Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-11 / 291. szám
1977. december 11. Képújság n Ifjúsági közművelődés Iskolán belül és kívül EGYES pedagógusok körében nem aratott osztatlan elismerést Szent-Györgyi Albert emlékezetes tv-szerep- lése. Már ami az oktatással, neveléssel volt kapcsolatos. Ugyanis a lexikális tudás helyett a gondolkodási készségnek, az ízlésnevelésnek a fontosságát hangsúlyozta. (Nem volt véletlen, hogy szegedi egyetemi rektorkodása idején mutatták be a Hamletet ifj. Horváth István rendezésében.) Még sok-sok vitára, küzdelemre lesz szükség, amíg valamennyi tantestület elfogadja, hogy teljes embert nem lehet a tantervkeretek közé zárt oktatással nevelni. Igenis szükség van az iskolán belüli és kívüli közművelődésre. Nem lógás, ha a tanulókat elviszik a filmvetítésre, a gyermekelőadásra, a múzeumba, a könyvtárakba. Természetesen akkor, ha tudatosan előkészítik, utána esetleg tanári vezetéssel megbeszélik. Szirfte hallom az ellenvetéseket. Igen ám, de a tanóra az tanóra, a szorgalmi idő az szorgalmi idő. Annyiféle terhelése' van a gyereknek — nincs csúszkálásra idő. Ehhez csak annyit: ha jól csinálják, nem a lógás, a csúszkálás lesz a lényeg, hanem az élmény. Mindenki, aki hosszú éveket töltött iskolapadban, tudja, hány érdektelen tanóra hullott ki emlékezetéből, ugyanakkor mennyi minden ragadt meg egy-egy jól sikerült kiránduláson vagy színielőadáson. (Különösen, ha maguk a gyerekek játszották, élték át a szerepeket.) SZÓ SINCS arról, mintha szembe akarnánk állítani az oktatást a közművelődéssel. Csak az ellen a merev szemlélet ellen küzdünk, ami holmi felesleges dísznek vagy az iskola presztízsszerző lehetőségének tekinti — nem pedig az esztétikai nevelés eszközének! — a kórusokat, a kamarazenekarokat, a diákszínjátszást, a versmondást. Az új tantervekbe, illetve nevelési tervekbe — helyesen — már bekerültek az említett közművelődési elvárások, Bizonyára elősegítik majd a szemléletváltozás meggyorsulását is. Az iskolavezetés eddig is támogatta — nem egyszer elvtelenül, valóban a gyerekek tanulmányi előmenetelének kárára — a felkészülést a különféle versenyekre. Ha bejön a jó helyezés, „mennybe megy” az illető művészeti csoport. Ha nem kerülnek az élvonalba, fagyos csend fogadja őket. Senkit, vagy alig valakit érdekel, menynyit csiszolódtak szellemiekben, ízlésben, mondjuk a helikoni játékokon szereplők. Ha pedig netán az iskolán kívül — mondjuk, a művelődési házba „csábítják” a diákgyerekeket, gyakran inkább tantestületi gáncsos- kodásra, mintsem támogatásra számíthatnak. Szereplésük a versenycentrikus logika szerint nem az iskola, hanem a művelődési ház hírnevét öregbíti. Akkor meg minek engedjük a mi gyerekeinket ott „terhelni”. Az, hogy esetleges közösséget, örömöt, művészi élményt kaphatnak a diákok — nem fontos? EZEN a ponton jutottunk el a lényeghez. A korszerű nevelő iskola csak gyermek-, csak diákközpontú lehet! Sohasem intézménycentrikus. Az iskolán belüli és kívüli ifjúsági közművelődés harmonikus fejlődése csak a régi merevségek feloldása árán képzelhető el. HORVATH GYÖRGY utcára már mindönre rájött magától.” Csodálatosan szép dolog ennek a két asszonynak a találkozása. A Szili szüle, az ősi élet elapadó óceánjának kicsiny erecskéjét képviseli, amely találkozik az őt befogadni szomjazó friss patakocskával, hogy aztán újra tengerré duzzasszák egy újabb, másabb világban a régiből azt ami szép. A Szili szüle abban az időben talán már az egyetlen volt, aki tudott hímezni. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a 30-as évek elején, amikor Pilisi Elemér a sárközi hímzés feltámasztásán fáradozott, Széli Judit volt az egyetlen, aki bírta elei tudományát. Az ő tudásából sarjadzott újra és borult virágba a nép művészetének ez az ága, akkor, amikor 1931-ben az ügyész úr — Pilisi Elemért hívták így a sárköziek — szervezte első tanfolyamon félszáznál több de- csi lányt és asszonyt tanított meg az ősök szép tudományára. Széli Judit munkásságában még ennél is több van. Alkotói munkájában azt a ritka pillanatot lehet megfogni, amelyben a népművészet, a ma népi iparművészet néven ismert tevékenységgé alakul. Míg Szili Éva a népi ízlés sugallta-igényelte szükségleti cikkeket, ruházati darabokat hímezett, addig Széli Judit Kilenc nyár telt el azóta, hogy a dunántúli festők részére művésztelep nyílt Győrött. A Kisalföld, a Szigetköz és a Bakonyalja sajátos arcú vidéke, élete, a táj képét formáló ember is bevonult a művészetbe. A telep sorsa gyakran került veszélybe, de a kötődő és kitartó művészek állhatatossága elsodorta az akadályokat. A nyaranta itt alkotó festők, néhány éve a Rába Művekben anyagot formáló szobrászok valóságos szellemi katalizátorrá váltak a városban. Alkotásaik a múzeum gyűjteményében, az új lakótelep terein hirdetik majd vendéglátók és vendégek gyümölcsöző kapcsolatát. Az egykori „dunántúli” jelző elkopott, hiszen legalább annyian érkeznek más vidékekről is. A „nemzetközivé” válás lehetősége is valóság. Erdélyből, Szlovákiából, az NDK-ból és Nyugat- Berlinből érkező képzőművészek dolgoztak már eddig is a városban. Az eredményeket nyolc kiállításon kísérhettük figyelemmel. A kilencedik most nyílt a helyi műcsarnokban. Feltűnő jellemzője a tárlatnak a kétarcúság. Az egyik oldalon a hagyományos festés hívei állnak, a másikon új, a technikai civilizáció termékeiből (csövek, idomvasak, lemezek, csavarok stb.) objekteket hajlító, reszelő, daraboló, •csavarozó fiatal szobrászok szerkezetei sorakoznak. Előbbiek a látványélmény közvetítését vállalják (s túl kevéssel be is érik!). Az új utak hívei a formaigény kielégívan a szülőháza, az jobban megilletné. Hát nem? Széli Judit 1887-ben született Decsen. Most ünnepelhetnénk születésének 90. évfordulóját. De miért is kellene ünnepelni őt? „Abban az időben a Szili szüle — csak úgy hívták — máskülönben Szili Éva volt Decsön a tekerődztető asz- szony. Az, aki a mönyecs- kéknek csinálta a frizuráját meg a cifrahajakat. Olyan fodrászféle. Aztán a pa- rittyafékötővel lekötötte, a mintakönyvében, és a néhány fennmaradt tárgyban azt látjuk, hogy a sárköziek kivetkőzésével az ízlésből is kivetett mintakincset új formában próbálja életben tartani. Addig soha nem volt táskákat tervez ősi mintákból kreált díszítéssel. Üveglapok közé szorított hímzett kendőből készít tálcát és így tovább. Benne tehát a ma népi iparművészei egyik ősüket tisztelhetik. De ez a tisztelet nem nagyon mutatkozik. Sem ő iránta, sem a sárközi hímzés iránt. Úgy mondják nagyon munkás, nem lehet megfizetni. Magyarán: nem gazdaságos. Akkor meg minek csinálni. Ma már a lány, sárközi ruhához — Sárközben — sióagárdi hímzéssel díszített blúzokba öltözik. Tán ez volna az egykor szent megszállottsággal élesztgetett sárközi hímzés fejlődésének új útja? CZAKÓ SÁNDOR lUlarwanytabla az Öreg városnak ajándékozta az idős festő. Munkái a múzeumi gyűjteménybe kerülnek. akvarellje méltán aratott közönségsikert. A kiállítás erényeivel és hibáival együtt azokat igazolja, akik valamiféle reform szükségességét hangoztatják. Erre majd a tizedik év letelte után kerül sor. Egyelőre pedig bizakodhatunk egy jó, reprezentatív jubileumi tárlat lehetőségében. SALAMON NÁNDOR „A háború után azt az utcát, amelyikben áll az a ház, ahol az én édösanyám születött, elnevezték róla Széli Judit utcának. Hanem amikor jöttek azok a kulák idők, akkor levötték a nevit onnan és Béke utcára változtatták az utcát. Pedig hát édösanyám sohase volt kulák. Én mikor ezt a változtatást meghallottam levöttem a házunkról a márványtáblát és szépen eldugtam. Azt bizony én senkinek oda nem adom. Talán össze is törték volna.” — Aztán később nem keresték ? — Nem. Soha senki. Most, .hogy bepucoltuk a házat, újra kitöttük. Csak úgy magunktól. Most aztán megint elneveztek édösanyámról egy utcát, ott kint az újtelepen. Nem tudom miért nem adták vissza a régit. Abban tésén túl gondolkodásunkat is megkísérlik provokálni. Lugossy Mária magas szinten, elhitető erővel alkotja rneg konstrukcióit. Lux Antal művei egyszerűségükkel hökkentenek meg. Bohus Zoltán beéri vaselemek egyszerű szerelésével. Arról nem vagyunk meggyőződve, hogy ez az út az egyetlen járható korunk bonyolult valóságának tükrözését illetően. A nehézipari anyagok, munka- módszerek alkalmazása a , művészi termelésben” mégis izgalmas lehetőséget rejt magában. Feltéve, ha sikerül esztétikai minőséggé nemesíteni a termékeket. A festők munkáin kevésbé érződik most a nagyváros lüktetése. Megszokott témák ismétlődnek jó átlag színvonalon. Kiemelkedik mégis a vörösberényi Szöllősi Máté két díjazott balatoni akvarellje. Többet nyújt a szokásos útiképeknél Hódosi Piroska angliai tárgyú olaj- festményein. A helyi hangulatok szinte teljesen kiszorultak a képek sorából. Hazai, tolnai tájakat mutat be Martinék József is. Aranyos felhők, könnyű párák lebegnek fás, csalitos tájképén (Alkony). A kertek alja mikrovilágába pillanthatunk be a Dombon című olajfestménye nyomán. Utóbbi munkáját egyébként a finom naturalizmussal megoldott Tolnai táj című vászonnal együtt a A külföldi művészek közül két német festő, K. Weg- mann és Erich Vieweg vegyes technikájú grafikákkal szerepel. A marosvásárhelyi Gámentzy Zoltán az egyetlen, aki ráérzett a barokk belváros sárga színekben jelentkező hangulataira. Friss bíborral meg betekerődzte. Elég abból annyi, hogy ez az asszony nagyon szépen tudott hímözni. Az én édösanyám — akkor még fiatal lány volt — ügön szeretött volna megtanulni hímözni, de nem merte otthon ezt kijelönteni. No addig-addig, amíg vötte a bátorságot — persze a Szili szüle is biztatta — egyszer csak kimondta, hogy ő meg akarja tanulni a hímzést. Nem ellenkeztek vele. Engedték. Aztán annyira beletanult, hogy röggel azzal ébredt, hogy milyen szépet csinált ő álmába. Már ült is neki, rajzolta, varrta. Ennek a kendőnek a rostját álmában találta ki, hogy hogyan köll megcsinálni. Mert aztán Házi múzeum: Széli Judit életének dokumentumai. Gámentzy Zoltán: Tél Csobotfalván Egy régi fénykép. Középen Széli Judit. Az első népi iparművészeti tárgyak egyike Martinék József: Tolnai táj Beszélgető partnerem Széli Judit lánya, Császár Judit A győri művésztelep IX, kiállítása
