Tolna Megyei Népújság, 1977. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-13 / 267. szám
10 ifiÉPÚJSÁG 1977. november 13. Ady Endre: Borsos Miklós rajza IRODALOM Serfőző Simon: Irány Itt sündörgök a sarkokon. Az országban dombokat ugrok. Akire egykor petrólámpa vetette kormát, húzok magam után neoncsóvát. Éles arcom hegyet elnyes. Telem, s a hántásokat elhullatom. Bitangságaimnak nyakát veszem. Megyek jöttöm irányába. Elszántság, erőd szorítom markomban. Sorsomnak vagyok szép szál legénye. Végem elől irány a végtelenségbe! A csendességbe elvonulásom évelt: (üstként (öl a magasba elkttldjem. Akaratomtól nyíljanak tágasabb egek. S biztassam: ami lesz, azért bátorodjanak a tettek. Vízbe lépő Pátzay Pál szobra óba, a kőtörő, éhesen ődöngött a városban, hol havas tetőkon zászlók lengedeztek. Sebes, kék, bütykös ujjait káromkodva ropogtatta, s ment, amerre az emberek siettek. Egyszerre a kastély aranyos kapuja előtt állott sok emberrel együtt Jóba. A cifra kapun tódult be a mép, s Jóba azt hitte, hogy álmodik, ő is bemehetne a virágok és szelíd őzek közé? Micsoda boszorkányság ez ezen a furcsa téli reggelein? Elnézte, ó, hányszor ő már messziről, alázattal ezt a csodakertet. És ejnye, Jbizony ott bent cigányok muzsikálnak. Üj és új emberek jöttek, rongyosak is. Jóba állott a kapuin kívül nagy, beteg, tehetetlen bámészkodással. Egy sereg rongyos száguldott el mellette. Egyik megnézte Jóbát, s száguldóban reá kiáltott. — Nini, a csegei Jóba, hé, Jóba. Gyere, ha magyar vagy, te is. Jóba majdnem vidáman megmozdult. Bemegy ő is, mert a Kossutn-nótát hallja. Bencsi legény volt, aki hívta, s az is csak kőtörő. Valami nagy dolog lehet ott bent. Ohé, a grófi kastély beereszti a rongyosokat is, íme. Jóba is szaladt, amerre a bencsi legény robogott a pajtásaival. Éppen a tornyos palota elé. Zengett, harsogott a nagy kert: a népek énekeltek. A palota ablakaiból barátságos, szép arcok mosolyogtak. Ez egy kis mennyország, vélte Jóba, a kőtörő, s hátát süttette a nappal. A hó szikrázott és olvadt. Pirosodtak a fülek, s a cigányok nem fáradtak. Néha éljenek harsogtak, s kendőket lobogtattak kalapos, városi asszonyok. Jóba, a kőtörő szédült, mintha erős pálinkát ivott volna. Éljenzett ő is, kacagott, dúdolt, csak néha nyögött. Egyébként ők is leghátul szorongtak, a rongyosak. Jóba mosolygósán ismert meg közülük sokat. Bencsi árokásók, lápfalui kosárkátok, vadági zsellérek, kósza napszámosok, kenyér- felen kőtörők. Ezek mind önkéntelenül egy seregbe verődtek. így tavasz előtt, februárban följajdulnak az alvó faluk. Már nem bírják az emberek tovább a telet, s mint az álomjárók, szállingóznak be a városba. Nem tudják, miért mennek oda, de mennek. Ott szép házak varrnak, pénz, drága holmik, munka, kenyér. Hátha! És jönnek, a sápadtak, a keserűek, a rongyosak, a kiéhezettek jönnek. így jöttek a ben- esiek, a lápfaluiak, a vadágiak és a többiek. így jött be a városba Jóba is, kd most nótázik, mint egy részeg, majdnem sírja a nótát a cigány után: Kossuth Lajos azt üzente. Dalol az egész tépett, aszott, rongyos had. Éljen a haza, a haza — kiáltja a bencsi kőtörő. Elöl az urak is ezt kiáltják. Az ablakokból visszarikoltják. Éljen az haza, a haza. Jóbának könnybelábad a szeme. Majdnem elindul, hogy megöleljen sorba mindenkit. Éljen, éljen a haza! s most mind itt vagyunk, egyformán, a gróf kertjében. Éppen ilyet álmodott nemrégen, mikor majdnem elpusztult. Jóbának még most is gyulladt egy kicsit a tüdője. Ezelőtt öt nappal tápászkodott föl a forró szalmazsákról, ahol hetekig kínlódott. Még mindig mintha nagy késeket mártanának itt-ott a testébe. A rongyai is vékonyak, silányak. És hamar megzavarodik még Jóba. Mellé áll a nagy sokadalomban, ’lármában egy vadági zsellér: — Rossz bőrben vagy, szomszéd. Alig értik egymás szavát a cigánytól, a nótától, a nagy rivalgástól. Egy kicsit részege mind a kettő ennek a különös sokadalomnak. — Dög voltam, szomszéd. Már el akartak földelni. Jobb is lett volna. Nálunk nincs munka. Nyavalyás is volnék a dologra. Csak éppen hogy bejöttem szétnézni a városba. Vadágon 'is így van? Az asszonyom is hulla. Az is íét hét óta nyavalyáskodik. — Hát a gyerek? — öt. Én legalább nem tudok enni. Nem is kívánom az életet. De azok tudnak. Mit csináljon az ember? Hát mondjad, szomszéd. Hirtelen elönti őket egy széles zsibongás. Mindenki éljenez, kiabál. Az ablakban áll a fiatal gróf. Súgja tisztelettel a vadági zsellér: — Ö lesz a követ az apja helyett. Keveset, de ó, szépeket mond a gróf. Szabad és boldog legyen az ember. Mikor bevégzi, a városi asszonyok megint kendőket lobogtatnak. Jóbának megint köny- nyes a szeme. Azután kiterelik őket a parkból a szolgák. Dél el is múlt. A cigány nótáját még sokáig hallják: Kossuth Lajos azt üzente. Dúdolt, lelkesedett Jóba az utcán. Ketten ballagtak a vadági zsellérrel. Egyszerre azonban dideregni kezdett Jóba: — így nem mehetek haza, így nem lehet. Egy kenyeret ha vehetnék. Veszek kenyeret, húst, veszek. Valami nagy változást érzett a világban Jóba. Ez a különös délelőtt. A grófi kert, a gróf, a muzsika, a sok éljen. Együtt mindenki, urak és rongyosak. Kell, hogy hús kerüljön és kenyér. Láz és lelkesedés égette a Jóba arcát. Megszólal a vadági zsellér: — Van nálam egy kis pénz, szomszéd, két malacot adtam el, menjünk be egy pohárra. És ittak, míg elesteledtek. Énekeltek és sírtak: Kossuth Lajos azt üzente. A zsellér ordította gyakorta: — Más világ lesz, szomszéd, meglásd. Szabad lesz minden ember, az istenét. Jóba nyöszörgött, mint egy gyermek: — Szeretném megcsókolni azt a fiatalembert. Áldott ember, haj, be áldott ember. És énekeltek, mintha az érkező boldogságot fogadnák: Kossuth Lajos azt üzente. Éjjel Indultak haza, csak a hó világított. Jóha látta, hogy a zsellérnek még öt forintja van. — Adj egy forintot, szomszéd. — Nem lehet. . « óba előreengedte a düfÉÉ® löngöző zsellért, s a iliESti botjával fejbe ütötte. Azután, mikor a zsellér leesett, megvadult. Lángoltak a csontjai ,is Jóbának, s verte a zsellér fejét. Azután kivette a csizmájából az öt forintot, % loholt. Énekelt az árva, sötét téli mezőn Jóba: Kossuth Lajos azt üzente. Tele volt a szíve a mai nap eseményeivel, s úgy sietett haza az öt ''forinttal, mint egy megváltott, mesebeli király. F. Krivin : Az állatkertben — Miért van az oroszlán ketrecben? — kérdezte tőlem a fiam az állatkertben, az oroszlán ketrece előtt. — Azért, mert az oroszlán ragadozó állat. — És a zebra? Talán a zebra is ragadozó állat? És ha nem, akkor miért zárják azt is ketrecbe? — Hogy meg ne egyék a ragadozó állatok... — Kicsoda? Az oroszlán? De hát az oroszlán ketrecben van. És a többi ragadozó állat is ketrecben van. Tehát a zebrának nem kellene ketrecben lennie. Akkor mégis, miért van ketrecben? — Mert különben megszökne. — Honnan és kitől? Azoktól, akik a ketrecben vannak?... — Egyáltalán: megszökne. Az állatkertből. — Oda szökne, ahol neki jobb lenne? — Gondolom, igen. Bizonyára. — De hát kell az, hogy neki is rosszabb legyen? — Nem. Nem feltétlenül... — Akkor miért van ketrecben? — Valóban nem érted? Azért, mert különben megszökne! Azt hiszem, elég érthetően magyaráztam neki, de ő mégsem értette. — Akkor miért nincs a macska a ketrecben? — Mert a macska háziállat. — És ha a zebra a ketrecben marad, akkor háziállat lesz? — Nem, a zebra nem lesz soha háziállat! — Hát akkor miért van ketrecben? — Mondtam már: különben megszökne . .. És kezdődött minden elölről. (ANTALFY ISTVÁN FORDÍTÁSA) Messze még a jövő század Egy kísérlet kudarca ezelőtt az Egyesült Államok egyik szö- TÍZ évvel vetségi államában érdekes kísérletbe, az úgynevezett televíziós társadalom modelljének kialakításába kezdtek. A kifejezés persze pontatlan. Valójában nemcsak a televízió, hanem a korszerű technika teremtette lehetőségeket igyekeztek az egész társadalom számára hasznosítani. Mégpedig korunk jelenlegi szintjét jóval meghaladó mértékben, főleg a jövőre — tulajdonképpen a XXI. századra — gondolva. A kísérlet színhelye viszonylag nagy kiterjedésű körzet volt- Kisebb és nagyobb, többé-kevésbé központinak és isten háta mögöttinek számító települések, félreeső farmok, üdülőnegyedek. Aligha szükséges bizonygatni, milyen óriási költséggel járt itt az átfogó, szinte mindenre kiterjedő televíziós rendszer kiépítése. r bármelyik lakásból egyetlen gombnyomásiggy SZÓI ván sál kapcsolatot lehetett teremteni a leg- * » ' - közelebbi orvosi rendelővel, s el lehetett mondani a panaszokat a színes képernyőn megjelenő doktornak, aki afféle „távvizsgálatot” is végezhetett, ennek alapján állapítva meg a bajt. A gyógyszert pedig rögvest csőpostán el is küldhette a páciensnek. Hasonlóképpen lehetett „távértekezletet” tartani, amelynek résztvevői nem a füstös tanácsteremben ültek, hanem olykor öbb száz kilométerre egymástól, saját, otthoni íróasztaluk előtt. S ha például olyasmi került szóba, amit a legcélszerűbb volt a kamerák segítségével azonnal megnézni, vagy számítógépekkel tüstént kiszámítani, matematikailag fölbecsülni, akkor természetesen jegyzőkönyvek, feladatfölsorolások, emlékeztetők helyett ezzel a lehetőséggel éltek. Megváltozott a munka, a munkaidő, a munkába járás jellege. Ki-ki otthonában sok olyan dolgot elintézhetett, amelyet egyébként — legalább is a mi fogalmaink szerint — csakis a munkahelyen lehet. Az emberek napi időbeosztása is átalakult. A szabad idő és a munkaidő nem vált el olyan élesen egymástól, mint az ami számunkra magától értetődő. A munka egy része — mégpedig az, amelyik sok időt igényelt volna — szinte gombnyomásnyira egyszerűsödött. n i fölösleges volt az automatizált állattartó A farm érnék telepekre járnia, hiszen tévén ellenőrizhette, megkapják-e mindazt az állatok, amire szükségük van. Ugyanígy utánanézhetett legkülönfélébb dolgainak, a hivatalos ügyintézésektől kezdve az üzleti vásárlásokig. Videotelefonon fölhívhatta ismerőseit, rokonait, vagy éppen a polgármestert, a képviselőjét, föltéve persze, hogy az utóbbiak titkárnői a szokásos módon — „házon kívül van”, „hívja ekkor és ekkor”, stb. — nem állták útját a beszélgetésnekA szórakozás is más lett. A tévé különböző csatornákon kínálkozó műsorait ki-ki videomagnetofonra rögzíthette, s tetszése szerint nézhette meg újra. Régi filmeket, show-műsorokat úgyszintén akkor vetíthetett bárki magának, amikor kedve kerekedett hozzá. A könyvtárakból mikrofilmre vett könyveket, hanglemezeket, zenés magnóműsorokat és filmeket egyaránt kölcsönzhettek. Csupán föl keellett tárcsázni a könyvtár számát, s a kért könyv mikrofilmoldalait nemsokára az otthoni képernyőn olvashatták. Sci-fibe illő világ ez? feleli rá az ember. Eleinte csakugyan Kétségkívü I, úgy festett, hogy a föld egyelőre egy kicsiny részén már beköszöntött a XXI. század. Zökkenők ugyan jócskán akadtak, de javarészt csupán technikai-szervezési jellegűek. A kísérlet résztvevőinek nem volt könnyű megtanulniuk a rájuk bízott bonyolult berendezések használatát, olykor egyik-másik központ mondott csődöt, ám ez senkinek sem szegte kedvét. Amikor híre ment „a harmadik évezred világának”, az okozott gondot, miként lehetne csökkenteni a „bevándorlók” számát. A kísérleti körzet felé ugyanis valóságos nép- vándorlás indult. Később alábbhagyott, a legutóbbi években pedig mind jobban a visszájára fordult: sokan búcsút intenek a nem is oly rég még fölöttébb vonzónak tartott környéknek. S a szociológusok másik meglepő tapasztalata: mindjobban növekszik azoknak a tábora, akik nem használják a modern technika eszközeit. Inkább maguk mennek például az istállóba, mintsem, hogy „tévészemmel” nézzenek utána állataiknak. S a doktort sem igen hívják föl videotelefonon, mert a személyes találkozás, úgy látszik, eleve valószínűbbé teszi a páciens számára a gyógyulást, mint a kényelmes „távvizsgálat”. is egyre ritkábbak. Hiába szól A „távértekezletek” mellettük az ésszerűség, az időmegtakarítás, a gyorsaság, az emberek szívesebben vitatják meg ügyes-bajos dolgaikat egymás személyes jelenlétében. „Alighanem inkább mondják a másik szemébe, mintsem képernyőjébe a mégoly kényes igazságot” — állapította meg találóan az egyik szociológus, a kísérlet személyiségformáló hatásait vizsgálva. A változások a családokat sem hagyták érintetlenül. Hosszú ideig mindenki el volt ragadtatva a technikai tökéletességektől. A házitelefontól például, amely fölöslegessé tette, hogy a családtagok az egyik szobából a másikba menjenek, ha mondani akartak egymásnak valamit. A televízió szerepe szintén csökkent. Az emberek szabad idejük mind kevésbé számottevő részét töltötték el mellette, s helyette inkább egymás társaságát keresték. Az egyre szaporodó családi-baráti összejöveteleken persze egy- egy tévéműsort is megnéztek, de — mint a szociológusok vizsgálódásaiból kiderült — a többség azért érezte jól magát, mert a műsor előtt és után kedvére beszélgethetett a többiekkel. kézenfekvő a következtetés: a mégoly cso- Mindebből dálatos technikai inagyszerűségek csakis akkor képesek az emberi társadalomba beilleszkedni, ha nem szigetelik el egymástól az embereket. Máskülönben térhódításunk előbb-utóbb — akár a hajdani géprombolók korában — egyre erőteljesebb ellenállást vált ki. Ez tulajdonképpen a társadalom önvédelmi reflexe: ha tudniillik a technika megszünteti a személyes kapcsolatokat, a társadalom atomjaira bomolva hullik szét, mert nem lesz, ami az egyes atomokat összefűzze. A technika humanizálása tehát főleg a jövő szempontjából szerfölött időszerű- A mégoly fantasztikus fölfedezések, találmányok sorsa mindenekelőtt azon múlik: elősegítik-e az emberek közeledését egymáshoz? VESZPRÉMI MIKLÓS
