Tolna Megyei Népújság, 1977. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-13 / 215. szám
A ^PÚJSÁG 1977. szeptember 13. Mozi Az előkelő alvilág A bűnöző minden társadalmi rétegben megtalálható, az Előkelő alvilág című olasz film a felsőbb régiók bűnözési területeit igyekszik .bemutatni, több-kevesebb sikerrel. Valószínűleg emiatt a sokat akarás, markolás miatt nem sikerült a film kitűnőre. Emellett, az elit bűnügyi filmjéről lévén szó, meglepő az is, hogy olyan karakterek tragédiáit is megrajzolja, mint a nyugdíjas gyári munkásét, vagy a tizennégy éves, többszörös iskolai bukásai miatt öngyilkos parasztfiűét. A munkába 'beleroppant felügyelő portréja sem sikerült, hiszen a bukás számára sem tragédia, a pénzügyi csoporthoz való áthelyezése félmegoldás. őszintének tűnő kitörései ragadják meg igazából a nézőt — így viszont nehezen fogadható el barátsága az újságíróval, aki jórészt „belőle él”. Az előkelőek bűnügyei címoldalas témák a torinói sajtónál — a szegények tragédiái viszont pár soros hírekké degradálódnak. Az előkelő alvilág bemutatása tehát nem is lőhet teljes egy ennyire szerteágazó cselek- ményű filmben, melybe még a felügyelő szerelmi életének sutasága is belefér. Persze azért megismerkedhetünk az égető problémákkal: a pénzhajhászó, galerikbe tömörülő milliomoscsemetékkel, akik gátlástalanul hajtják végre a rablásokat, gyilkolva, erőszakoskodva, beépülve a felnőttek kábító- szeres világába. Eszközökké válnak, nem érzik cselekedeteik súlyát. Szüleiktől elszakadnak, ami szinte természetesnek tűnik, hiszen felnőtté válásukat csak egy-egy rémtettük napvilágra kerülésekor hajlandók tudomásul venni a „zord és szigorú” milliomos papák-mamák ... Egy kicsit későn. A színes film kilép a bűnügyinek nevezhető keretből, társadalmi képet kíván festeni, szórakoztatva. Az utóbbit persze .a nézők nem vették rossz néven, annál nagyobb volt viszont a döbbenet a gyilkosságok, tragédiák láttán; hiszen a gengszterfilmet láttunk közepes színészekkel, hanem valami keveréket, néhány jó alakítással. — herczeg — Pataky Dénes: Bernáth Aurél A Corvina kiadó Bernáth Aurél albumának második — némileg módosított — kiadása (1977) a magyar festészet „great old man”-je harminckét alkotásának reprodukcióját tartalmazza; a képtáblák többsége színes — mégpedig jól sikerült, színhű — nyomat. A kötetben közölt művek nagyobbik része — így a „Hegedű”, az „önarckép sárga kabátban”, a „Kikötőmunkás”, a behavazott táj fellett repülő varjakat megjelenítő, szimbolikus hatású „Tél”, a magyar piktúra legemlékezetesebb aktábrázolásai közé tartozó „Vénusz”, vagy a borongós hangulatú „Ősz” — a XX. századi magyar képzőművészet vitathatatlanul klasszikus rangú darabjai, de a második világháború utáni Bernáth- művek („Az épülő Lánchíd”, „Éjszaka lepkékkel”, stb) is tárházai a színbeli szépségeknek, a finom festői trouvaille-oknak. (E kései kompozíciók azonban mégsem érik el a mester 1928 és 1935 közötti alkotásainak szárnyalását.) A tanulmány szerzője — a nemrégiben elhunyt Pataky Dénes művészettörténész — nagy tájékozottsággal kalauzolja az olvasót Bernáth munkái között. Ismerteti a művész korai — utóbb megtagadott — avant- garde korszakát, amellyel szakítva Bernáth Aurél az un. „posztnagybényai iskola” vezető egyénisége és teoretikusa lett. Pataky — megérdemelten — nagy jelentőséget tulajdonít Bernáth szépirodalmi alkotásainak („így éltünk Pannóniában”, „Utak Pannóniából”) és esszéírói működésének is („A Múzsa körül”, „A Múzsa udvarában”); a mester könyvei valóban szépprózánk és művészetelméleti irodalmunk legjavához tartoznak. Pataky Dénes sok találó észrevételt tesz Bernáth Aurél „jellegzetesen nagyvárosi művészetéről”, amelyet „légies költészet” és „valami északias hidegség” hat át. A tanulmány megállapításai általában meggyőzőek, olykor azonban zavaró henyeségek szüremked- nek be a szövegbe... A 8. lapon például ezt olvassuk: „A Gresham-asztalnál rendszeresen ott volt Berény Róbert, Bernáth Aurél, Egry József, Czóbel Béla, Feren- czy Béni, Pátzay Pál és Szőnyi István” —, néhány sorral lejjebb viszont e mondatra bukkanunk: Rádió Hogyan tetszik lenni? Havonta egy alkalommal jelentkezik a nyugdíjasok műsora. Kevés ez az egy óra, .mert jól szerkesztett, tartalmas műsorokat kap a hallgató, főleg a nyugdíjasok örömére. Elsősorban ők hallgatják a riportokat, élik át a megelevenedő emberi sorsokat, Ők csodálkoznak elsősorban, egy-egy szellemileg teljesen friss, aktívan tevékenykedő nyolcvan éves sorstársukon, aki a félsőszentmárto- ni szociális otthonban sző rendületlenül, s „megveti” a lustálkodókat. Az öregség nem betegség, — mondja a pszichiáter a műsorban. Csak az egyéntől függ, mennyire képes szellemileg, fizikailag frissen tartani magát. A „Hogy tetszik lenni?” vasárnap délelőtti műsora, teljesíti feladatát, hozza az élő, kitűnő példákat. Sok színű volt a műsor, olyan, amilyen a nyugdíjasok többségének élete. A .műsorvezető Gobbi Hilda kedves hangú összekötő szövege. Ko- lozsi Béla, Sárkány Vera, Tóth Gabriella és Tiszay László riportiai járultak hozzá. a László György szerkesztette. nyugdíjasoknak szóló adás sikeréhez. Hl „Egyesek csak ritkán jelentek meg, így például Czóbel Béla, vagy Ferenczy Béni..Az idézett két mondat között az ellentmondás nyilvánvaló... A Budapesti Történeti Múzeum 1972-ben — a budavári palotában — megrendezte Bernáth mester retrospektív tárlatát. A katalógus előszava — amelyet Bertalan Vilmos művészet- történész írt — e szavakkal fejeződött be: „Bernáth Aurél értékelése ma sem lezárt, egyértelmű azonban az, hogy joggal illeszthetjük nevel elé a »nagy magyar festő« megjelölést...” Bertalan Vilmos véleményét a Corvina Bernáth- albuma is megerősíti. Bernáth Aurél valóban „a nagy magyar festők” egyike. Dévényi Iván Mezőcsáti fazekasság Mezőcsáton 1830-tól 1927-ig virágzott a fazekasság. Később már csak a gyűjtők ismerték a szebbnél szebb termékeket. Kiss Károly, az egyik fazekascsalád leszármazottja, a mezőcsáti kerámia felújításával foglalkozik. Négy éve kutatja a régiek által használt anyagot és színező anyagokat. A kezdeti sikerek után ma már önállóan foglalkozik a fazekasmesterséggel. Csoori Sándor neve a vens, a kispróza, a szociográfia és az útirajz, sőt a film műfaja révén egyaránt ismert. A sokműfaj iságot ő maga a teljességkereséssel magyarázza: az alkotást pedig — célját számbavéve — az élet „helyett” hadsorba vetett cselekvésnek: „Mihelyt megtanulék élni. lemondanék az irodalomról. Meggyűlölném a fehér papírlapokat, melyek, mint meszesgödör a halottat, naponta elnyelnek, testestül-lelkestül. Olvasni se olvasnék semmit, mert nem volna szükségem mások megszépített emlékezetére. A kő kő volna: a madár madár, nem pedig ennek vagy annak boldog vagy boldogtalan jelképe. A verseket testem írná — maga a létezés volna a költészet.” Mi tagadás, azért idéztem ilyen hosszan az 1969-ben megjelent írásból (A meghasonlás világos háttere), hogy még természetesebben fogadhassa, aki akarja, miközben Csoóri új könyvének olvasásához invitálom, azt a megváltatlan, de harcban elfogadott 'világot, amelyben még mindig nem „tanult meg élni” a költő. Úgy tűnik, a teljesség tovább keresendő, az emberi méltóságnak új s új kerékbetörője a hagyományos kudarc: „Az ellenfél ma is tá-. volmarad, távol vállgödre- inktől...”, s ugyanígy a „sose harmadnapon, mindig a negyediken” elkésettség-gondja. Uj s új és hagyományos ..., e két jelzőt együtthasználva érthetjük meg Csoóri Sándor költői módszerét is:megrögzött képteremtő ő, mert a nyelv, mint elvont jelzőrendszer csak így „hajlandó” följegyezni a látogató emlékeit, aki repülőn vagy „egy ablakon besodródó levél hátán érkezik létezésünk helyszíneire. Marasztalnánk, mint a versbe írt gyerekek: „Még, még, ha idehoztad, ne vidd el a medvét”; de a mi szánk is bátortalan, a mi szánk se nyílik szóra. Vagyis ugyanaz a sorsunk, mint Csoóri Sándoré, szükségünk van em- lékeinkre-emlékeire," vigaszunk: a törekvés, hogy ne legyenek megszépítettek ezek, ha „szemek nézik a szemeket, / vasak a vasakat” (Szemek korszaka). így emelkednek az e kötetbeli Csoóri- versek számvetéssé, a teljes- bizonyosságú vesztéstudat „a láng ígéretévé”. Mintha a bevezetőben idézett óhaj — igaz, a kimondás mágiájába becsavarva — megvalósulna: „... A parázna utak porában magam vagyok a költemény”! (Magvető). DEVECSERI ZOLTÁN Tv-napló Ötmilliárd forint Annyit legalább megtudtunk, hogy évente 5 milliárd forintot adunk ki — borravalóra. Vagyis, minden, szépítgetés nélkül, évente ennyivel csökkentjük élet- színvonalunkat, azoknak pedig, akik kapják — körülbelül 200 000 ember — ennyivel növeljük a jövedelmét, Ez — még tovább számolva — azt jelenti, hogy azoknak, akik borravalóért tartják a kezüket, évente kereken 2ö 000 forintot adunk. Az összeg természetesen megoszlik, a tekintélyes summából nem egyformán részesül mindenki, vannak, akik kevesébbet kapnak, mások jóval többet, például azok, akik a világért sem fogadták volna él a Tv ajánlatát: napi 150 (!) forintért mondjanak le a borravalóról. Borravalót kapni tehát, bármily megalázó is, jó üzlet, s ámulva hallottuk, hogy folyamatosan növekszik a borravalóra várók köre: a filmben valaki arról beszélt, hogy jó szandált is csak úgy kapott, hogy előzőleg egy bankót csúsztatott az eladónak. Erre pedig mégis csak megáll az ember esze. Természetesen a korrupció kölcsönös: aki adta a bankót épp olyan éli ítélendő, korrupt, mint aki elfogadta. No de mit is akart mondani ez a dokumentumfilm, amely oly gondosan körüljárta a borravaló alvilági köreit? Ahhoz ugyanis erőtlen volt, s talán bátortalan is, hogy „leleplezzen”, persze nincs is mit leleplezni, hisz jól tudjuk, ihogy mi a helyzet. De arra sem kaptunk választ, hogy a film a tények rögzítése akart-e lenni, tehát egyszerű belenyugvás, vagy netán mást is akart, amiről a képsorok és az igazán nem meggyőző rajzok nagyon óvatosan beszéltek, nevezetesen arról, hogy egyes szakmákban a borravaló jelenti a fizetést, ezért kell dolgpzni, maga a fizetés pedig afféle bér- kiegészítés, hogy ne mondjuk, borravaló. A nézőnek valami ilyen gondolata támadhatott, s úgy gondolom, az egész borravalókérdés valahol itt fordul meg, itt válik olyan alapvető erkölcsi kérdéssé, amin sürgősen változtatni kéll. Mert azért legyünk őszinték, mégiscsak idegesítő, hogy évente kidobunk az ablakon kerek 5 milliárdot, pusztán azért, hogy az illető kegyeskedjék elvégezni a dolgát. A borravaló megszüntetésének számos módja lenne. Mindenekelőtt a vendéglőkben kellene végre rendet teremteni, ahol ma is legendák keringenek nyegle pincérekről, sőt a Jogi esetekben filmet is láttunk a minősíthetetlenül viselkedő üzletvezetőről. Olaszországban például ilyen kérdés nincs. A vendéglők, ha magasabb kategóriába tartoznak, pontosan feltüntetik, hogy a kiszolgálásért (servizio), hány százalékot számítanak fel. A pincér jövedelme a kiszolgálási díj, tehát nem a ki'kuncsorgott borravaló. Más helyeken pedig? Hát ne adjunk. Előbb-utóbb mindenki rájön arra, hogy a fizetésért is kell tennie valamit. Addig pedig mélázzunk el azon a bizonyos 5 milliárd forinton, amire ez a tv-film hívta fel a figyelmünket. CSÁNYl L. Az etruszkok nyomában Kenediné Szántó Lívia könyvében egy helyen felsóhajt: ó, ha a kövek beszélni tudnának!... A kövek természetesen nem szólalnak meg, helyettük a kutatónak kellene elmondania és igazolnia tételét, mely ebben az esetben nem egyéb hipotézisnél. Arra ugyanis semmi bizonyítékunk, hogy az etruszkok azonosak lennének a történelmünk kezdetén élt népekkel, s Babilonból, Teli Halaiból, a hajdani hettita birodalomból vándoroltak volna Etruriába. A könyv bevezetője figyelmeztet, hogy a szerző „nem hivatásos történész és nem művészettörténész, de szenvedélyes nyomozó”, ez viszont meglehetősen kevés. Az sem lenne baj, amire ugyancsak a kiadó figyelmeztet, mi szerint „lehetséges, hogy Kenediné Szántó Lívia érvelése nem mindenben helytálló”, ha hipotézise komoly érvekre támaszkodnék. így aztán nem is kapunk egyebet, mint néhány olasz múzeum leírását, de még a felsorolt irodalomból sem tudjuk meg, hogy a szerző mit használt, milyen nézeteket fogad el. Ennyi kérdőjel eleve lehetetlenné teszi, hogy Az etruszkok nyomában, című könyvet tudományos műként lehessen értékelni. Az viszont figyelmetlenség, hogy a közölt kitűnő képanyagnál nem tüntetik fel az egyes tárgyak őrzési helyét, mert az ilyen meghatározás: Volterrában talált életnagyságú alabástrom fej — mindenképp hiányos. Nemcsak azt kellene tudnunk, hogy hol található, de méretéről is pontos felvilágosítást kellene adni. Kenediné könyve így alig több szolid ismeretterjesztésnél, amit az átlagból az etruszkok iránt érzett lelkesedése sem emel ki. A kötet szép kiállítása a Corvina ízlését dicséri. Cs. L. SM Willy: Hogyan lehetek pilóta? Aligha van szükségünk a tíz ujjúnknál többre, ha ösz- sze akarjuk számolni azokat a megyénkbeli szerzőket, akiknek az utóbbi 10—15 évben önálló kötete jelent meg. Ezek számát most már Simó Willy is szaporítja, az ismert vitorlázórepülő, akinek a sportág múltjával, jelenével, jövőjével, technikai részleteivel és szépségeivel foglalkozó kis, öt és fél íves könyvét a Zrínyi Katonai Kiadó a „Haditechnika fiataloknak” sorozatban, 30 ezer példányban jelentette meg. A sportembertől nem vennék rossznéven, ha nem lenne különösebben jó stiliszta, de Simó Willyről azt sem lehet elmondani. Könyvében szép stiláris eszközökkel szolgálja a kultúrtörténeti és sportismeretterjesztés ügyét. Hatásosak és segítik az eligazodást, az alapismeretek megszerzését az illusztrációk is, melyek sorát Leonardo da Vinci vázlatai nyitják meg. Az öcsényből felszálló gépek nemcsak az immár hagyományossá vált nagy versenyek idején tartoznak hozzá „egünk képéhez”, hanem tavasztól késő őszig nap-nap után láthatók. Simó munkája kedvgerjesztő a sportág műveléséhez és lelkiismeretesen, alaposan tájékoztat arról, amit címében ígér: — hogyan lehet valaki pilóta? (ordas) A következő héten az Ordasok között című, nagy sikerű szovjet film felújításáról írunk. Csoóri Sándor: A látogató emlékei
