Tolna Megyei Népújság, 1977. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-11 / 214. szám
1977. szeptember 11. ^PÚJSÁG 5 Mi keröljöii közgyűjteményeinkbe ? KI A MECÉNÁS napjainkban. Természetesen az állam, amely nemcsak átvette, hanem jelentősen bővítette is az egykori mecénások szerepét. A Szépművészeti Múzeum régi évkönyveit lapozgatva, 6Űrűn találunk adatokat arról, hogy egy-egy jelentős műtárgy megvásárlását hogyan segítették magánosok. Ma ilyenről nem tudunk, de nincs is erre szükség. Az állam megfelelő ösz- szeget biztosít műtárgyak vásárlására, tereink, utcáink szobrai pedig közvetlen bizonyítékát adják ennek a soha nem látott művészetpártolásnak. A magángyűjtő természetesen nem veheti át az állam szerepét, viszont az is tény, hogy nemcsak konszolidált, hanem egyre javuló anyagi körülmények között élünk, s ma már igazán nem ritka, hogy azok, akik a művészet vonzáskörébe kerültek, kisebb-nagyobb gyűjteményt hordtak egybe. Arra is van jócskán példa, hogy a gyűjtő műtermében keresi fel a festőt, a szobrászt, s ott választja ki a neki legjobban tetsző alkotást. Ez a fajta művészetpártolás egyre nagyobb jelentőségű, s természetesen felmerül a kérdés: mi legyen ezeknek a gyűjteményeknek a sorsa, annyival is inkább, mert nem egyszer maguk a gyűjtők is azzal a titkos, vagy nem is titkos szándékkal gyűjtenek, hogy egyszer közkinocsé tegyék gyűjteményüket. Sokan még életükben kiszemelnek egy közgyűjteményt, amelyet gazdagítani akarnak, mások végrenideletileg hagyják a közre azt, amit egy életen át egybe hordtak. Az eredmény: szaporodnak az ajándékok és az ajándékozók, egyre többen vannak, akik szívesen látnák nevüket egy múzeum homlokzatán, ám ami a múlt század elején hazafias tett volt, ma már nem tudja mindig a kitűzött célt szolgálni. Ha valaki egy hajdani kékfestő- műhelyt ajándékoz ipartörténeti emléknek vagy akár helyi látványosságnak, jól teszi, mert ezzel a múlt egyik végképp elsüllyedt darabját menti meg. A képtár vagy múzeum alapítása azonban más természetű, ahol az alkalmi érdekességnek nincs szerepe, mert csak és kizárólag a kvalitás számít, s itt még az is vitatható, hogy helyénvaló lenne-e eldugott falúban berendezni egy olyan képtárat, melynek egyes darabjai nem kapcsolódnak a helyhez. Csehországban, Szlovákiában számos vár és kastély maradt fenn, nemegy gazdag berendezéssel. Ezek fenntartása és megóvása természetes, hisz múltjukkal, egész létükkel az illető helyihez kötődnek. Ugyanez a helyzet nálunk például Nagycenk esetében, ahol az elmúlt években nagyon stílusos múzeumot rendeztek be. De egy gyűjtemény önmagában, aminek helyét pusztán az ajándékozó szeszélye jelöli kt, erősen vitatható, s amennyiben valóban értékes darabok találhatók benne, azoknak méltó környezetben, megfelelő közgyűjteményiben kell helyet találni. iS a kérdés óhatatlanul felmerül: mi kerüljön közgyűjteményeinkbe? Egy-egy vidék, tájegység közepes festőit összegyűjteni, pusztán a köz- igazgatási határok alapján, nem érdemes. Az sem biztos, hogy minden érték, amiért az emberek pénzt adnak, vagy amit otthonukban őriznek. S ha arra gondolunk, hogy legtöbb múzeumunk raktározási gonddal küzd, mindenképp fel kell tenni a kérdést: mi kerüljön köz- gyűjteménybe, mi az, ami egy ország, egy nép kultúráját időtállóan reprezentálja? Egyetlen meghatározó a kvalitás, az érték, aminek megállapítására megnyugtató eszközeink vannak. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy felesleges harmad-, negyedvonalbeli művekkel múzeumalapítóként fellépni, s voltaképp azt is meg kell gondolni, hogy szaporítsuk-e, főleg mesterséges úton, köz- gyűjteményeink számát. Ha egy falu összegyűjti mindazt, ami múltjára vonatkozik, nagyon dicséretesen cselekszik. Tamási esetében például nagyon helyesen teszik, ha nem feledkeznek meg a falu szülöttéről, Würtz Adómról, aki egyébként néhány jeles munkáját ajándékozta a községnek. De olyan múzeumot erőltetni, ami meghaladja egy kisebb közösség erejét, s feladata is egész más természetű, nem látszik hasznosnak. iNehéz lenne megmondani, hogy sok-e a múzeumunk, vagy kevés. Mindenképpen kevés a jól kezelt, hasznos helytörténeti gyűjtemény, viszont kezdenek elszaporodni az olyan emlékházak, önálló kezdeményezésre nyitott gyűjtemények, amelyek értéke vitatható és semmiképp sem érdemlik meg azt, hogy közgyűjteményként szerepeljenek, s helyet, erőt, esetleg anyagi lehetőségeket vonjanak el sokkal érdemesebb dolgoktól. ÓVATOSABBAN hát a múzeumalapitással. Ami pedig múzeumba kerül, valóban érték legyen, tükre a múltnak, s műveltségünknek. CSÁNYI LÁSZLÓ Románia népművészete Hegedűs László: Itthon - egyedül Falusi presszó. Légy száll poharamra, de fönn a falon zúgó ventillátor. Sörrel rakott asztal. Hat ifjúember hangoskodik a sörtől s kártyaláztól. Nyitott ajtón a kocsma neszét küldi, s az útról bebólogat egy fa zöldje. Magányos fiatalember sörözget s cigarettázik, pultra könyökölve. Fagylaltra váró, barna lányhoz fordul, hogylétét kérdi néhány kurta szóval. Ismerős alig, pedig innen mentem szembenézni a teljesebb valóval. A Néprajzi Múzeumban bemutatják a Román Szocialista Köztársaság Népművészeti Múzeumának anyagát. Képünk a kiállítás részletét mutatja be: Szobabelső (Sincaeava). pát” — mondja az asszony —, „tedd el”. „A fegyvert is hasztalan hoztad magaddal” — mondja. A kiskatona megijedt... „Te sírtál itt?” — „Én sírtam”. — „De miért sírsz?” — „Miattatok sírok — mondja —. a fiatal nemzedék miatt. Én vagyok a földi isten- anya, s a ti tékozló életeteket siratom. Sajnállak benneteket. Eredj hát, és mondd el, amit neked mondtam”. — „De hisz én komszomolista vagyok!” — ezt a kiskatona mondta az asszonynak. — „Ki hiszi majd el nékem, hogy téged láttalak? Mikor még én magam sem hiszek benned”. — Erre amaz csak megérinti a kiskatonát — az öregasszony tenyerével köny- nyedén hozzáért a hátamhoz, — és azt mondja: .Higgyetek”. És eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A kia- katona visszatért a többiekhez. Elmesélte, hogy s mint volt, — kit is látott. Azok kinevették. Még ilyet!.. — Az öregasszony az utolsó szavakat bánatosan mondta. És sértődötten elhallgatott. Aztán halkan és keserűen még hozzátette: — Mért ne nevetnék ki? Kinevetik. Ki bizony. De mire a kiskatona visszatért a kaszárnyába — a világosra — a gimnasz- tyorkáján ott volt az istenanya ábrázata. Ilyen-e. — Az öregasszony megmutatta a tenyerét, tenyérkéjét. Igen, ilyen fényes, ilyen fényes!... Ez olyan váratlan dolog volt — a képmással — olyan élethűen és szemléletesen adta elő históriáját az öregasszony, hogy ha akkor finomban feláll és elmegy, leveszem a kabátom, s megnézem, nincs-e rajta valami nyom. De az öregasszony ott ült mellettem és csöndesen ingatta a fejét. Nem kérdeztem semmit, nem árultam el, hogy elhittem-e a történetét vagy sem, szerettem volna, ha mesél még valamit. S ő kitalálta a kívánságom: odafordult hozzám és beszélni kezdett. S a hangja máris más lett — olyan, mai mifajtánk. — Van egy másik fiam Minyka, ó, de nagy kujon: cserélgeti a nőket, mint más a gatyáját. Mondom neki: ugyan mit érsz el ezzel, fiam. Eben gubát cserélsz, összeakadt itt eggyel, lett egy gyerekük... Na, gondoltam, csak benő lassan a feje lágya. De most se sikerült. Azt mondja a fiam: megint más kapun sétáltam be. Te jóságos szűzanyám! Ez kész istencsapás. Na, akkor egyedül élt valameddig, aztán belehabarodott egy tanult fejércseléd, valami laboránsnő, az aztán elvitte az isten háta mögé, valami Ferganába. Onnan írják osztán nekem: „Gyere, drága mama, gyere hozzánk vendégségbe”. Az öregasszony olyan ügyesen utánozta, s úgy kifigurázta ezeket a ferganai fiatalokat, hogy önkéntelenül felnevettem, mire átvillant rajtam, hogy temetőben vagyunk, s a szám elé kaptam a tenyerem. De az öregasszonyt, úgy látszik feltüzelte a nevetésem. Még nagyobb hévvel kezdett mesélni. Na, elment tem hozzájuk. Megérkeztem, vendégeskedtem egy darabig... S akkor, én vén marha — de úgy kell nekem —, megjártam. — Rosszul fogadták talán? — A, eleinte mintha minden a legnagyobb rendben I Apja arcáról sejtek egy-egy arcot. Néha trágár szó, káromkodás csattan. Mint aki idegen faluba tévedt, ülök az asztalomnál egymagámban. lett volna... Persze, nem mentem csak úgy, üres kézzel, vittem magammal egy kis péjizt. Hát ilyen vén marha vagyok, vagy talán nem is vagyok az? Szóval, amíg a pénz tartott, nyájas volt a lelkem, de amikor elfogyott: „Kedves mama, hát ki süti így a lángost!” — „Hogyhogy ki?” — mondom. — „Hisz mindenki így süti. Mit nem csinálok jól?” — Hát akkor ő buzgón okítani kezdett, hogy is kell lángost sütni. „Te. — mondja —, túl sok olajat öntesz a serpenyőbe. Ha ez így megy, ki győz majd téged olajjal, mi? Naponta egy félliter! Meg aztán, ha bő az olaj, megég a lángos. nem lesz ilyen habkönnyű, mint ezek itt”. — Szóval, elkezdtük tanítani egymást. Ha szóltam néki egyet, ő nekem ötöt. Hát beszélje túl az ember őket. a fiatalokat ni: magát az ördögöt is agyongyötörnék az önfejűségükkel, jaj. istenem, bocsásd meg, hogy így emlegetem az ördögöt. Hogy is tudnám én ráncbaszedni az ilyen önfejűeket? A férjének meg nem ád enni! Az jön szegény, harap, amit tud, és kész. Vagy azt mondja, hogy már beugrott az étkezdébe. A művelt hölgy! Ringyó az ilyen mind, nem művelt nő. , Az öregasszony hallgatott egy kicsit, majd dohogva hozzátette: — Csak azt tudják, rázni a rongyot. Mért van ez így? — fordult felém. — Mert lehet, hogy sokat tudnak, lehet, hogy a világon mindenhez értenek, de élni, azt nem tudnak... Mi? — Mi az, hogy sokat tudnak... — mondtam már én is dühösen. — Még szétveti a fejüket az a fene-nagy tudás. — Dehát hány évig tanulnak! — No és? Ahogy tanulnak, úgy fognak tudni majd. A tudásnak tanulnak, vagy mi? — Hát igen, a kolhozban nemigen akaródzik dolgozni nekik... — ismerte el az öregasszony. — Istenem, istenem, micsoda élet!... Egész nap lebzselnek, egy gazszálat nem tesznek arrébb. Hosszan hallgattunk. Az öregasszonyra ránehezedtek gondolatai, még közelebb nyomták a földhöz, ültében egészen ' előrehajolt; nem mozdult csak a feje ingott egyre. Valahol ismét megkondult egy harang. Az öregasszony felemelte a fejét a temető távoli zugába nézett, ahol elhagyott kis kápolna húzódott meg a fák között, s halkan így szólt: — A csirkefogók. — A gyerekek csinálják? — Igen, bemásznak oda... Megyek, elnadrágolom őket a bottal. — Az öregasszony felállt, rámnézett. — Te meg ne ülj itt tovább egyedül, mert nekem valahogy... egy- íe csak az jár majd az eszemben, hogy valaki ül a síromnál. Ne maradj itt. — Nem, én is elmegyek. Elég ebből ennyi.-Persze. Mert minden megfordul az ember fejében... — tette még hozzá, mintegy mentegetőzve. & elindult az ösvényen, botjára támaszkodva a pici anyóka. Botjára támaszkodva, de mégis ruganyosán és fürgén. Hosszan néztem utána, majd én is mentem az utamra.- (Antal Miklós (ordítása) Tolnai festők egy magyaróvári kiállításon A Hansági Múzeumban érdekes kiállítás nyílt a napokban. A lassan tízéves győri művésztelep vendégeinek munkáiból kaphat ízelítőt a közönség. Azok az alkotások szerepelnek itt, amelyeket a nyaranta Győrött dolgozó festők ajándékoztak a vendéglátó városnak, illetve a múzeumi képtárnak. A változatos anyagban Tolna megyei festők munkáival is találkoztunk. Molnár M. György a művésztelep alapítói közé tartozik. Majd minden nyáron feltűnik a várost járó, rajzoló, festő művészek között. Alkotásaival a telep munkabemutatóin ismerkedhettünk meg. Néhány éve pedig önálló kiállítással is bemutatkozott a győri közönségnek, sikerrel. Akkor ajándékozta jelentős festményét, a Régi Győr című olaj képet a múzeumnak. A nagy foltokból, élénk színekből komponált erőteljes munka a gyorsan átalakuló iparváros eltűnő hangulatainak egyikét örökítette át a jövőnek. Nagy nyeresége a gyűjteménynek, rangos darabja a mosonmagyaróvári kiállításnak is. A vízfestmények sorában szerényebb alkotással szerepel Martinék József. Régi vendége ő is a városnak, önálló kiállítása komoly erkölcsi és anyagi siker kíséretében zajlott le évekkel ezelőtt. A legutóbbi közös tárlaton szürkés tónusban megoldott olajfestményeire figyeltünk fel. .Ajándék” képén hangulatos erdei részletet mutat be, fehér törzsű nyárfákkal. Szily Géza, kinek tolnai kapcsolatai közismertek, munkássága jelentős darabjával részese a 'bemutatónak. Kapu előtt beszélgető öregjei Krúdy világát idézik, noha ihletője valamely öreg győri utca élménye volt. SALAMON NÁNDOR Arató Károly: Kis esti séta Orsóra pörgött percek fölcsévélt idő tönkön a délután nyaka egy pillanat még vágtára csatolt háztetők nyergei a mesekapuban állók egy pillanat még játékkockákká szétdönthetők útra kelt levelei után vénasszony-karokkal rimánkodó fa kopogás bazaltkő-éveken séta évkövezeten bejáratnál keresztbe rakott kardok mögöttük tologatott szülők a sakkmezőn egy pillanat még zengetésre vár a fölhangolt léckerítés hurpattanásig szerelmek hegedűtokban egy pillanat nagyapa előbb összecsavarja csontjait ahogy illik fejét dugja a képkeretbe csak tizedmásodperc szemvillanás szembejönnek előbb jövendő butaságaim Harlequin-ruhában tánclépésben közelednek holnapi alakzataim a menet végén egyre kisebbedve bele kell férnem azokba is egy pillanat még csak egy pillanat szemblende-kattanásig utána séta bármikor előhívható Szüreti érem Régi Győr (Molnár M. György festménye) * Farkas Pál munkája
