Ju- cika bevitte az igazgatónak az annak idején följegyzett szöveget: főpincér — Nagy János — a főnök ingerülten dobta a cetlit a papírkosárba. — Ki ez a Nagy János? Mit zavarnak ilyen hülyesé­gekkel? Az igazgatóság két hónappal ezelőtt kijelölte az új főpincért, Böröcki elvtárs unokaöccsét. ésőbb az igazgatót is leváltották. Minek kel­lett a Kutyaszorító ut­cába tizenhatmilliós költséggel ilyen fényes kávé­házat építeni, ha abba a ku­tya se jár? Csakugyan, mi­nek kellett? Senki, de senki nem emlékezett rá. Balipap Ferenc versei: ITT EZ A FÖLD Idetévedt a kezem. Ujjaim — ha szárnyak — Itt röppenjenek szárnyalással hazát — Szeressék őket a fák. Temesse lobogással zuhanás. Apám itt tanított szántani, vetni, Szívem kinyitni örömökre, gondra ... Míg imádkozó kezébe fogta Már őt is a táj; Csillagok között harangoz vele. * Hátamba verhettek virágot, Csönd-csókokat a számra; Lelkem és dacom Itt nem maradhat magára; Ez a föld: Apám tekintete. TÉKOZLÓ SZERELMÜNK KORA a lepkék a szél billegő virágai mérföldekre elgyalogoltam tőled hogy szerethesselek Magyarország telihasítva úttal szíved kése is csupa vér VELENCE c Gyulai Líviusz grafikája

Next

/
Thumbnails
Contents