Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-31 / 307. szám

A Í^PÚJSAG 1917. december 31. CSALÁD - OTTHON Áruvizsgálat Minimal és Midimat A baba egészségügyi gon­dozását megkönnyíti, ha rendszeresen naplót veze­tünk róla. A naplóba min­den fontos adatot jegyez­zünk be, amely összefügg fejlődésével, egészségi álla­potával. írjuk be azt is, hogy mikor bújt ki az első fogacskája, mikor kezdett el ülni és mikor indult el. Betegség esetén írjuk be a naplóba, hogy mikor, mi­lyen tünetekkel kezdődött a betegsége. Jegyezzünk fel röviden mindent, ami be­tegsége lefolyásával kapcso­latban lényeges (pl. mennyi volt a láza, milyen gyógy­szert kapott, hányszor volt széklete, testsúlyát, stb.) ír­juk be a baba gyógyulásá­nak időpontját is. A lelkiismeretesen vezetett babanapló nagy segítséget jelent az orvosnak is a gyógyításban. De nemcsak a jelen betegség lefolyását kí­sérheti figyelemmel az or­vos, hanem évekre vissza­menően is tájékozódhat ar­ról, hogy mikor, milyen be­tegségeken esett át a baba. Ez rendkívül fontos, mert a kismama évek múlva már nem emlékezik vissza pon­Szemünk állandó fizikai megterhelésnek van kitéve, ha tehát módunkban áll, kíméljük, pihentessük gyak­ran. Vigyázzunk egészségé­re, ápoljuk, s a kozmetiká­zás ne csak a szem kikészí­téséből, festéséből álljon. Bo­rogassuk. tornáztassuk rend­szeresen szemünket. Minden este gondosan tisz­títsuk meg. Arctejjel, lan­gyos vízzel alaposan távo­lítsuk el a szemhéjról, a tosan ezekre a gyógyítás szempontjából nagyon lé­nyeges adatokra. A baba laboratóriumi vagy más orvosi vizsgálati pa­pírjait tegyük borítékba és őrizzük meg a babanapló mellett. így nem kevered­nek el, mindig rendelkezé­sünkre állnak és összeha­sonlíthatjuk őket az újabb vizsgálati eredményekkel. A babanapló vezetése nem jelent sok adminisztrációt, viszont egészségügyi szem­pontból felbecsülhetetlen se­gédeszköz, mert tükrözi a kicsi testi-szellemi fejlődé­sét. Azt tanácsoljuk a kisma­máknak, ne hagyják abba a lényeges dolgok feljegyzését akkor sem, ha elmúlik a csecsemőkor. Vezessünk gyermekünk fejlődéséről egészségügyi könyvet, kis­gyermek-, sőt, kamaszkor­ban is. A gyermekkel gyak­ran történik olyasmi, amit emlékeztetőül hasznos fel­jegyezni. Ilyen pl., hogy mikor, milyen védőoltást kapott; mikor nőtt ki az ál­landó foga; mikor történt vele valamilyen sérülés, vagy baleset; mikor milyen betegségen esett át; mikor szempilláról a nappalra fel­vitt festéket, szempúdert. Ha hajnalban mégoly fá­radtan is térünk haza a szó­rakozásból, akkor se mulasz- szuk el az arc, a szem le­mosását. Pihentetőbb lesz az álmunk s nem dagad be másnapra szemünk a fes­téktől. Ha fáradt, kimerült a szemünk, alkalmazzunk szemborogatást. Kamilla­vagy híg oresztea-főzetet lett a kislányból biológiailag érett „nagylány”, stb. Az egészségügyi könyv ve­zetése nem hiábavaló fá­radtság. Gondoljunk arra, hányszor voltunk zavarban, amikor az orvos a mi ré­gebbi betegségeinkről vagy egyéb egészségügyi dol­gainkról érdeklődött. Ritkán tudtunk pontos választ ad­ni. Vezessük hát lelkiismere­tesen az egészségügyi köny­vet. Felnőtt korában gyer­mekünk hálás lesz majd ér­te, ha minden adatot meg­talál benne, amire egészség- ügyi szempontból szüksége lesz. Az egészségügyi köny­vet nemcsak az édesanya, hanem az édesapa is vezet­heti, s még szebben repre­zentálja a családi egységet, ha a szülők közösen veze­tik. Az édesapa pl. írhat a gyermek sporteredményei­ről, vagy egyéb maradandó emléket örökíthet' meg né­hány mondatban. De nemcsak ezeket tük­rözi majd az egészségügyi könyv, hanem azt a sok tö­rődést, gondoskodást, szere- tetet is, amelyet gyerme­künk otthon kapott. FÁSI KATALIN készítsünk, szűrjük át sűrű gézen, s a langyos teafőzet­tel itassunk át két vattacso­mót. Lehetőleg fekvő álla­potban tegyük a vattacso­mót a szemhéjunkra a szemöldök szélétől a járom­csontig terjedően. A vatta­csomót addig tartsuk a sze­münkön, amíg ki nem hűl. Akkor újból mártsuk a tea­lébe. A műveletet három- szor-négyszer ismételjük meg. Alighogy az üzletekbe került és máris hiányzó cikk a Hajdúsá­gi Iparművek új automata mosó­gépe. A tavalyi BNV-n bemuta­tott helytakarékos mosóautoma­tát sokan várták, s ma már gyártják a Minimat 65 jelzésű változatát, előbb-utóbb tehát mégiscsak megvásárolható lesz. (A Midimat 85, amely kb. 20 cén- timéterrel magasabb, egyébként azonos a Mnimat-tal — a későb­biekben kerül a gyártószalagra.) Az új és a régebbi — Hajdú­automata — összehasonlítását leghelyesebb a gyári adatokra és a konstrukciók jellemzőire tá­maszkodva megtenni. Az új, 39,5x56x66 cm-es mére­tű, kb 85 kg súlyú gép hozzáve­tőleg 24 cm-rel keskenyebb és 21 cm-rel alacsonyabb, de 10 kg- mal nehezebb, mint a régi — s nagyjából ugyanannyi (4,5 kg) ruha tehető bele egyszerre. A villamos teljesítményfelvé­tel a Minimat esetében valamivel magasabb, de a szerviz szerelő­je úgy is be tudja kötni a készü­léket, hogy az áramfelvétel azo­nos legyen a Hajdúéval, így azonban valamivel hosszabb a mosási idő. Két jelentős különbség, amely az új gép mellett szól: a Mini­mat dobja centrifugáláskor körül­belül 560-at fordul percenként, a régié csak körülbelül 350-et, az új gép tehát lényegesen kevesebb vizet hagy a ruhában; a Minimat mosóüstje rozsdamentes acélle­mezből készül. Az új gép valamivel több vizet fogyaszt, a kímélő mosások, öb­lítések alkalmával magasabb vízszint mellett dolgozik, ez ja­vítja a tisztító hatást, s nem gyűri annyira a ruhát. A két gép programozási módja eltérő. A Minimaton 18 kötött, fix programból lehet választani, ehhez két forgatógombot kell kezelni. A régi Hajdún tetszés .szerinti mosólé-hőmérsékletet le­hetett beállítani, a Minimat 40. 60, vagy 95 fokra melegíti a vizet a mosáshoz, a kiválasztott prog­ramban a hőfok is benne van Az új mosógép, mielőtt a mo­sóiét a csatornába engedné, le­hűti a vizet, ezzel kíméli a csa­torna esetleg műanyag csöveit, s a gyűrődések sem rögzítődnek annyira a mosott ruhában. Hazai tapasztalatok híján, ér­demek egy külföldi lap segítsé­gét is igénybe venni. A Minimat az NSZK-beli AEG-Telefunken cégtől vásárolt licenc alapján készül ugyanis, az alaptípus az AEG Lavamat 64 SL. Ez a gép szerepel egy — a hazai „Nagyí­tódhoz hasonló — nyugatnémet tesztlapban. A sok vizsgált ké­szülék között az említett típus ,,jó” minősítést kapott (a me­zőnyben egy „kiváló” és két „még megfelelő” akadt). Tech­nikai szempontból általában „jó” és „kiváló” értékelést kapott a gép (,,kiváló”-nak értékelték pél­dául a 114 percnek mért mosási időt), csupán a vízfelhasználást és a stabilitást minősítették „kö- zepes”-nek. Ami a működést illeti: tisztító­képesség — „jó”, fehérítés — „kiváló”, ruhakímélés — „jó”, öb­lítés — „jó”, víztelenítés (centri- íugálás) — „közepes”. Gyapjú­mosáskor a tisztítás „közepes”, de az anyag kissé zsugorodik, ezért e tekintetben az eredmény — „még megfelelő”. A kezelhetőséget ,,jó”-nak tart­ják, de az idézett lap szerint ne­héz megállapítani, hogy a gép a kiválasztott programnak éppen melyik szakaszánál tart. R. P. A szem és a szemkörnyék ápolása Olykor megpróbálok visszaemlékezni első érintkezéseim­re a világgal, azzal a reménnyel próbálok emlékezni rá, hogy ez a boldog csodálkozások, a kusza elragadtatás és az első szerelem naív idejébe röpíthet vissza, s felidézheti azt, amit később, már érett emberként, sohasem éreztem ilyen tisztán és élesen. Hány éves koromból vannak az első emlékeim? És hol lehetett ez? Az Grálban, az orenburgi sztyeppén? Amikor apámtól és anyámtól ezt kérdezgettem, ők nem tudták ponto­san emlékezetembe idézni réges-régi gyermekkorom részleteit. Akár így volt, akár úgy, sok évvel később értettem meg, hogy a legnagyobb boldogság pillanata, amelyet a tudat el­kapott és mintegy megállított — ez a tovatűnt pillanat csoda­tévő érintkezése volt a jelennel, az örökre elveszítetté az örökkévalóság igazi szépségével, a gyermekié a felnőttel, mint ahogyan a pompás álom egyesül a valósággal. Viszont első érzésem talán elődeim, őseim vérének homályos felbuz­dulása, a vér szava volt, amely több évszázaddal visszavitt, az áttelepülés korába, amikor éjjelente vad, rabló szél szá­guldozott a sztyeppék fölött, csapkodta, tépdeste a füvet a kékesszürke holdfényben, s a poros utakon haladó sok szekér csikorgása a tücskök ősi cirpelésével keveredett, amelyeknek kísérőzenéje roppant térségeket töltött be, s nappal a tájat addig perzselte a gonosz nap, míg izzóan száraz lett a lószag­gal átjárt levegő? Az első, amire emlékszem — egy párás, üde kora reggel, a harmattól roskadozó, harsogóan zöld fű, s egy magas folyó­part, ahol valószínűleg éjszakai átkelés után pihentünk meg. Ott ülök a fűben, valami jószagú, meleg, puha holmiba, valószínűleg báránybőrbundába bugyolálva, ott ülök fivéreim és nővéreim szorosan körém verődött csapatában (nem is volt testvérem), mellettük pedig, szintén valami sötét ruhába bugyolálva (csak falusi fejkendőjére emlékszem világosan) egy szelíd, csöndes, kellemes, egyszerű nagyanyó ül. Kissé fölénk hajol, mintha régóta melengetne és védelmezne testé­vel a hajnali hidegtől; ezt teljesen világosan látom és érzem — és mi valamennyien megbűvölten bámuljuk a túlsó parton a fű közül felkelő hatalmas, égővörös napkorongot, amely valószínűtlenül lángol, sugárpermetet hint a szemünkbe, s visszatükröződik a víz rózsás mozdulatlanságában, és mi va­lamennyien boldog szótlanságban, a várakozás titkos szertar­tásos örömében olvadunk a nap reggeli melegével, amelyet már érzünk a névtelen sztyeppi folyó harmattól nedves partján. És csodák csodája — mint a moziban, vagy álmomban, magas dombot, füvet, folyót látok, fölötte a napot, és magun­kat azon a dombon, valamennyiünket, balról jobbra hajó’"» sötét csapatunkat a hajnali hűvösségben báránybőrbundába burkolózva, és azt a nagyanyót vagy dédanyót fölénk maga­sodva — mintegy kívülállóként látom, de egyetlen arcra sem emlékszem. Csupán a kendő alatt a fehér, kerek — nem is arcot, hanem jóságos foltot érzékelem, és védett gyermeknek gondolom magam, meg furcsa, meghatott szeretetet érzek a nagyanyó és a folyóparton feltáruló reggel szépsége iránt, s a reggel elválaszthatatlan a később sosem látott nagyanyó vagy dédanyó jóságos arcától... Amikor pedig a félébrenlét-félálom e parányi szilánkjára lágy ölelésű, kimondhatatlanul nyugodt boldogságot érzek, mintha a világ nyájas jósága tárult volna föl előttem, abban a pillanatban, amikor a fű közül felkelt a nap — amellyel már találkoztunk, amelyet már láttunk valahol, amikor so­káig utaztunk valahová. De hová? Kétszeresen furcsa: emlékszem az útszakaszok megvilá­gítására, szagára, emlékszem, mennyi idő alatt tettük meg, és arra, ahogyan vártam a lassú közeledést egy sosem látott és ismeretlen szépséghez, az ígéret földjéhez. És emlékezetem zugaiból előbukkan egy szürke, esős nap, egy nagy, fehér ház a széles folyón átvivő rév közelében, s a folyón túl, a dombon, valamilyen elmosódó körvonalú város tűnik fel, templomokkal és kertekkel, ahol a tárgyakat nem lehet határozottan, pontosan kivenni — mégis nagy város. Magamat nem látom, hogy a házban vagyok-e vagy mel­lette. Csupán képzelem a ház előtti nedves földhányást, a faragott ablaktokokat és_ a paták által kitaposott utat, amely a háztól a folyóhoz vezet, és érzem az eső susogását és várom, hogy mindjárt hívjanak, körülöttem pedig a nyirkos levegő­ben lovak, szerszámok, trágya és kenyér meleg szaga — ezek a csodálatos szagok, amelyek olyan örökkévalók, akár az élet, meg a mozgás, mindmáig gyötrően nyugtalanítanak. De miért él ez bennem, városi emberben? Megint csak elődeim vérének felbuzdulása? Már felnőtt koromban meg­kérdeztem anyámtól, mikor volt az a-nap, az az eső, az a rév, az a város a folyón túl; ő pedig azt felelte, hogy akkor én még nem is voltam a világon. Helyesebben szólva — nekem úgy tűnik —, ő nem emlékezett arra a napra, ahogyan az apám sem emlékezett egy olyan éjszakára, amely örökre meg­maradt az emlékezetemben. A szekéren feküdtem a sötétben, a jószagú szénán, mely­nek olyan fűszeres, mézédes illata volt, hogy kóválygott a fejem, s vele együtt kóválygott a csillagos sötét égbolt is, s az ég félelmetesen óriási meg egyben "közeli volt, amilyen csak az éjszakai sztyeppén lehet, szemem előtt szúrósan vil- 1 ództak, mozogtak, izzottak és titokzatosan átrendeződtek a csillagzatok, magasban tündöklő fehér füstként áradt a két ágra vált Tejút; valami ijesztő, boldog és érthetetlen történt a sötét égi magasságban... De idelent a szekerünk lassan dülöngélt a sztyeppi úton, s én elragadtatástól elszoruló szívvel szinte ég és föld között lebegtem. Kimondhatatlan elragadtatást keltett bennem az is, hogy a világmindenségnek odafönt kitárulkozó egész fekete, csillagos térségét és a fekete nyári sztyeppét fémes tücsök- cirpelés töltötte be: féktelen, szenvedélyes, pillanatra sem szűnő ének, és nekem úgy tűnt. mintha a szikrázó Tejút fen­séges csillogása ezüstösen fúródna a fülembe... Énalattam csupán földi módon dülöngélt, csikorgóit és ütemesen haladt a szekér, a por lassan rátelepedett a kerekek­re. az odalent cammogó láthatatlan lovak* halk, nedves prüsz- kölése hallatszott, széna- és kellemes lószag érződött. Ezek a megszokott hangok és szagok visszatérítettek a földre, ugyan­akkor azonban nem tudtam elszakadni a megmagyarázhatat­lan csillagtitkaival magába szívó égtől, s miért, miért nem, szűnni nem akaró öröm töltött el az érthetetlen, gyönyörű­séges világ miatt. „Én mindenkit szeretek — gondoltam. — És engem is szeret mindenki. És így lesz egész életemben.” Azután megmozdult mellettem az apám, hallottam álmos krákogását, éreztem dohányának, ruhájának ismerős és fa­nyar szagát — alakja homályosan feketéllett — felült a szé­nán, körülnézett, a halványan fehérlő útra pillantott, óvatosan felvette a puskáját, és könnyed vaskoppanással elhúzta a závárt, kivette a tárat és újra bekattintotta, s kabátja ujjával megtörülte a töltényeket. Azután fojtott hangon azt mondta anyámnak, hogy előttünk egy kozákfalu van, és ott rend­bontás is előfordul: három nappal ezelőtt megöltek valakit. Én mozdulatlanná dermedtem, lehunytam a szememet. Csak évekkel később fejeztem ki szavakkal a megbomlott egyen­súlynak azt a pillanatát, s akkor megkérdeztem apámtól, hogy ölt-e valaha is embert? És hogyan történt? És szörnyű dolog-e megölni valakit? És miért kell ölni? Huszonegy éves koromban, amikor a háborúból haza­jöttem, már nem tettem fel apámnak ezt a kérdést. De többé sohasem váltam annyira eggyé az éggel, nem éreztem olyan elragadtatást minden létező iránt, mint akkor gyermekkoromban. Gellert György fordítása JuriJ Bondarev: A sztyepp Németh Endre rajza Gyártószalagon a Minimat 65

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents