Tolna Megyei Népújság, 1977. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-17 / 270. szám

1977. november 17. “fepÚJSÁG 5 FIATALOK FIATALOK FIATALOK FIATALOK Pályázati felhívás! A Magyar Néphadsereg katonai főiskoláira Várják mindazoknak az if­jaknak jelentkezését, akik dol­gozó népünk fegyveres szolgá­latát önként vállalják és a Ma­gyar Néphadsereg, vagy a Bel­ügyminisztérium Határőrség hi­vatásos tisztjei kívánnak lenni, amennyiben középiskolai tanul­mányaikat az 1977—78-as tan­évben befejezik, illetőleg koráb­ban már befejezték. A katonai főiskolára pályázó tanulók jelentkezési lapot a középiskola igazgatójától, az előző években végzettek a me­gyei hadkiegészítési és terület- védelmi parancsnokságtól kap­nak. A jelentkezők pályázhatnak: — a Kossuth Lajos Katonai Főiskola gépesített lövész, pán­célos, csapatfelderítő, rakéta- tüzér, műszaki, vagy határőr; — a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola légvédelmi rakéta, ve­gyivédelmi, híradó, rádiólokátor, páncélos és gépjármű, fegyver­zeti, vagy hadtáp: — a Kilián György Repülő Műszaki Főis­kola repülő-műszaki, vagy re­pülőgép-vezetői szakára. Abban, hogy a jelentkező mely szakra nyer felvételt, a felvételi vizsgán a pályázó el­ért eredményének, valamint kérelmének figyelembevételé­vel történik döntés. A felvételi vizsga tárgyai: — egészségi alkalmassági vizsgá­lat, — alkalmasság- és képes­ségvizsgálatok, — matematika (repülőgép-vezető jelölteknek helyette orosz nyelv), fizika (szakközépiskolát végzők eseté­ben az azt helyettesítő géptan, elektrotechnika, mechanika, stb.) ismeretek felmérése. A felvételi vizsgán elérhető maxi­mális pontszám: 25. A főiskolai hallgatók teljes ellátásban, havonta illetmény­ben, a második félévtől kezdő­dően — elért tanulmányi ered­ményeiktől függően — tanulmá­nyi pótlékban részesülnek. A tanulmányokhoz szükséges tan­szereket. könyveket, segédesz­közöket, a főiskola parancs­noksága térítésmentesen bizto­sítja és gondoskodik a hallga­tók kulturális és sportigényei­nek kielégítéséről. A tanulmányi évet eredmé­nyesen befejezett hallgatók ré­szére 24 nap szabadság jár. A tanulmányi idő négy év. A harmadik tanulmányi évet ered­ményesen befejezett hallgatók — állományviszonyuk megha­gyásával — zászlósi rendfoko­zatban kerülnek kinevezésre. A főiskolát sikeresen befejező és felavatott hallgatók a Magyar Néphadsereg, illetve a Belügy­minisztérium Határőrség hiva­tásos tisztjei lesznek. A katonai főiskola — a kato­nai szakképesítéssel egyidejű­leg — meghatározott szakon üzemmérnöki, üzemgazdászi, vagy általános iskolai tanári képesítést is nyújt Pályázati határidő: 1978. ja­nuár 31. Repülőgép-vezetői szakra: 1977. november 30. Mozgalmas élet a tamási szakmunkásképzőben Ifjú Gárda, kirándulás, vetélkedő — Mozgalmas élet kezdő­dött a tamási 518. számú ipari szakmunkásképző inté­zetben. Szeptember közepén a helyi polgárvédelmi parancs­nokság irányításával meg­alakult a polgárvédelmi Ifjú Gárda szakasz. Felkészítési terve az 1977—78-as tanévre szóló feladatokat tartalmaz­za, többek között kiállítások rendezését, vetélkedőkön való szereplést, kirándulásokat, honvédelmi versenyeket. A tanév végén a szakasz tagjai összetett honvédelmi verse­nyen bizonyíthatják felké­szültségüket. A polgári véde­lemi jelleget tükrözi az Ifjú Gárda egyenruhán a polgár- védelmi parancsnokság által biztosított emléma is. Az iskolai KISZ-bizottság kezdeményezésére, október elejétől naponta „sugározza” adásait az iskolarádió. Mivel a tanulók két csoportban 3—3 napot töltenek az iskolában, hét eleji és hétvégi szerkesz- tőcsoport állítja össze a mű­sorokat. Az adásokban is­mertetik a többségi és isko­lai KISZ-élet, a kül- és bel­politika fontosabb eseménye­it, a jelentősebb sport- és kulturális rendezvényeket, az ajánlott rádió- és tv-műso- rokat. Külső riportokkal, hangképekkel tudósítanak a gyakorlati munkahely életé­ről, gondjairól. A rejtvény­kedvelők „Róka Rudi” ravasz kérdésein törhetik fejüket. Népszerű az iskolai ifjú­sági klub is. A korszerűen berendezett klubszobában tartalmas élet folyik. A kel­lemes pihenés, kikapcsolódás mellett sok érdekeset, hasz­nosat láthatnak-hallhatnak a klub látogatói. A játékos ve­télkedők, ismeretterjesztő előadások, sportdélutánok mellett vetélkedőkkel, kiállí­tással egybekötött előadáso­kat hallgatnak a Nagy Októ­berről, a Szovjetunió hatvan évéről, az időszerű világpoli­tikai eseményekről. Fontos szerepet kapnak az útiél- mény-beszámolók, amelye­ken a Szovjetunió fontosabb városaival ismerkedhetnek meg a klub tagjai. BODÖ KATALIN Márványmerev csízmosoly- azaz jól sikerült egy koncert Kedves ismerősöm, aki 1951-es születésű létére nem nevezhető éppen tininek, meglehetősen jártas pop­ügyekben. Természetesen messze elkerülte a művelő­dési központ tájékát is azon a kellemes novemberi napon, amikor a Koncz—Sztevano- vity hangverseny keltett sze­líd izgalmakat a környéken. Midőn ferde mosollyal feltett kérdésére azt válaszoltam, hogy igen, írok a koncert­féleségről, arra kérlelt, hogy legalább ne az ifjúsági oldal­ba. A középkorúakéba. A nyugdíjasrovatba. Vagy akár szólógitárosnak márványme­rev csízvigyorba rándult a szája, és úgy is maradt, egy­két véletlen pillanatot kivé­ve, meg azt, amikor hátat fordíthatott. Igaz. a márvány- vigyor nem akadályozta meg abban, hogy meglehetősen gi­tározzon, aminthogy a többi Beton-fej is kellemes megle­petést okozott. Más kellemes úgy sem volt. Az, aki ismeri Zorán új al­bumát, úgyis tudja, hogy „meghalt a Zorán, éljen a Zo­rán”. De a két háború közötti hölgyek nem tudták, ők pél­dául kifogásolták, hogy Zo­Koncz Zsuzsa Sztevanovity Zorán a horgászsarokba. Mindegy, bárhová más helyre. Emlékezetem rövid gyötré- se elég volt hozzá, hogy be­lássam, némi igaza van. A nézőtéren mellettem két pa- rókás, a két világháború kö­zötti évjáratú hölgy ült, előt­tem egy másfél és egy három év körüli gyerkőc, anyukával, apukával (harmincon éppen túl), mögöttem egy idős férfi. Amikor a színpadi fények­ben előbukkant a Beton együttes, rögtön tudtam, hogy ők is látják a szomszé­daimat. A fekete szereléses rán nem kötött csokornyak­kendőt — amiben olyan édes — és nem énekelte el a Fe­hér sziklákat. Nem is éltet­ték az új Sztevanovityot. Ép­pen megtapsolták, mert egy kis taps még akkor is jár, ha valaki olyan hülyeségeket énekel, hogy miben hisz, meg hogy a példaképe az apja, és hogy amikor a kedvese el­hagyta, bánatában rengete­get evett. Borzasztó. Legalább egy kis mosoly, egy kis tréfa, egy kis trécselés... Még sze­rencse, hogy minderre csak tizenöt percet kellett várni. Akkor jött a műsor második része, és Koncz Zsuzsa. Par­don, Zsuzsika. Elvégre puk- kedlizó és kezitcsókolomozó valaki csak Zsuzsika lehet, még akkor is, ha minden bi­zonnyal elmúlt harminc. Koncz Zsuzsika haja min­den eddiginél hosszabb, szá­mai és énekstílusa a régi, összekötő szövegénél — hála a magasságosnak — még min­dig sokkal jobb a hangja. Kedves ismerősöm, ki 1951- es születésű lévén, Koncz és Zoránék berobbanásakor még hiába kéredzkedett anyuká­jától koncertre, amit akkor még nem is koncertnek, ha­nem egyszerűen bulinak hív­tak, kioktatott. Szerinte, ha a régi szép időkre akarok em­lékezni — véletlenül én is 1951-es vagyok — hallgassam a slágermúzeumot. Ha jó koncertet akarok hallgatni, akkor ne olyan helyre men­jek, ahol a szomszédaim a Fehér sziklák és csokornyak­kendők után sóvárognak. Lehet, hogy igaza van. — virág — Fotó: Komáromi Ítélünk él múltMiik Szegényebbek lettünk Ünnepek. Piros betűs na­pok a naptárban. Történe­lemismeretünk gyenge pont­jai. Mi, mai harmincévesek keveset tudunk. Szemünk előtt formálódott a jövő. Va­lamit elmulasztottunk. Sze­gényebbek lettünk. 1. János bátyám büszke volt arra, hogy a közös hadsereg­ben huszár volt. Erről mégis keveset beszélt nekünk. „Nincs mit mondani róla” — tért ki a faggatózások elől. Amúgy keveset találkoztunk vele. csak vasárnaponként, mikor felvette tükörfényesre suvickolt huszárcsizmáját, rézgombos mellényét. Hosz- szú, kipödrött magyaros ba­jusza az öreg „veteránoknak” volt csak. Később az élet ismét össze­sodort bennünket. Egyedül maradt. Utolsó éveit nővé­remmel töltötte. Ahogy köze­ledett az utolsó nap, egyre beszédesebb lett. Feleségem volt naphosszat beszélgető- társa, meghallgatója. Neki mesélte el első világháborús emlékeit, az orosz frontot, a fogságot. Tanúja volt a nagy forradalomnak. Részese nem. „Azt mondták a vörösök, hogy aki akar, közéjük áll, aki haza akar menni, mehet." János bátyámtól sohasem kérdeztem meg, hogy miért nem maradt ott vöröskatoná­nak, mint a többi százezer társa. Szegényebb lettem! 2. Laci barátom feszeng a fo­telban. Egy héttel előbb kér­tem, szedje össze gondolatait nagyapjáról, aki vöröskatona volt. — Büszke vagyok nagy­apámra — mondja, s ezzel ismeretei kimerültek. Hol volt katona, mit csinált? Nem tudja. Gyerekkorában nem érdeklődött utána. Laci valamit kihagyott, va­lamire nem kapott választ. Most már nem is kap. 3. Aldor János bácsit mindig fura embernek tartottam kö- lyökkoromban. Magas terme­te, mély, férfias, meggondolt, lassú beszéde tiszteletet pa­rancsolt. Sihederként már észrevettem, hogy a felnőttek is nagyon tisztelték. Apám jóval idősebb volt nála, még­is János bácsizta. — Tito embere volt — mondogatták. Többet nem is tudtak róla. Felnőtté válásom első évei­ben közelebb férkőztem hoz­zá. Mégis mit tudok róla? Azt. hogy Jugoszláviában volt partizán. Ott találkozott a háború végén az első szovjet katonával. Azt is, hogy sok­szor egy fél kenyeret osztot­tak el 15—20 embernek. Aldor János az 1956-os el­lenforradalom idején is ké­szen állt. Hamar megszervez­te az ellenforradalommal szembeni fegyveres ellenál­lást. Szerencsére nem volt szükség rá. Átgondolva az egészet, cse­kélyke tudás ez. * Együtt él velünk múltunk. Itt vannak a felszabadulás utáni hőskor történelmi sze­replői. Ismerjük őket? Mi sajnos nem ismerjük őket. Szegényebbek lettünk. — hazafi — Diákélet Harmincnyolc esztendeje már, hogy diákokat végeztek ki Prágában és Brnoban a fasiszták: november 17. az ő emlékükre azóta nemzetközi diáknap. Gaudeámus igitur, iuve- nes dum sumus — érvényes még a mi korunkban ez a régi-régi diákdal, örvendez­zünk hát, amíg fiatalok va­gyunk, évszázadunkban az ifjúság csakugyan vidám kor, csakugyan alkalom az örvendezésre? Kínálkoznék most a panaszkodás túlter­helésről, gyorsuló időről, a tudnivalók robbanásszerű szerteágazásáról, szapora so­kasodásáról. Iskolák nehéz­ségeiről, túl korai pályavá­lasztásról, a szülői ház ha­tásának és szerepének vál­tozásáról, a családi időbe­osztás lehetetlenségeiről, diákok közlekedéséről hazul­ról iskolába, iskolából haza, kollégiumok gondjairól, fö­lösleges időrabló feladatok­ról, koravénségre kényszerí­tő komoly témákról. Lehetne minderről szólni a diákok napján, kellene is, mert meggondolkodtató, megoldandó probléma vala­mennyi. De ezúttal mégis inkább a diákok felnőtt­felelősségéről, felnőtteknek példaadó felelősségéről kell szólni, hiszen a nemzetközi diáknap erre emlékeztet. A mártír diákok helytállása azt mutatja, hogy az ifjúság so­sem volt csupán vidámság és öröm, hanem olykor tör­ténelmi tett párosult hozzá. Negyvennyolc nem a fiata­lok, a diákok forradalma volt-e? Azért-e, mert ők messzebb láttak, vagy csu­pán azért, mert könnyen hevült a szívük? Mert friss tudás vezette gondolataikat, s mert érzelmeik még őszin­ték? A diákéletnek különben sok szép hagyománya volt, mint Pataké például, s ez bizonyára azoknak a tudós tanároknak is érdemük, akik ott tanítottak. Mert a fiatalok arca az idősekére üt: akár azért, mert példát látnak bennük, akár pedig, mert visszariadtak tőlük. S miért, hogy ezeknek a ne­ves történelmi diákvárosok­nak megkopott a fényük? Miért, hogy a tisztes diák- hagyományokból inkább csak a karikatúrájuk maradt meg, ha megmaradt valami, az ugratások, a diák-hierarchia, a csínytevések, sőt, go­noszkodások, a felsőbb osz­tályúak hatalmaskodása a fiatalabbakon, s a mondhat­ni, farsangi maszkabálok furcsa divatja, azt a régi­régi diákdalt éneklik-e még a ballagáson, ami manapság rendszerint bohókás jelme­zes felvonulás, olykor bi­zony nem is egészen jó íz­léssel párosultan? Diáknak lenni bizony fe­lelősség is, a diák — hi­szen ez a név legkorábban a kamaszkor küszöbén illeti meg az ifjút — már pró­bálgatja, felnőtterejét, pró­bálgathatja felnőtt-gondol­kodását is. Diáknak lenni azt jelenti, hogy napról nap­ra többet kell tudni a vi­lágról. Diáknak lenni annyit tesz, mint bírálóan nézni a felnőttek világát, de nem ajkbiggyesztve és gúnyolód­va, hanem vívódva és érvel­ve. Nem hősiességre kell biz­tatni ezen a napon a világ fiatalságát, mert harminc- nyolc évvel ezelőtt azok a diákok önkéntelenül, kény­szerültén hőssé, mi több, nagy részük mártírrá lett. De nemcsak meghalni — élni is csak magasabb er­kölcsi szempontból érdemes. A diákélet akkor örömteli igazán, ha az emberség ma­gasabb szempontjai vonz­zák, ha emberségben gya­rapodik az ember, amíg diák. S akkor diák marad egész életére. Gaudeamus igitur: ha életének igaz értelme van, mindig ifjú marad,. s örvendhet. Mint a mesében: boldogan él, amíg meg nem hal. Z. L. „Gólyák” a Gemencben Szombaton tartotta első gólyabálját a Szekszárdi Ta­nítóképző Főiskola mintegy száz hallgatója. Gólyáinak ti­tulálják diáknyelven az egye­temeik, főiskolák elsőseit. Ez a bál abszolút gólya volt, mivel a tanítóképző az első főiskola Székszárdon. A vi­dám diákbált a Gemenc- szálló éttermében tartották. A tanári és tanítói pálya elnőiesedését itt is tetten ér­hettük, ugyanis a lányok többségben voltak. A prog­ram első, nem hivatalos ré­szié divatbemutató volt. A hölgyek egymás csipkecsodái- ra vethettek lapos pillantá­sokat, a fiúk pedig a dekol­tázsok mélységeit vehették szemügyre. A tekintélyes mennyiségű vacsora elfogyasztása után a tombolák nyereményeit osz­tották ki. EgyJkét nyerő tom­bolával a szerencsésebbek három évre Való írószert gyűj'thettek össze. Hogy a „megvesztegetés” látszatát el­kerüljék, az isikola igazgatója csak a második fődíjat nyer­te: egy kb 45 dikg-os csoko­ládétortát. (Ezt egy matema­tika speciálkollégiumos gólya saccolta meg logarléccel.) A főnyeremény egy .„esztétikai csoda” volt. Égetett cukorból készített gólya. Később en­nek a maradványaival kellett a fiatalokat a táncparkettre csalogatni. Megválasztották a bál szépségkirálynőjét is. Mind a három szavazatot ő kapta. ..Miss Gólya" megkért, hogy a nevét és óimét ne kö­zöljük, mert fél a rajongók zaklatásaitól, A férfiak úgy látszik, kis­sé csúnyácskák voltak, mert a Mr. Gólya címet nem adták ki. Éjfélkor — vagy felszó­lításira, vagy mert csak addig szólt a szerződésük — a Szinkron együttes hazament. Egyébként nem játszottak rosszul. Következett a hagyo­mányos eskütétel. A kapos­vári anyaiskola KlSZ-ti.tkára olvasta fel az eskü szövegét, a fél lábon imbolygó gólyák­nak. Tudniillik, ebben a tar­tásiban kellett a szöveget is­mételni. A KTSZ-tiitkár mel­lett két hajadon álldogált, kezükben méteres gyertyák­kal. A lányokat csák a haj­nali órákban sikerült kisza­badítani a viasztócsából. A zenét ekkor már „Tutiló”, az ismert lemezlovas szolgál­tatta. Az eskühöz még csak annyit fűznék, hogy ha azt a hallgatók maradéktalanul betartják, akkor a szekszárdi vendéglátó egységek forgal­ma egy szemeszter időtarta­mára jelentősen növekedni fog. A következő félévben pe­dig a szövőgyárak számíthat­nak a lányok munkaerejére. Az idősebbek és a fáradéko­nyabbak két óra felé kezd­ték hazaszálíingózni. A kitar­tóbbak hajnali négyig ropták a táncot így ért véget az el­ső gólyabálja a tanítóképző’ főiiskolának, amely egyben .ismerkedési est is volt. — solymár —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents