Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-30 / 306. szám
^PÚJSÁG 5 1977. december 30. Barátségvonat '77 Noteszlapok egy utazásról Tizenkét napig tartó utazáson vettünk részt háromszázhatvanan, a barátságvonat ez évi küldöttei. A tizenkét napból ötöt töltöttünk utazással. Érthető hát, hogy igazán érzékeltük azt a távolságot, amit vonatunk bejárt, amíg Báta- székről Kijevbe, onnan Leningrádba, aztán Moszkvába, majd vissza Bátaszékig megtett. Moszkvában a Belgrád-szál lóban laktunk, ablakaink a KGST-polatára néztek. A kijevivel együtt ez a fotó is nyáron készült, most hótakaró borított mindent. Volt, amikor, elátkoztuk ringatózó fekhelyünket, a . hálókocsi „ágyát”, Lenin- grádból hajszál híján néhány fővel kevesebben indultunk tovább. Gyönyörű, modern szállodáink szépségét, eleganciáját is hamar megszoktuk. hogy aztán panaszkodjunk a rosszul záródó panoráma ablakokra. Akadt útitársaink között olyan is, akit minden látnivalónál jobban érdekelt az, amit az áruházakban mutatnak, ahogy olyan is, aki ki sem tette a lábát a szállodából a szabad időben. Hiszen emberek vagyunk. Két hete, hogy hazaérkeztünk. A napokban találkoztam egyik útitárssal, kölcsönösen megörültünk egymásnak. Két hét igazán kevés idő „távlatnak”, de máris úgy beszéltünk a tizenkét napról, mintha a régmúlt szép emlékeit idéznénk. Hol neki, hol nekem jutott eszünkbe valami... o Kijev. Ismerkedünk az orosz téllel. A fényújság közleménye szerint mínusz hét fok van. Ezt végre mindannyian értjük, azok is, akik a cirill- betűket nem ismerik. Pillanatok alatt terjed a hír: Leningrádban mínusz tizenöt fdk vár minket. Akad baljós szónok, aki szerint Moszkvában mínusz húsz fok alá süllyedt a hőmérő. Mint később kiderül, kint tartózkodásunk ideje alatt ez a kijevi mínusz hét fok volt a „mélypont”, és idehaza, Magyarországon keményebb tél lepte meg az embereket, mint amivel mi a Szovjetunióban találkoztunk. Mínusz hét fok, esik a hó. A sűrű pelyhek szinte percek alatt beburkolják a várost. Kijevben nem kelt pánikot a hótakaró, nem rohangálnak hókotró után az emberek, és senki sem esik a járda tisztításának. No persze, hiszen mi ez a néhány centis réteg ahhoz képest, ami niég várható? Ennyi hó miatt Kijevben nem idegeskednek. Az autók, buszok ügyesen manővereznek a sziikrázóan hófehér úttesteken. És a gyalogosok? A járdák szélén keskeny, fényesre síkosított csík: vidáman csúszkálnak rajta a gyerekek. A felnőttek meg nemhogy veszekednének miatta, maguk is beállnak közéjük. Igaz, ami igaz... Nálunk nemcsak egy csíkon csúszkálnak a srácok. Egy utcasarkon behavazott anyó mosolyog: jókora teknő előtte. A téknőn fehér abrosz, az alól emel ki időnként valamit, ami egy pillanat alatt a vásárló didergő tenyerébe kerül. Én is kérek. Az anyó markomba nyomja a meleg csomagocskát, aztán kibogarássza tenyeremből az aprópént. A papírból fényes tetejű, cipócskára hasonlító sütemény kerül elő. Finom, fűszeres hússal van töltve. így - találkoztam a piroggal... e Nem szavaztatta meg senki vonatunk 360 utasát, de enélkül is kiderül a beszélgetésekből; Kijev is, Moszkva is nagyon tetszett, de a többséget Leningrad bűvülte el a legjobban. Pedig a város gyönyörű parkjait, a Petrodvorecot most zárva tartják, a márványszobrok kis faházikóban várják a tavaszt. A Palota téren kásás, lucskos, dara csap az arcunkba, amikor a piros Ikarusz buszokból kiszállva a Téli Palotába tartunk. Ermitázs. Ősztől tavaszig itt laktak az orosz uralkodók, most ősztől tavaszig, tavasztól őszig turistáké, műélvezőké a hatalmas, 1055 termes palota. Mi a turistakategóriába tartozunk, hiszen egyetlen délelőttünk van arra, hogy bejárjuk a dúsgazdag gyűjteményeket. Itt Raffaelo, ott Giorgione, amott Tiziano ... No és a két Leonardo da Vinci-mű! Megrendültén lépünk tovább előlük, a két kis méretű, finom madonnakép bűvös kisugárzását visszük magunkkal. Soroljam még, hogy mit látni az Ermitázsban? El Greco, Velázquez, Murillo, Rembrandt, Rubens, Dürer, Manet, Degas, Monet, Gauguin, Cézanne, Matisse, Picasso, Michelangelo, Rodin... Mi minden alkotónak, műnek csak egy pillantással adózhattunk. Q A vonaton az időszámítást az étkezésekhez viszonyítjuk. Ennyi idő telt el reggeli óta, ennyi van még ebédig... Amikor sorra kerülünk, indulunk az étkezőkocsiba. Odafelé úton kocsink, a 12-es szerencsés: az első kocsi az étkező után mindjárt a miénk. Visszafelé viszont az utolsó. így míg odafelé csak szemlélői voltunk annak, hogy hogvan bukdácsolnak el előttünk a többiek, most mi is naponta végigjárjuk oda-vissza a hat kocsi hosz- szú utat. No persze, ennek is megvannak az előnyei. Nemcsak arra gondolok, hogy így legalább sétálunk egyet, amire más lehetőség nincs is a vonaton, hanem, hogy útközben az ember sok mindent hall. Például ezt a történetet. „Képzeljétek, mi történt velem Leningrádban. Egyik délután — vogy ott már estére, hiszen két órával előbbre számolnak, mint mi — nekiindultunk hármasban a városnak. A metróra szálltunk fel, tudtuk, hogy két megállót kell mennünk a belvárosig. No, figyeltünk is. Ki is szálltunk — hármasban. De mire az utcára kerültem, már csupa ismeretlen lépdelt körülöttem. Mondtam is magamban: na, Józsi, most mi lesz! Még csak el sem tudod olvasni a feliratokat, hiába mondta a lányod, hogy megtanítja a cirillbetűket! De hát majdcsak lesz valahogy, ha itt vagyok, majd vissza is kerülök. Azzal elindultam sétálni. Hogy mit láttam azt most nem mondom, csak azt, ami kalandom még volt. Jól felöltöztem, az idő megenyhült, hamar melegem lett, aztán hirtelen elkapott a szomjúság. Láttam azt már Kijevben is, hogy itt az utcákon, áruházakban, metrónál automaták állnak, és az emberek szörpöt, szódát vesznek belőle. Gondoltam, keresek egy ilyet, megfigyelem, hogyan működik. No, az egyik áruház bejáratánál ott is volt. Csakhogy nem ivott éppen senki. Vártam egy kicsit, de senki sem jött. Na, én kipróbálom, gondoltam, mert majd elepedtem egy kis vízért. Láttam, hogy „tizes” van kiírva, hát bedobtam egytíz- kopejkást. Akkor aztán kapkodtam, mert berregni kezdett a gép, de nem adott papírpoharat, mint az otthoni automata. El is folydogált a semmibe a jó szóda. De akkor már a kezemben volt a pohár, amit felkaptam az automatából. Üvegpohár volt. kétdecis. Meg is töltöttem, ki is ittam. De most hová tegyem? Akkor jöttem rá, hogv valami nincs rendjén! Egy kisfiú rám is szólt, persze, nem értettem, mit mond. Akkor aztán megmutatta: a pohár szájával lefordítva áll. megfogja a talpát, lenyomja, forgatja. Vízsugár jön a gépből. Rögtön rájöttem. Szóval nem mostam sem ki, sem el a poharat. Elszégyelltem magam, de legalább ti már tudjátok, na megtaláltok Moszkvában szomjazni... Hogy hogy találtam vissza a szállodába? Nálam volt á hotel igazolványa. Megmutattam egy taxisnak, és hazafuvarozott. Vacsorára már otthon voltam.” o Már az útra indulás előtt tudomásunkra jutott, hogy csoportunkban utazik a COOPTURIST idei százezredik utasa. Tréfás találgatások kezdődtek, vajon ki lesz a szerencsés, akit tortával és pezsgővel fogunk megünnepelni? A jó kedvű utasok hamar találtak jelölteket: legszívesebben szavazással intézték volna el a dolgot. A százezredik utas ezenközben igyekezett megtanulni hálókocsiban is aludni. Mert Gyenei Sándor termelőszövetkezeti tagnak eleinte az okozta a legnagyobb gondot: a zötyögő, zakatoló vonat enyhén hintázó fekhelyén szundikálni... A csinos kis dobozba csomagolt tortáról, amit a pezsgővel együtt ajándékul kapott, a szomszédasszony — azaz a szomszéd fülke egyik utasa — állapította meg, hogy túrókrémmel töltötték. Gyenei Sándor rövid, tömör szakvéleménye szerint „nem tudom, azzal-e, de jó”. Egyébként a túrótorta és pezsgő mellett egy utazási utalványt is kapott. Egyedül ezt nem osztotta meg az útitársakkal... o Baráti találkozóra indulunk Leningrádba. A nagyváros egyik munkásterületének élmunkásaival fogunk találkozni a Barátság Házában. Elképzeléseink kétséget kizáróak: valami nagy klubfélébe vezetik 360 fős kicsiny társaságunkat, ahol az asztaloknál már várnak leningrádi barátaink. Ki szótárral, ki kézzel-lábbal társalogni kezd, felírjuk egymás címét is, aztán majd küldünk szép, színes képeslapokat otthonról. Mindannyian vittünk két kis zászlót, de sokan felszerelkeztek egyéb ajándékkal is. Jelvénnyel, Tolna megyei képeskönyvvel, vagy kis üveg vörös borral. No, ha erre vártunk, várhattunk. A baráti találkozó egészen másképpen alakult, inkább reprezentatív fogadáshoz hasonlított. A gyönyörű palota színházterme várta a barátságvonat utasait, ünnepség tanúi voltunk, majd leningrádi művészek adtak színvonalas esztrádműsort. A rövid szünetben aztán ki-ki nekilátott „barátot keresni”. A tamási termelőszövetkezeti küldöttség egyik tagja, egyébként egy korábbi riportból ismerősünk, Papp Ferenc raktáros, fiatal, mosolygós férfivel jön hozzám. Kis térkép a kezében, ezen mutatta meg, hogy hol van Tamási. — Most még azt kellene megmondani, hogy mi az én foglalkozásom és hogy hol dolgozom, meg hogy igyon velem egy konyakot a barátom! — kéri Papp bácsi. A mosolygós fiatalember buzgón bólogat, ő egyébként műszerész az elektrotechnikai gyárban. Papp bácsinak ilyen forma korú fiai vannak. Beállnak a büfé előtti sorba, és időnként hátba veregetik egymást. Szünet után még megnézünk egy színes filmet Le- ningrádról és indulunk haza. o Mindhárom városban jártunk az Ismeretlen Katona sírjánál. Leningrádban, Moszkvában koszorúnkat is elhelyeztük a jelképes síron: szimbólumaként a valamennyiünkben újra és újra éledő tiszteletnek, együttérzésnek. Leningrád hősi temetőjében járva ismét sajnáltuk, hogy nem tavasz van. A hatalmas emlékkertben most is szólt a halk gyászzene — Sosztakovics Leningrád- szimfóniája —, de a kisebb szobrokat itt is faházikókba zárták, csupaszon merednek az ég felé a fák, bokrok. Ebben a nem hétköznapi temetőben minden azt szolgálja, hogy az ember átadja magát az emlékeknek. Az egyszerű gránitkővel jelölt sírhelyek, a Haza Anya monumentális szobra. Az emlékkert kerítésén túl, nem is olyan távol, egy új lakótelep magas épületei látszanak. Ha a növények zöldje most nem is, ezek a házak feloldják az emlékezés szomorúságát: a jelent, a jövőt éltetik. Mielőtt a kéziratpapírra került volna írásom, noteszlapokra jegyeztem fel emlékeimet. Egy egész kazal lett a „termés”; nehéz volt kiválasztani ezt a hat történetet. Háromszázhatvanunk közül nincs, aki ne így lenne. Utazásunkat, az út kínálta látnivalókat szép emlékeink között őrizzük. VIRÁG F. ÉVA Kijevi szállásunk, a Hotel Lübegy Utolsó moszkvai esténkén, a búcsú vacsorán készült ez a felvétel
