Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-13 / 292. szám
a Képújság 1977. december 13. Hl oziban Ketten a politika árnyékában Rádió Útközben Az amerikai dezertőr és a híres manéken tiszavirág életű szerelméről készült filmet harmadszor néztem meg. Még mindig élményt adó. Ebben az esetben nincs arról szó, hogy újabb és újabb szépségeket fedezünk fel, ha újra nézzük. A cselekmény, a történet túl egyszerű, itt nincsenek nüamszbeli felfedezni- valók. A két amerikai című film hangulata, a képsorok közé rejett örök aktualitása miatt emlékezetes film. Pedig a vietnami háború azóta befejeződött. De az átlag újságolvasó is tudja, hogy hasonló helyzetek vannak és — sajnos — még lesznek jó ideig. A film alkotói közül senkit sem lehet igaz szívvel kiemelni. Az operatőr Henry Decae jó munkája éppúgy hozzájárult a sikerhez, mint ahogy a hangulatos képeket még jobban aláhúzó, a film atmoszférájához alkotó módon simuló zene, ami David Shire munkája volt. Mindezek pedig Robert Wise szakértő karmesteri irányításával forrottak eggyé, bemutatva a rendezés magasiskoláját. Evan Bormer amerikai fiatalember alakítója, Peter Fonda olyan családban született, ahol bűn rossz színésznek lenni. Természetesen — mint annyiszor — most sem „hozott szégyent” családja hagyományaira. Néhol mármár elidegenítőén visszafogott játéka, szuggesztivitása elhiteti velünk, hogy inkább választja a biztos börtönt, mint a dezertőrök látszatszabadságát. Megunva a bújká- lás, a hazátlanság éveit, visz- szatér hazájába, ahol börtönnel várják, de ahol majdan, kiszabadulása után visszanyerheti tényleges szabadságát. Az útközben megismert maneken, a Párizsban töltött gyönyörű éjszakájuk sem téríti el elhatározásától. Hatalmas hite. elszántsága elgondolkodtatja, számvetésre készteti a manekent, Deirdre-t is. A lány addigi „rossz” élete után ú»-- hiszi, Evan mellett egy új világ, egy tisztább, őszintébb jövő várna rá. Az együtt töltött New York-i nap után mégsem fogadkozik. Nem biztos önmagában, mert maga se hiszi, hogy a szerelmes két nap után következő sivár hétköznapokon érvényt tudna szerezni fogadalmának. „Nem ígérek semmit, nem tudom, hogy tudok-e várni rád” — mondja rövid búcsújukkor. Ne áltassuk magunkat, nem fog várni. Élet- és munkakörülményei nem engedik számára az érzelgősséget, a következetes hűséget. Erre pedig — ha szavakkal nem is — játékával Lindsay Wagner is utal. Tíz vagy éppen tizenöt éve szép termést arathatott volna nevetésből az a szerkesztő, aki az utakat járó gépkocsivezetőt netán külön- műsorral igyekezett volna traktálni. A járművek száma ezt éppúgy nem indokolta, mint ahogyan most igen. Akkoriban, aki tudott németül, az osztrák „Autofahrer unterwegs” adását hallgatta szívesen. (Ami egyébként színesebb, elevenebb és így különb is volt, mint a mostani magyar „Útközben”.) Egyelőre még az a helyzet, hogy hazánkfiainak kevésbé feltűnően viselkedő, de mindenhogyan nagyobb része nem gépjármű-tulajdonos. De a különböző sorszámú Volán vállalatok autóbuszai milliókat szállítanak, így a közúti közlekedésben nagyon sokan érdekeltek. Mi sem természetesebb, mint hogy az „Útközben” adásának jelentős százaléka a fővárossal foglalkozik. Végtére is itt él leginkább tömörített egységben az ország lakosságának egyötöde, a főváros rangja nem vitatható. Az viszont talán már nemcsak lokálpatrióta túlkapás, ha kifogásoljuk, hogy éppen most (amikor már-már elfelejtett élményben — azaz télben is lesz részünk) Tolna megye útjai csak elvétve szeA könyvesboltok, antikváriumók réme a szórakozott könyvbarát, aki a hosszas keresgélés után kiválasztott könyvnek úgy megörül, hogy fizetni is elfelejt, csak rohan meglelt kincsével a kijárathoz. A híres pesti könyvárus, Weinberger úr mesélte egyszer nékem, hogy olyan könyvmollyal is akadt dolga, aki külön kalbátot szabatott magának az antikváriumi böngészésekhez: bő lebernye- ge bélésébe hatalmas zsebeket varratott, mert nem szerette kézben vagy táskában cipelni — a szerzett könyveket. Könyvtáros barátaim is panaszkodnak, hogy a szabad polcokról sok könyv eltűnik. Nos, van már ennek ellenszere! A minap ugyanis arról olvastam híradást a Frankfurter Rundschauban, hogy Amerikában elmés könyveső^zt találtak fel, amely leleplezi a repelnek ebben a műsorban. Az 1000 lakosra jutó autósűrűségben Szekszárd jó ideig országos első volt, nem valószínű, hogy sokat csúszhatott vissza a rangsorban. De ettől függetlenül, az ország Baranya, Somogy, Fejér és Bács megye közti részén is előfordulnak emberek útközben. Egy másik gondolat, melyet az elmúlt vasárnapi adások egyike juttatott eszünkbe. Kitűnő ötlet belföldi túrákat, megtekintésre érdemes nevezetességeket ajánlani. Az ország gazdag ilyenekben, belhoni idegen- forgalmunk szervezettségében (nem kínálatában, hanem a kínálásban magában) nem tilos egy kicsit kételkedni. Ezt a hasznos tevékenységet a rádió — más formában és keretek közt — még jobban kiterjeszthetné. A kiállítások, tárlatok, tájoló színházi előadások, múzeumi bemutatók puszta felsorolása túlságosan adatszerű, száraz. Ahogy a lexikon sem folyamatos olvasmánynak szánt, ebből is bajos valamit megjegyezni. Egy olyan rugalmasan szervező intézmény, mint a Rádió, az „Útközben” ilyen változatának kibővített példájára, találhatna erre a célra különb formát. O. I. könyvesen őket. A készülék láthatatlan mágnescsíkot húz a könyvekre. Ez a csík pedig hang- vagy fényjeleket vált ki a kijáratokban elhelyezett ellenőrző gépeken. A kifizetett, vagy kikölcsönzött könyvek mágnescsíkját törlik, így azok nem alanmirozzák az ellenőrző pontokát, hogy: vigyázat, tolvaj! A Rundschau arról is tudósít, hogy a giesseni egyetem megvásárolta ezt az elég drága könyvcsőszt — 30 ezer márka volt az ára —, mert egy év alatt 50 ezer márka értékű könyvének kelt lába. Mivel a csíkozás és a törlés fillérekbe kerül, a gép költsége hamar megtérül, nem is szólva arról a fölbecsülhetet- len haszonról, amit a pótolhatatlan ritkaságok megőrzésének fokozott biztonsága jelent. (h) TAMÁSI JÁNOS Következő heti filmjegyzetünket A bál hegedűi című, francia filmről írjuk Könyvcsősz Semmi kétség, az elmúlt évek egyik legjelentősebb vállalkozása, hisz az alkotóknak (Lendvai György írta, Szőnyi G. Sándor rendezte) egy remekművel kellett szembenézniük. Kosztolányi Nérója nem történelmi regény, a szó megszokott értelmében, a császári Róma díszletei kö_ zött a művészet nagy kérdéseiről beszélnek, s művészet és dilettantizmus, emberség és gonosz türelmetlenség csap össze folyton Néró körül és Néró személyében. Néró, a bölcs Seneca neveltje, amikor megjelenik, még sugárzó ifjú, s a végén, midőn Epaphrodi- tus „szánalomból” rányomja fejét a színpadi kardra, művészileg és erkölcsileg egyaránt bukott ember, akinek el kell pusztulnia. Ami közben történik: egy dilettáns szánalmas vergődése, a hatalom gőzében, a megvásárolt és kicsikart siker hamis fényében, s az őrület gőgjében, mely nem tudja elviselni, hogy rajta kívül is van színész, költő vagy kocsihajtó. Kosztolányi Nérója a dilettáns örök jelképe: hiú, mint egy pávián és buja, mint egy bakkecske, mindent akar, de nincs hozzá ereje, minden nőt leteper, de szívéből hiányzik a szeretet melegsége, a hűség tisztasága. Jelkép, mondom, mert nem kell éppen római császárnak lenni ahhoz, hogy valaki erőszakos és visszataszító dilettáns legyen, s ma is hány és hány helyen ismerjük fel kései rokonát, akinek — Kosztolányi finom megfogalmazásával — csak arra van tehetsége, hogy te- hetségtelenségét leplezze. Az ellenpont Seneca, a „meddő és sötét” Néróval szemben a világosság és a bölcsesség, aki Paulinával való utolsó beszélgetésekor bátran néz szembe a valósággal, s most már azt is tudja, hogy „a hálátlanság sohase érthetetlen”, s azt is, hogy „a hitványság örökkévaló”. A tv-változat legfőbb erénye, hogy hű marad a regényhez, valójában nem tesz mást, mint képpé változtatja, s így egy mindvégig érdekes történelmi filmet kapunk. Ami mégis hiányzik belőle, a filmre vi- hetetlen: Kosztolányi fölénye és biztonsága, világossága és könnyedsége, amivel történelmi környezetbe állítja a művész és dilettáns örök ellentétét. Teljes képet csak az kap, aki a tv-film után elolvassa, vagy újra olvassa Kosztolányi regényét. Szőnyi G. Sándor rendezése erőteljes, s arra is van gondja, hogy állandóan fokozza a film dinamikáját, azzal is, hogy Kosztolányival ellentétben, ábrázolja Poppea meggyilkolását is. A környezet azonban helyenként szegényes, a császári lakosztály nem egészen ilyen volt, s a kocsiverseny nem sokat mond így, amikor csak Néró fejét ábrázolják. Harsányi Gábor együtt nőtt szerepével, s a második és harmadik részben már ellenállhatatlan. A legkiegyensúlyozottabb és a legrómaibb Gáti József tiszta eszközökkel megrajzolt Senecája. A két női főszereplő már kevésbé tetszett, Máthé Erzsi Agrippinája csak merev és nem fenséges, Sunyovszky Szilvia pedig nem bírt Poppea számító romlottságával. De ismételjük: jelentős vállalkozás, s ha nem is lép, mert nem is léphet a regény nyomába, művészi szolgálata egy remekműnek. CSÁNYI LÁSZLÓ BORZASZTÓ fejfájásra ébredtem. Nem. Nem ébredtem. Ébresztettek. Az izgalom. Meg az ébresztőóra. „Slava” — szovjet gyártmány. Fantasztikus szerkezet. Egy hónapon keresztül ébresztett, de nemcsak engem, hanem Earl’s /Court minden lakóját is. Ma utoljára ébredtem ebben a városban. Végre hazautazom. Az óra csörgése rögtön kiugrasztott az ágyból. Még szerencse, hogy öltönyben és kabátban aludtam. A bőröndjeim is be voltak pakolva, minden útra készen. Csak ez a fejfájás ne lenne. Szinte elviselhetetlen. Persze az időjárás. Mit várhat az ember Londontól? Köd, párás levegő. Gondolkoztam, mi árthatott meg az előző esti vacsorából? Az italok frissek voltak. A pincér az asztalnál nyitotta ki az üvegeket. Talán a sós mogyoró? Tényleg! Én hülye, milyen mohón bezabáltam egy egész csomaggal. Tehát mogyorómérgezés. Súlyosabbra is fordulhat. Rögtön bevettem két tablettát. A kereszttel jelölt gyógyszerek közül. Ez a legjobb tabletta a világon. Lengyel. A Nobel-díjat is megérdemelnék érte. Mivel hozzásegíti az embereket a békés egymás mellett éléshez. De mivel vegyem be! Semmi italom nem volt, lenyeltem szárazon. Talán megértő lesz, hogy most Londonban vagyunk, és így is hatni fog. Már csak a reptérre kell kimenni. De a szoba kulcsát szorosan kell tartani a kezemben. Ha kicsúszik a kezemből — vége. Nem bírom felemelni. Úgy érzem, mint- ^ ha az agyam a fülemen keresztül jönne ki. De erősen fogom. Odaadtam a kulcsot a portásnak. A hotel előtt már várt a taxi. És a kollégáim. Ök már régebben. Indulás előtt kihajítottam egy pénzdarabot a kocsi ablakán. Azért, hogy visszatérjek ide, és hogy szerencsét hozzon. És tényleg! Szerencsém volt. A portás még utolért minket a bőröndömmel a kezében, amit a szállodaszobában felejtettem. Becsületes emberek ezek az angolok. Igaz, hogy ez az angol éppen lengyel volt, aki a háború után vándorolt ki a szigetre. Ráadásul még azt a pénzdarabot is visszaadta, amit az ablakon hajítottam ki. Nem akarta, hogy visszatérjek? A repülőtér Londonban elég nagy, és mielőtt a bőröndömet feladtam volna, a gyógyszer hatni kezdett. De még nem százszázalékosan. Vagyis a fejem már kevésbé fájt, de kezdett kifejlődni a gyomorégésem. Jerzy Ofierski: Nem hagyom magam lóvá tenni Gondoltam magamban: szeretem Angliát. Azért, mert olyan messze van Lengyelországtól. Ha otthon lennék valahol kiküldetésben, két perc múlva ott állnék a feleségem előtt. Még a gondolatra is megborsódzott a hátam. De így — még előttem van a csatorna, és legalább kétórai repülés. Amikor fáj a fejem, és két órám van a feleségemmel való találkozásig, mindig elérzékenyülök. A kollégák már szétszóródtak a teremben, megvolt az útlevélellenőrzés. Még utoljára vásárolnak néhány emléktárgyat, nekem meg valahogy- ösze- szorul a torkom. — Édes drágaságom — gondoltam magamban —, már biztosan készülődsz a reptérre. Telefonálsz taxiért, én meg itt ülök. Messze tőled. És még előttem a repülés. Két hosszú óra. Még ha át lehetne aludni ezt az időt! Viharokon és szeleken át repülök Hozzád, én édes Krusinkám. És ha lezuhanunk? Ha szerencsétlenség történik? Borzasztó — gondoltam magamban. A holttestek azonosítása közben kimutathatják a véremben az alkoholt. Biztos nagyon ideges vagy, drága Krusinkám. Segítenem kell Neked. — Körülnéztem a teremben. Megvan. Rögtön észrevettem. Life insurance. Életbiztosítási ügynökség. Érted csinálom — kiáltotta mámorosán a lelkem — gazdag leszel a halálom után! Megbocsátod azt a kis alkoholt a véremben. Egy fontot fizettem. Egy egész fontot! A feleségem viszont negyvenezer font kártérítést kap. Szép kis összegecske. Kitöltöttem az űrlapot, és egy borítékban beledobtam a postaládába. A Tiéd drágaságom! Ha én nem is fogok élni, de Te nem ismered meg a szegénységet! Akkor még a font értéke két dollár volt. A dollár pedig három nyugatnémet márka. Rengeteg pénz! Repülünk. A kollégák mindenfélét összevásároltak, de hogy valamelyiknek eszébe jutna a felesége! Kár a szóért. Teljesen kiment a fejükből. Kivéve persze engem. Pedig nekem még fájt is. A szél felerősödött, a motor érezhetően lelassult. Az én Krusinkám pedig valószínű felveszi a kétszóznegyvenezer márkát. Szépen megtollasodik a drága. — De nagy marha vagyok! — gondoltam — minek kötöttem azt a biztosítást? Tegyük fel, lezuhan a gép. A pénzt rögtön megkapja. És akkor mi van? Egy-két évet biztosan kihúz. Krusinka ad a külsőségekre. Még majd feketében is jár. Tudja, hogy jól áll neki a fekete. És aztán? Ha-ha-ha! Talán Andrzej? Biztos, hogy ő — gondoltam — ő lesz az első. Disznó. A ház barátja. Elvált, kulturált, és ha őszinte akarok lenni... elég jóképű. A feleségem szereti őt, meg a gyerekek is szeretik. Sőt a gyerekek talán jobban szeretik őt, mint engem. Persze, mert ő otthon ülő. Én meg állandóan utazom, ő mindig megértő és kedves, én meg állandóan ideges. Persze, ha valaki tudja, hogy nemsokára kétszáznegyvenezer márka üti a markát, akkor már könnyen lehet kulturált. Nem kell minden garast a fogához vernie. — A fene egye meg — gondoltam —, én itt feláldozom magam, aztán három év múlva nem lesz, aki egy szál gyertyát elégetne a síromon halottak napján. A gép teste hirtelen billegni kezdett. Kigyulladt a lámpa. „Bekapcsolni a biztosítóöveket, kérjük abbahagyni a dohányzást!” A szomszédomnak, Karolnak verítékezett a homloka. Az arca zöld lett. Istenem, de irigyeltem akkor. Szerencsés ember. Nem kötött semmilyen biztosítást. Az ő feleségének csak az otthoni biztosító fizet. Mennyi lehet ennek a Karolnak a betétkönyvében? Esetleg száz márka. Talán Fiatra gyűjt. Egy év alatt elherdálja a felesége. És aztán? Dolgozni kell! Ettől kezdve minden beszélgetés így fog kezdődni a gyászoló családban: „Milyen jó volt még akkor, amikor Apuka élt!” őrá persze mindig szeretettel fognak emlékezni. Aztán mégis leszálltunk. A reptér első emeletén a korlátnak támaszkodva állt a feleségem. Úgy tűnt, hogy szomorú és csalódott. Nem sikerült drágaságom, mi? Nem sikerült! Élek! Látod? A sült galamb elrepült a szád előtt. Negyvenezer font! Elrepült! Nem csinálsz hülyét belőlem! Még sokáig nem, drágaságom! (Varga Magdolna fordítása)
