Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-06 / 286. szám
A nítPÚJSÁG 1977. december 6. lioiibgw Az ártatlan elítélt Fontos morális problémát boncolgat a fiatal lengyel író, rendező: Andrzej Trzos Rastawiecki legújabb filmjében. Szerencsére kevesen kerülünk olyan helyzetbe, amilyet főszereplőjére Ryszard- ra osztott, amikor választania kell, hogy öngyilkossági kísérletet elkövetett bátyját megmentse, vagy hagyja meghalni. Ryszard döntött. Bezárta az ajtót és hagyta meghalni egyetlen hozzátartozóját, a bátyját. A film bírósági tárgyalását — azt, amikor arról döntenek bűnös-e Ryszard — a filmben színészek játsszák el. De az alkotók az egyik lengyel bíróságnak feladták a kérdést. Az ügyész csak a büntetőtörvénykönyv azon paragrafusát ismertette, amely szerint bűntettnek nyilvánul Ryszard tette. Az ügyvéd legnagyobb leleményével, — a körülmények pontos ismeretében is a bíróságnak — a fennálló törvények szerint el kellett ítélnie Byszardot. És mégis. Látva a filmet, ismerve a szituációt, sokan kételkedtünk a bíróság igazában. Mert a történetben ellentmond egymásnak a józan ész, a megfontolás, az emberség és az írott törvény. Ryszard bátyja, Zygmund gyógyíthatatlan beteg. Tüdőrákja van, ami legjobb esetben is fél évig húzódhat el. Tudja, hogy az utolsó napokban embertelen fájdalmakkal kell szembenéznie. Erről öccse is tudomást szerez. A nehéz időszakban sem tud azonban közelebb kerülni bátyjához. Az egyetlen segítség, ha hagyja meghalni. Az írott törvények szerint bűnt követ el, amikor nem nyújt segítséget egy haldoklónak. A bíróság egy év hat hónap börtönre ítéli. Ezt a rendező is csak a végén közli. A filmben nem mond véleményt. A bűnösségről döntsön a néző. A nálunk játékfilmmel először bemutatkozó fiatal rendező filmjének főszereplője Wojciech Pszoniak neve nem ismeretlen a magyar mozinézők előtt. Legutóbb a Mennyegző és az ígéret földje című filmek főszereplői között láthattuk. Az elítélt szereplőgárdájából talán csak őt lehet kiemelni. Visszafogott, mégis indulattól, érzelmektől fűtött játéka sokáig emlékezetes marad. A többiek „átlagszínészi mezőnyéből” kiemelkedve sokat segített a tehetséges fiatal rendezőnek abban, hogy Az elítélt olyan jelentős alkotássá legyen, amilyenné vált. TAMÁSI JÁNOS Kritikák és képek A Corvina kiadó Művészet és elmélet című sorozatában tartalmas dokumentumgyűjtemény jelent meg a közelmúltban. A Kritikák és képek című kiadvány a magyar képzőművészet 1945 és 1975 közötti szakaszában született tanulmányokból, vitairatokból, cikkekből, művészeti és művészetpolitikai tanácskozásokon elhangzott felszólalásokból ad antológiát, — a kötet második része pedig — közel kétszáz színes és fekete-fehér reprodukció — a felszabadulás utáni három évtized festészeti, szobrászati és grafikai terméséről nyújt áttekintést. A Nagy Zoltán művészet- történész által ' válogatott szövegek megbízhatóan tájékoztatják az olvasót az elmúlt harminc esztendő hazai képzőművészeti folyamatairól, korszakairól (1945—1949; 1949—1957; 1957-től máig), vitáiról, kultúrpolitikai változásairól és a legjelentősebb kritikusok, esztéták, művészettörténészek működéséről. A kötet lapjain a magyar művészeti és esztétikai irodalom olyan kiváló egyéniségei szólalnak meg, mint Kállai Ernő, Rabinovsz- ky Máriusz, Bölöni György, Lukács György, Fülep Lajos, Révai József, Major Máté, Bernáth Aurél és Bálint Endre. Az 50-es, 60-as években fellépett új művészettörténész nemzedék tagjainak (Körner Éva, Németh Lajos, Miklós Pál, Rózsa Gyula, stb.) egy sor — folyóiratok, s napilapok oldalain sárguló — publikációját (nagyon helyesen...) újra közli a dokumentumgyűjtemény. E műtörténészek — a dogmatiz- mustól megszabadult marxista szemlélet alapos tudású, higgadt érvelésű, széles látókörű képviselői — olyan értékes tanulmányokkal gazdagították művészeti irodalmunkat, mint a „Magyar művészet — ma” (írója Miklós Pál), a „Realista, szimbolista és szürrealista törekvések a kortársi magyar képző- művészetben” (szerzője Németh Lajos) vagy a „Lütze- ler absztrakt festészete és a mi absztrakt festészetünk” (Rózsa Gyula írása). A Láncz Sándor által egy- begyűjtött képanyag is dús és \áltozatos. A reprodukciók között olyan időálló művek tűnnek szemünkbe, mint Ferenczy Noémi gobelinjei, Barcsay Jenő mozaikkompozíciója a budapesti Nemzeti Színházban, Keré- nyi Jenő sátoraljaújhelyi partizánemlékműve, Somogyi József dunaújvárosi Martinásza, Kondor Bélától a Darázskirály, Ferenczy Béni Petőfije, Kovács Margit Kenyérszelő című kerámiaszobra, Borsos Miklós vörös- márványból faragott Egry József-portréja, Korniss Dezső Kántálók című festménye, Kassák Lajos és Gyar- mathy Tihamér nonfiguratív kompozíciói, Schaár Erzsébet és Vilt Tibor plasztikái, Duray Tibor és Ligeti Erika érmei, Gross Arnold és Gyulai Líviusz rajzai, metszetei. A kiadó azonban — a közönség várható érdeklődését alábecsülve — nagyon kis példányszámban jelentette meg a kötetet, amely gyorsan „hiánycikk” lett. Várjuk a Kritikák és képek — e fontos kiadvány... — második edícióját... DÉVÉNYI IVÄN A világ törzsi költészete Boldog látomások címmel Tornai József fordította le Észak-, Dél-Ame- rika, Afrika, Óceánia, Ázsia törzsi költészetét. Az egyetemes költészeten belül is alapvető kézikönyvvé válhat ez a gyűjtemény; ősi dalok, teremtés-mítoszok, harci énekek, továbbá a mindennapi élet törzsi lírája (a létfenntartást kísérő termékenységért könyörgő énekektől az altatókig, a betegségűző ráolvasóktól az erotikával telített szerelmi dalokig ível a kötet változatos anyaga.) * Egy rádióbeszélgetésben Csoóri Sándor és Tornai József a költészet lényegéről, ősi és modern jellemzőiről, közös tényezőiről elmélkedtek. Csoóri a közös metafon rikus nyelvet tisztelve így magyarázta a kapcsolódást: „Éppen azért fordult visz- sza az európai kultúra — festészet, szobrászat és líra — az úgynevezett törzsi népek, primitív népek kultúrája felé, mert kiderült, hogy abban a világban a dolgok megközelítésének, átélésének a kifejezési módja rendkívül hasonlít a modernhez.” TORNAI JÓZSEF BŐI .1 >OG LÁTOMÁSOK A VILÁG TÖRZSI KÖLTÉSZETE Tornai József szerint az emberi létezés „és ennek olyan kifejezési formái, mint a tánc, a költészet, vagy a zene — szinte elválaszthatatlanok egymástól. Ha ezt az ember már önmagában átélte, akkor ellenőrizheti a népi kultúrákban vagy a törzsi kultúrákban ugyanazt a tényt, hogy ez a három — tánc, zene, költészet — ugyanazt az egy dolgot jelentette. Tehát... testnek és léleknek teljes egységét jelenti a költészet.” Mire adnak választ a törzsi költészet alkotásai? A szakadatlan létezésben segítenek eligazodni. Ezt is megfogalmazta Tornai József: .......létezésünk sohase befejezett. Ezt a létezést folyton tovább kell szőni, mint valami végtelen hosszú háziszőttest, valami anyagot, amely nyilvánvalóan az emberi létezés nagy kérdőjele. ..” A Boldog látomások előszavában ugyancsak Tornaitól kapunk — immár személyes élménnyel alátámasztott — magyarázatot arra a vonzódásra, amelynek szerepe volt abban, hogy a nagyszabású gyűjteményt most olvashatjuk: „ ... nyíllal vadászni, kóborolni, akár éhezve is, halat fogni varsával. üldögélni éjszakánként az akáctűz mellett: efféléktől boldog, kiegyensúlyozott lettem... Később ezért találtam ki az elméletet, hogy bizonyára a törzsi ember lehetett a legtisztább, legtehetségesebb, legkiegyensúlyozottabb lény történe' műnk folyamán.” DEVECSERI ZOLTÁN Rádió Glóriás férjek Vannak agyonvitatott, agyonírt témák, amelyekről azonban mégis lehet és kell is beszélni, sokadszor is bizonyítani, hogy bár az elmélet már az unalomig szépen cseng, a gyakorlat azonban még mindig nincs összhangban vele. A „Lányok, asszonyok” riportműsor szombat délelőtt ti adásában változat hangzott el a női egyenjogúság örökzöld dallamára. A torz valóság elé nagyító tükröt tartottak, hogy még élesebben mutatkozzék meg az öröklött, és sok családban még ma is élő szemlélet: a férj istenségének mivolta. Nálunk a nők döntő hányada nem szorul arra, hogy a férje tartsa el, mivel maga is dolgozik, sok esetben még felelősségteljesebb munkát is végez, mint házastársa; ugyanakkor teljes egészében ráhárulnak az otthoni teendők és a gyerekek nevelése is. A férjek egy része ugyanis úgy értelmezi a törvényeink által lefektetett női egyenjogúságot, hogy lám, micsoda fejlődés az, ha a feleség is beleadhatja a családi kasszába a maga havi fizetését, mert háziasszonykodni így is, úgy is szent kötelessége. Az ilyen férfiak nemcsak kényelemszeretetből vonják ki magukat az otthoni munkából, hanem valamely rosszul felfogott tekintély őrzése érdekében is. Mi más mondatta volna a különben feltehetőleg normális agyműködésű férjjel azt, hogy ő már nem segíthet a feleségének otthon, mert eljutott egy olyan korba, amikor ez tönkrete- hetné a családfői glóriáját?! • „Ez így van jól, ennek így kell lennie,” — hajtogatta, is- rhételgette a riportbéli feleség. Ezt a térdet, fejet hajtó megalázkodást a műsor készítői erősen megkérdőjelezték, pn pedig hadd illesszem hozzá a felháborodás felkiáltójelét is. K. M. Tv-napló Magellán dilemmája Kocsis István térben és időben meglehetősen távoli hőst választott Magellán személyében, aki 1521-ben halt meg, s arra tette fel az életét, hogy a Molukka-szigete- ket nyugat felől éri el, ami nagyon kalandos úton sikerült is, de Magellán nélkül, aki a Fülöp-szigeteken, a bennszülöttekkel vívott csatában elesett. A hajórajból csak a Vittoria nevű maradt meg, s ez Afrika megkerülésével 1522 végén érkezett vissza Spanyolországba. A dráma elég vontatott, s nem egészen világos, hogy mit akar példázni. Magellán személye ugyanis arra aligha alkalmas, hogy erkölcsi kérdéseket vessen fel, mint itt, ahol arról van szó, hogy a lázadókat ki kell-e végezni. A történelmi Magellán ugyanis nem habozott, erélyesen föllépett a lázadókkal szemben, mert a cél vezette, amire portugál létére a spanyol királynak esküdött fel. Ahogy a történelemből sejteni lehet, emberei meg is értették ezt, s a legnehezebb időszakban is kitartottak, mert — miként olvasható — volt idő, amikor marhabőrt és patkányokat (!) sütöttek meg. Kocsis István lélekelemző módszerrel kutatja a hatalom titkát, anélkül, hogy egy pillanatig is éreznénk a témában rejlő drámai feszültséget. Az sem világos, hogy miért nem mutatja meg Magellán a lázadóknak a sokat emlegetett térképet, gyanúba hozva magát is, hogy ilyen nincs'. Pedig dehogy nincs. Jorge és Pedro Reinel térképei alapján indult útnak, ahogy ez minden róla szóló könyvben olvasható. Fáradt, erőtlen tv-játék készült a drámából, Magellán élete és sorsa jobb drámai anyagot is kínált volna, ha már valaki mindenképp róla akart drámát írni. Színházi esték T raviata 1853-ban, a velencei bemutatón — mint közismert — megbukott, de úgy látszik, a közönség volt indiszponált, mert rövidesen elindult világhódító útjára. Négy évvel a velencei bemutató után már Pesten is játszották, s azóta állandóan műsoron van. Nemcsak nálunk, hanem a világ valamennyi operaszínpadán, mert Valé- ry Violetta erősen érzelgős története, ami a maga korában meglehetősen merésznek számított, Verdi révén valóban halhatatlan lett. Az áttekinthető, világos szövegkönyv (Verdi maga vázolta fel a jeleneteket), s mindenekelőtt a zene,' ma sem téveszti el hatását, s azoknak is kitűnő kedvcsináló, akik a Traviatával lépnek be az operairodalomba. Méltán, mert Verdi középső korszakának legjobban megformált alkotása. A Pécsi Nemzeti Színház előadását Huszár Klára rendezte, s legfőbb érdemének kell betudnunk, hogy nem törekedett a mű átértékelésére, a játékot meghagyta a hagyományos környezetben, ahol a hagyományos jellemek élik világukat. Az előadás fő erőssége Gyulay Edit és Németh József, szép hangjuk, kifejező játékuk uralja az előadást. Albert Miklós nem elég olaszos, hangja nem cseng mindig tisztán. Mellettük Kővári Anikót kell megemlíteni, aki ezúttal két szerepet is énekelt. A szekszárdi előadást «Hirsch Bence vezényelte, néhány apró pontatlanságtól eltekintve kitűnően, s méltán osztozott a nagy sikerben. CSÁNYI L. Szvetlána Bolgarics: Kedélyes hazatérés A NYARAT az azúrkék Adriai-tenger egyik csodaszép szigetén töltöttük, az apám házában. Négyesben üdültünk, a férjem, a nyolcéves fiam, aztán Nóra, a nagy fekete juhászkutyánk, meg jómagam. A férjem szabadsága hamarabb véget ért, és ővisz- szautazott Zágrábba. — Nélkülem is hazajuttok! — legyintett búcsúzóul optimistán. — Hiszen csak hajóra kell ülni, meg át- szállni az autóbuszra! Minden rendben lesz, hiszen nekem okos kis családom van. Csao! Kiderült azonban, hogy ő volt a legokosabb: magával vitte Nóra minden iratát, meg az egészségügyi papírjait. Sőt, még a szájkosarát is. Itt kezdődött a galiba. — Hát ez meg mi? — mutatott a hajólépcső előtt álló tiszt a kutyára. — Ez? — kérdeztem a lehető legártatlanabb hangon. — Ez Nóra. — Ez kutya — helyesbített a tiszt. — Okmányok és szájkosár nélkül nem engedhetem fel a fedélzetre. — Ugyan, miféle kutya ez? — tiltakoztam. — Hiszen nem harap, még csak nem is ugat... Vagyis ugat, de csupán amikor számol. Csuda okos. Roppant tehetséges! Nézzen ide... Ekkor a hajólépcsőhöz lépett a kapitány és a második tiszt. — Nóra — fordultam a kutyához. — Mondd meg, hány tiszt van itt? Számold össze: a kapitány, ez a tiszt, meg az. Három ujjamat mutattam Nórának. Az én okos kutyám pedig felelt: — Vau! Vau! Vau! — Azonkívül jegye is van! — egy jegyet nyújtottam Nóra felé, a kutya a foga közé kapta, majd odamutatta a kapitánynak. — Jól van, no — nevetett a kapitány. — Engedje fel ezt az utast! Nóra matematikai tehetsége az autóbuszba való beszálláskor is kisegített a bajból. Ugyanis sem a vezető, sem a kalauz nem akarta beengedni, amikor azonban Nóra megszámolta őket és pontosan kettőt vak- kantott, mindketten elnevették magukat, és mi kényelmesen elhelyezkedtünk a kocsiban. Én meg a fiam két jó helyet foglaltunk el, Nóra pedig lefeküdt a lábunk elé, úgyhogy senki sem vette észre. A beszállás befejeződött. Az autóbusz elindult. Kis idő múlva azonban Nóra elunta a padlón heverészést, felült, fejét a térdemre hajtotta, és hosszan belenézett a szemembe. Aztán figyelmét váratlanul az előttem ülő férfi halvány rózsaszín, kopasz feje vonta magára. A kutya nem sokat tétovázott: előrehajolt, és nedves, érdes nyelvével hirtelen végigsimított a tar koponyán. Én rémülten két tenyerem közé szorítottam Nóra óriási fejét, és teljes erőmből leszorítottam a padlóra a juhászkutyát. Amikor a tar koponya tulajdonosa hátrafordult, tekintete találkozott az enyémmel. Szeméből eleinte csodálkozás, azután kíváncsiság, végül pedig úgyszólván elragadtatás sugárzott. Az én szememből pedig gyermeki ártatlanság csillogott, amelyet a legrejtélyesebb mosollyal is megerősítettem, amilyenre egyáltalán képes vagyok. Bal kezemet kiszabadítottam, és ujjamat az ajkamra szorítottam. Szomszédom visszafordult. Kopasz feje a vértolulástól egyre sötétebb színbe borult, s ez arra vallott, hogy a szokatlan ismerkedési mód megismétlését várta, én azonban erősen a padlóra szorítottam Nórát. Egy útba eső megállóhelyen kimentem a büfébe, hogy vizet szerezzek a kutyának. Amikor az üveggel a kezemben visszafelé tartottam az autóbuszhoz, kopasz útitársam elém áll. Csábító mosollyal kérdezte: — Zágrábba utazik? — Igen — válaszoltam. — Találkozhatunk ott? — Valószínűleg — düny- nyögtem. s az autóbuszhoz szaladtam. — Mi a neve? — kérdezte a férfi. Futás közben megfordultam, és a színtiszta igazat feleltem: — Nóra! Zágrábban a férjem várt. Amikor beültünk az autóba, inkább éreztem, mintsem hallottam a hátam mögött elrebegett sóhajt: — Nóra!... A kutya azonban meg sem fordult. (Fordította Gellért György) Következő heti filmjegyzetünket a Két amerikai c. filmről írjuk
