Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-23 / 250. szám
1977. október 23. Képújság n VONATON D. Pintér József Tolna me gyei származású festő, aki az elmúlt hetekben sokat rajzolt, festett a megyében és a környéken. Itt készült rajzai közül mutatunk be egyet. Fotó: Komáromi Készül a „Magyar Zenetörténet” Látogatás a Zenetudományi Intézetben A 700. év jegyében I. érembiennálé Sopronban A budai várnegyedben egyemeletes műemlék házban található a Magyar Tudományos Akadémia Zene- tudományi Intézete. „Társbérletben” lehet, hiszen egy táblán az is olvasható, iiogy itt van a nemzetközi hírű Bartók Archívum, s az eleddig még ismeretlen Zenetörténeti Múzeum. A kapualjban gótikus ülöfülkék, a lépcsőházban nagyméretű Bartók-fotó, a szobákban a boltíves meny- nyezet alatt, íróasztalok szomszédságában szép régi hangszerek, könyvek, dokumentumok, lemezborítók. Ilyen külsőségek között dolgozik Ujfalusy József zeneesztéta igazgatása alatt a Zenetudományi Intézet. De hogyan? — erre Szekeres- né Farkas Márta, az intézet tudományos munkatársa válaszol. — Nem vagyunk társbérletben, hiszen mind a Bartók Archívum, mind pedig a Zenetörténeti Múzeum az intézet szerves része. Az Országház utca másik oldalán, az MTA több tudományos intézete között dol- dozik a népzenei főosztályunk. * Az utcáról közben német, angol nyelvű szófoszlányok hallatszanak fel. A hazánkban megforduló sok-sok külföldi vendég közül most né- hányan odalent Bartók és a múzeum nevél böngészve azon tanakodnak, hogy mi is lehet itt, bejöhetnek-e? Sajnos nem. A szoba — mely a XX. század legnagyobb magyar zeneszerzőjenek emlékét idézi, személyes tárgyait őrzi és soksok dokumentumot — munkahely, ahol Somfai László vezetése alatt kutatók dolgoznak. Az archívum munkatársai nemcsak Bartók Béla életművének kutatásával és feldolgozásával foglalkoznak. A Zenetudományi Intézet egyik legfontosabb feladata az ötkötetesre tervezett Magyar Zenetörténet összeállítása, megírása. Nagy átfogó műnek szánják. (Az első kötet már elkészült, nyomdára vár.) Az V. kötet tartalmazza majd a XX. század zenéjét. S ki gondolná, hogy ennyire közel napjainkhoz, annyi sok feltáratlan, ismeretlen anyag vár feldolgozásra. * A Zenetörténeti Múzeum, mely idestova tízesztendős — 1969-ben létesült — azon kevés múzeumok közé tartozik, amelynek anyagát eddig még nem tudták bemutatni. A kétszáz hangszer között — amely gyűjteményüket képezi — híres zeneszerzők és előadóművészek hangszerein kívül régi es érdekes darabok vannak. És sok más emléktárgy is. Évek óta gyarapodik raktári készletük. (Ezt a szó szoros értelmében kell érteni, hiszen itt az Országház utcában csak mutatóban van egy-egy hangszer, a többi értéket az óbudai és a soroksári raktár őrzi.) Ha majd elkészül a székházuk, akkor lesz arra hely és mód, hogy a múzeum — amelyet Falvy Zoltán, az intézet igazgató- helyettese irányít — betöltse feladatát, s a magyar zenei éiet összegyűjtött és feldolgozott tárgyi emlékeit bemutassa. Rangjának, jelentőségének megfelelően külön osztály foglalkozik a XIX. század magyar zenéjével. Az osztály nagy feladata a magyar zenetörténet e korszakának összeállítása. Liszt Ferenc áll e korszak zenekutatásának középpontjában. Erről már a nagyközönség is értesülhetett, hiszen a közelmúltban jelent meg Legány Dezső Lisztről szóló könyve. A zene és a társadalom kapcsolata elméleti, de korántsem elvont téma. Ma Magyarországon nemcsak kiváló zenészek, zeneszerzők és előadóművészek, zenekarok és kórusok élnek, hanem zeneszerető közönség is. A népzenének, a komoly zenének és a modern zenének is megvan a maga táboia, de sokszor „keverednek is e frontok.” Hiszen a népzene szeretete nem zárja ki a komoly zene iránti lelkesedést és viszont. Nos tehát, érdekes a zene és az emberek kapcsolatát kutatni, a zenének a -különböző embercsoportokra gyakorolt hatását tárgyalni (például munkásdalok kialakulása, stb.). Maró- thy János vezetése alatt a kutatók most a pártosság és népiesség témán dolgoznak. Kálmán Györgyi EURÓPA-DlJAS műemlék városunk ünnepel. Egész évben kulturális események sora emeli a jubileum fényét. A képzőművészeti tárlatok legrangosabbját a mintaszerűen megújított Lábasházban nyitották meg. A kisplasztikái szemléktől elkülönülő éremművészet első biennáléjára küldték el munkáikat a meghívottak. Uj biennálé született, új műfaj számára adott mostantól az alkalom a kétévenkénti erőfelmérésre, s új város állt be a vendéglátók sorába. A szépen rendezett tárlat jelentőségét fokozza, hogy nyitása egybeesett a FIDEM, a Nemzetközi Éremművészeti Szövetség budapesti kongresszusával. A küldöttek látogatása, ismerkedésük Sopronnal nem hanyagolható mozzanat. Fontosnak ítéljük a rendezők által alapított, valóban rangos díjakat is. A szűkös csoportérdekeken felülemelkedve legfeljebb azon érdemes töprengenünk: meddig lehet még további bien- nálékra bontani egyébként egységesnek ítélt képzőművészetünket? A soproni tárlat mindenesetre arról győzi meg a nézőt, hogy éremművészetünk rászolgált a bizalomra. Erőteljes, sokakhoz szóló, a hagyományokra építő, de új megoldásokat is bátran felmutató ága művészetünknek. Hatvan alkotó 250 munkája Szerencsés gondolat volt jó néhány közepes, vagy annál is gyengébb kiállítás után bemutatni az 1974-ben elhunyt Biai Főglein István képeit. A Képcsarnoknál szokatlan vállalkozás, de reméljük, nem az utolsó, hisz a néző így együtt láthat egy egész életművet. Biai Főglein Vaszary János és Csók István tanítványa volt, s amit a két jeles mestertől megtanulhatott, azt meg is tanulta. 1926-tól állított ki rendszeresen. 1938-ban a velencei biennálén is szerepelt. Tanulmányútjai közül hosszabb párizsi időzése jelentős, de járt olasz, holland és francia földön is. A mesterek tehát jók voltak, s Biai Főglein a maga módján kamatoztatta is, amit tanult. A Magyar Nemzeti Galéria 1975-ben rendezte meg emlékkiállítását, amellyel felhívta a figyelmet a művész kvalitásaira, a Szinyei Mer- se teremben rendezett kiállíkörképet rajzol, áttekintést nyújt a pillanatnyi állapotokról. Csak dicsérni lehet a rendező elképzelését, aki a tárlat élére Ferenczy Béni érmeinek válogatott sorozatát állította. Emlékezés, visszatekintés, hagyományteremtés ez együttesen. Tíz éve halott mesterünk — Beck ö. Fülöp mellett — e műfaj hazai megalapozója, iskolateremtő egyénisége. Jelentőségének elismerésére utal, hogy a fő díjat mostantól nevével jelzik. AZT MEG MÁR szinte természetesnek érezzük, hogy e kitüntetést — a megyei tanács Ferenczy Béni-díját — éppen Borsos Miklós nyerte el. Személyében érmészetünk élő klasszikusát tisztelhetjük. Az egykori győri vésnök életművében kiemelkedő helyet foglal el az érem. A míves megoldások híve. Szöveg és forma hagyományos egyensúlyára törekszik. Bennünket itt kiállított munkái közül a Michelangeló-érem ragadott meg különösen. A további díjazottak — Kis Nagy András, Czinder Antal, Csí'ky Tibor, Asszonyi Tamás és Lugossy Mária — két irányzatot képviselnek. Előbbiek megőrzik a korong alakot, de erőteljes formamozgatással a térélmény fokozására törekszenek. A munkáikban rejlő feszültség éppen az intim méret és a tás — tudtunkkal — a második alkalom halála óta, hogy művészete keresztmetszetét kapjuk. Biai Főglein a Nagybánya utáni nemzedékhez tartozik, legjobb kvalitásait a nagybányai iskola eredményeiben kell keresnünk. Szerette a plein air festést, képein természetesen és magától értetődően ragyog a napfény, a színeket könnyen rakja fel, meggyőzően. Szépek csendéletei is, virágai szinte harsogják az élet szeretetét. Könnyen festett, ecsetje alatt természetesen sorakoznak fel a világ jelenségei, ám ami előnye, egyben korlátáit is jelenti: Biai Főglein világa nagyon is készen kapott, probléma- mentes, mintha örök napfényben élnénk. Mondják, szeretetre méltó ember, kellemes társalgó volt, s képei is ilyennek mutatják, mint aki tudatosan kerüli ki az élet drámai mozzanatait. monumentalitás ellentmondásosságából adódik. Csíky, Lugossy és főként Bohus Zoltán új megoldásokkal kísérletezik (csavarozott érem!) A felületjátéknak, szerkezetnek, a rátalálásnak egyaránt szerep jut éremértelmezésükben. Kiss Sándor és Szöl- lősy Enikő tovább megy, mert folyamatok bemutatására használja fel az érmet. A végső határt Bakos Ildikó közelítette meg. Henger alakú, feliratos alkalmi „érmeket” láthatunk a nevemellett. Ebbe a csoportba sorolhatjuk még Lessenyei Márta, Laczák Géza és Kiss György műveit is. Végül említsük meg a tradíciók szellemében alkotók közül Csontos László, Csúcs Ferenc, a sporoni architektúrát feldolgozó Kutas László, Madarassy Valter és Reményi József nevét. Erényük a világos fogalmazás, a nagy műgond. Igat: hevületet mégsem az ő tárlóik előtt éreztünk. A RENDEZŐ — Baranyi Judit — áttekinthető rendszerbe foglalta a jelentékeny számú anyagot. Élt a kiemelés lehetőségeivel. Ebben segítette Fekete György berendezése, installációi. A szép kivitelű katalógus bőséges adatokkal, sok képpel járult hozzá az első éremseregszemle sikeréhez. SALAMON NÁNDOR A Szekszárdon bemutatott huszonnyolc kép tulajdonképpen egész életművét átfogja, erényeit és gyengéit egyaránt érzékeltetve. Néhány nagyon szép tájkép (Dunakanyar, Árnyas út. Folyópart), sugárzó csendéletek mellett utcarészletei és főleg cirkuszi képei elég halványak, az utóbbiaknál egyébként sem lehet kiiktatni Seurat- vagy Toulouse- Lautrec-emlékeinket, s mellettük bizony ezek nagyon elnagyoltak. Biai Főglein jó képességű festő volt, jóllehet nem tartozott az élvonalba, a ff agybánya utáni nemzedékben valahol" a kései Glatz és Herman Lipót körül lehet a helye, bár ezt ma még teljes bizonyossággal nehéz megállapítani. Az árak viszont — mit tagadjuk — erősen próbára teszik a vásárlók pénztárcáját CSÁNYILÁSZLÓ Monográfia Martsa Alajos fotóművészről A Corvina Kiadó Fotó- művészeti Kiskönyvtár sorozatának legutóbbi kötete az eddig csupán szűkebb körben ismert Martsa Alajos munkásságát mutatja be. Az 1910-ben született Martsa gazdag és változatos életet élt. Féja Géza és a korán meghalt lírikus: Bányai Kornél voltak a tanárai a polgári iskolában, szakmai ismereteit pedig a magyar fényképezőművészet egyik klasszikusának: Rónai Dénesnek oldalán szerezte meg, de tanult a két világháború közötti magyar fotóművészet másik nagy egyéniségétől: Pécsi Józseftől is. Martsa Alajos a 30-as években Tunéziában dolgozott, mint fotográfus; itt a francia fennhatóság alatt élő arab lakosság különböző típusairól készített egy sor olyan felvételt, amelyeknek talaján őt a társadalmi feszültségeket ábrázoló „szo- ciofotó” irányzat képviselői között kell számon tartanunk. Észak-Afrikából hazatérőben végigutazta Itáliát ; fényképezőgépe itt sem pihent... 1937-ben — több éves külföldi tartózkodás után — Esztergomban nyitott kis műhelyt, közben pedig részt vett az illegális kommunista mozgalomban. (Szoros kontaktusban állott — többek között — Orbán Lászlóval is.) Műtermét sorra felkeresték a korszak leg- különb írói, költői, képzőművészei, akiknek Martsa nemcsak külső vonásaikat ragadta meg, de emberialkotói egyéniségüknek is mélyére hatolt. „A lélek minden rezdülése megjelenik Martsa fotóportréin” — írja szépen és találóan dr. Zolnay László régész és művészettörténész, a bevezető tanulmány szerzője. A Rózsa Sándor-regénye- ket író, idős Móricz Zsig- mondról vagy az esztergomi Előhegyen haldokló, „csak csont és bőr és fájdalom” Babitsról készült Martsa-fotók — művészi értékükön túl — fontos irodalomtörténeti dokumentumok is, de a Móriczot és Babitsot megörökítő felvételek mögött nem maradnak el a tilinkózó, faun-tekintetű Tersánszkyról, a műtermében megpihenő Czóbel Béláról, a szekszárdi Ba- bits-mellszobor alkotójáról: Csorba Gézáról, a szúrós pillantású Kassák Lajosról, az élénken társalgó Borsos Miklósról, a borospoharat emelő Kollányi Ágoston filmrendezőről,, vagy az olvasmányába merülő Ferenczy Béniről készült fotográfiák sem. Martsa Alajos fiatal éveiben lépett színre Moholy- Nagy László, Man Ray és a fotóművészeti avantgarde több más jeles alakja. Marisára is hatottak ezek a törekvések, kísérletek; erről tanúskodnak a művész érdekes absztrakt „foto- gramm”-jai. A Martsa Alajos munkálkodásáról kiadott könyvecske fotóművészeti irodalmunk nyeresége. A kismonográfia a mai magyar fényképezőművészet egyik legjobbjának életművéről nyújt megbízható áttekintést. Dévényi Iván c Dunakanyar Szinyei Merse terem Biai Főglein István kiállítása '
