Tolna Megyei Népújság, 1977. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-18 / 220. szám
1977. szeptember 18. ^PÚJSÁG 5 Tamási Áron:* Öreg pillangó Már esztendők óta özvegyi sorsban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály, Ügy is teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska ahogy folydogál. Egy hét múlva bemutatkozik Szekszárdon Az Ergiron együttes Végre azonban mégis történt valami. Pedig az a nap is, amelyen megtörtént a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. IA kakasok szálltak; s iitt-ott rvakkantatt egy-egy kiuitya. Nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni; s miközben nem látott úgyszólva semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne. Hát igen, legalább egy kis fuvalomra vágyott az öreg. Kiment tehát az útra, s ott mendegélni kezdett, hátha lesz valami. Ment az öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. De hát nem jött senki, s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amint nagy hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robog- tatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva. Több időt gondolván az öreg, mint amennyit a robogó alkotmány hagyott neki. csak az utolsó pillantásban tudott az út szélire ugrani; s bizony onnét az útszélről is szinte a híd alá fújta a kocsi szele, mert a dolog éppen egy híd mellett történt. — No hát — puffant meg az öreg —, ez a teherautó mondhatni keresztülment rajtam! A nagy porfelhőben utána nézett a kocsinak, majd megindult ismét és szép csendesen mendegélni kezdett visz- szafelé. S amint így mende- gélt, hát egyszer egy ember tűnik elő, aki friss mozgással éppen feléje tart az úton. Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban közelített az ifjú ember, egyre bizonyosabb lett, hogy János, aki jön. Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség. — Jó reggelt, Mihály bátyám! — köszönt is János, elég kedvesen. — Jó reggelt, egy-öcsém! — fogadta az öreg. — Hát hogymint van? * Nyolcvan éve született Tamási Áron. — Biza rosszul! — felelte Mihály bácsi. Erre jobban odanézett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan, amit monda az öreg. — S mért van maga rosz- szul? — kérdezte. — Én azért, kedves öcsém, mert egy nagy teherautó keresztülment rajtam! János jobban az öregre kapta a szemét, s hát csakugyan, az öreg igen meghuppanva és gyámoltalanul álldogál. Ejnye, tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot takarja mégis?! Tréfa nem lehet, mert csakugyan igen roncsaiban áll az öreg; de a valóhoz mérten igen épségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés. Mert ha megesve sajnálkozik, esetleg nevetség tárgya lesz majd; ha pedig pogányul veszi a dolgot, az örökséget veszítheti el. — Más ember ágyba dől ilyenkor — mondta hát János. — Engemet is igen húz — felelte erre Mihály bácsi. Aztán elváltak. A szél is meglibbent, s meg az öregben is a kedv, hogy hát mégis történik valami. S mosolyogva hazament. De egy óra sem telt belé, már nagy busulásban egy vénasszony érkezett, hogy vajon még életben van-e, mert éppen most hallotta azt az elborzasztó nagy szerencsétlenséget. — Ki mondta? — János beszéli — felelte a vénasszony. Hát ha így van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból és tréfából elkezdett. Folytatnia kell, mert különben János marad a győztes. — Bizony, csak pislákolok — nyöszörgött az öreg. — Hát akkor mért nem fekszik le? — Nem tudok levetkőzni! Ha nem tudott, hát az öregasszony megkönyörült rajta, s gyöngéd kezekkel levetkőztette. Aztán szépen ágyba is fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert új láSuhogó prémek, fekete copfok röpködnek a levegőben, sámándobok ütemes tamtamja hallasztik. Hirtelen előperdül az eszkimó varázsló, a híres esőcsináló, bűvölő- bájoló angek. Egyre jobban gyorsul a dobok ritmusa, vadabb lesz a tánc, amivel önkívületi állapotba ringatja magát a sámán. Minden szem rászegeződik, csak rá, hiszen ő érti a szellemek nyelvét. A távoli és titokzatos esz- kimó-csukcs nép életének fontosabb eseményei peregnek a színpadon. Az „Ergiron” Állami Csukcs-eszkimó Népi Együttes játéka nyomán szinte megelevenedik a fagyott tundra, eszkimó és csukcs kisfiúk, kislányok gyermekjátékai villannak fel, rénszarvas-, cethal-, rozmárvadászat izgalma hozza lázba a nézőket. Az együttes 1968-ban alakult Anadirban. Ide hívták össze a rénszarvastenyésztők, vadászok gyermekeit, unokáit. És ellátogatott ide egy öreg vadász, Nutatein, aki nemcsak foglalkozása mester re, de a népi tánc iránti sze- retetéről is híres. Sok-sok népszokást, hagyományt őrző táncra tanította a fiatalokat, akik azóta is ápolják, terjesztik őseik kultúrájának ezt a hajtását. Egyébként a csukcs föld .az Orosz Szovjet Szocialista Köztársaság egyik nemzetiségi területe. Lakói egykoron csak a nomád halász-vadász életmódot ismerték. A földrajzi elhelyezkedés, a sarkvidék hidege számos olyan szokás meghonosodását eredményezte, amely más éghajlati övben élők számára idegen. Elég csak a „fiatal szarvas”, vagy a „felkelő nap” ünnepét említenünk. Különösen fontos ez utóbbi, ha belegondolunk, hogy a sarkvidékre több hónapon keresztül sötétség borul. Fennállása óta az együttes a csukcs föld (Magadanszka) szinte minden pontját bejárta, színes, érdekes előadásokkal szórakoztatva az ősi foglalkozások űzőit; aranyásókat, rozmár- és cethalvadá- szokat, szarvastenyésztőket és persze a tudományágak képviselőit, geológusokat, meteorológusokat, biológusokat, sarkkutatókat is. 1970-ben kaptak először meghívást Moszkvába. Részt vettek az orosz nép számára annyira kedves és minden évben megrendezésre kerülő „Orosz tél” fesztiválon. A mókás, vidám ünnepélyen az ország valamennyi rangos együttese fellép. A rangos ünnepségekre- már nemcsak a régi hagyományokat őrző, de a modernebb hangszerelésű, témaválasztású táncokat is magukkal vitték. így aztán a tun- guz rituális táncok mellett lírikus táncok jelenítik meg a szerelem, a hűség motívumait, nem egy közülük a munka és a zord észak magasztos szépségeinek himnuszaként. A „Csukcs-föld első forradalmi bizottsága” című táncpoéma azt a változást is tükrözi, melyet a szovjethatalom évei eredményeztek gondolkodásukban, életmódjukban, életkörülményeikben. „Északi fény” című kétrészes műsorukat a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tiszteletére állították össze az együttes vezetői; Ilja Izrailov művészeti vezető, V. I. Mamonti- vij művészeti munkatárs és N. N. Mencerob zenei vezető, zeneszerző. Az együttes férfi- és női kara, táncosai és zenészei maradandó élményt nyújtanak mindenkinek, aki megismerni szándékozik a hagyományokban gazdag csukcs-eszkimó nép életét, művészetét. A csukcs-eszkimó népművészek a Magyar—Szovjet Baráti Társaság vendégeként érkeznek hazánkba a közeli napokban. „Északi fény" című műsorukat több városban bemutatják. Szekszárdi fellépésükre szeptember 26-án este 7 órakor kerül sor a Babits Mihály Művelődési Központ színháztermében. város kapujánál mai utcai rajzolóknak ülnek modellt a túristák, és kétszáz dinárral megkönnyebbülve, egy portréval kelnek fel. „Emlék Budváról!” — mutogatják majd otthon. A sokféle ember sokféle emlékkel tér haza. Lesznek, akik Tivat és a kotori-öböl szépségéről mesélnek, a für- gediek pedig bizonyára arra az útra emlékeznek majd, amely Budvából indult és Cetinjében ért véget. Kotort elhagyva felkacskaringózott az út a Lovcsen oldalába. Félelmetes kanyarok váltogatták egymást. A hegycsúcson áll a crno- gorácok legnagyobb fiának, a költő-püspök II. Petar Petro- ivse Njegosnak a mauzóleuma. Innen tekint le a költő a völgybe szülőfalujára, Nje- gosira és szürke terméskövekből épült szülőházára. Njegosiban vendéglő van, a vendéglőben különleges füstölt sonka, mézes bor és montenegrói vörös. Drága, nem drága, ki törődik most azzal. A busz megérkezett Cetin- jébe. Azaz csak majdnem megérkezett, hisz egy éles kanyarban szembejött egy kamion. Tolatás, manőverezés, izgalom, amit az idegen- vezető kedvesen csengő hangja oldott fel: „Cetinis Crna Gora egykori fővárosa volt. Itt a Sas-szirten épült erőd védelmében áll 1484. óta Cetinje kolostor. A XV. század második felében itt már nyomda is működött, az volt a nemzeti kultúra szentélye ...” Cetinjének a lakossága még ma se méri el a tízezret. Műemlék és iskolaváros, amelynek két nagyobb üzeme van. A királyi palota uralja a várost. A palotát pirosra festették, fehér gipszdíszei, er- kélyes-timpanonos klasszici- záló homlokzata egy szegény ország sokszor üres zsebű uralkodójának fényét tükrözi. A palota ma múzeum. Kis város, gyorsan bejárjuk üzleteit, magunkba szívjuk látnivalóit és, hogy az utat rövidítsük, más úton térünk vissza Budvára. Bárki járjon errefelé, lesz miről mesélnie. Mesélhet majd Sv. Stefán- ról, erről a kis halászfaluról, amely egy évtizeddel ezelőtt még élte a maga szegényes életét. A lakói lassan elszé- ledtek és a kis faluból életre kelt Jugoszlávia és a tengerpart luxusnyaraló-városa. Az egykori kis halászházakban fényűző lakosztályokat alakítottak ki, kovácsolt vas delfin, rák és más cégérek jelölik az utcácskákat, kaktuszok, pálmák és rozmaring- illat szegélyezi az utakat. Bár, kávéház, éjjeli mulatóhely, saját strand, egyszóval minden van a luxusszigeten. Feketeváké is, potom tizenöt dinárért. És belépődíjért mindez megcsodálható. Mesélhetnek majd Ulcinj- ról, amelynek elődjét a 444. évi földrengéskor elnyelte a tenger és amelynek utódját nemjidák, zetaiak, balsicsok, velenceiek, törökök és kalózok lakták. Az egykor rettegett város véres múltját a mai Ulcijnban kevés emlék őrzi. Nem is ez a vonzereje, hanem a földközi-tengeribe átmenő klímája, hatalmas szabad strandja, amelynek selymes homokja gyógyítja a reumát, a városka keleti kevertsége: crnogorcok, törökök, albánok, sőt még egy kisebb néger kolónia is színesíti ezt. És természtesen ide vonzza a turistákat a hetenként, pénteki napokon megrendezett vásár, ahol a népviseletbe öltözött ulcinjiak kínálják portékáikat, persze nagy hangzavarral és látványos előadási móddal. Itt alkudni nem szégyen, sőt itt alkudni kell. Élmény, amelyről mesélni lehet, egy hét alatt sok ösz- szegyűlik. Mesélünk is egymásnak hazafelé. Annyira leköt bennünket a táj, a nyaralás öröme, hogy megint elfelejtettük megszámlálni: hány alag- úton mentünk keresztül most már Bártól Belgrádig. — Azt mondják, van vagy ezer! — Ha mondják, biztosan van is annyi! Ebben megállapodtunk. És Belgrádtól már nem a montenegrói ételekről beszéltünk, hanem a magyar pörköltről, töltött káposztáról... És ettől kezdve egyre többször hangzott el, hogy: „Nálunk Bonyhádon, nálunk Szekszárdon, nálunk Kakas- don...” A vonat, mintha lassabban jött volna hazafelé. Pedig csak húsz perc ké-_* séssel érkezett Szekszárdra. SZALAI JÁNOS Kolori utcarészlet togatók jöttek, akik mind törötten ülték körül az ágyat. Majd a sor végén János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekésse. Idejében is jött, úgy találta, mert a helyzet nemcsak egészen siralmas volt, hanem maga Mihály bácsi is a végső szóhoz folyamodott. — Hagyakozni akarok! — mondta nehezen. S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelen levő tanúk előtt s lelkiismeretes szokás szerint minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont, ennek ellenében, két dolgot megtenni tartozik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő temetésről gondoskodjék; másodszor pedig tartozik azzal, hogy húsz pengőforintot rögtön lefizessen. Ennyit és nagy nehezen elmondhatván az öreg, végső megerőltetéssel félig felült az ágyban, és János felé fordult. — így jó lesz-e? — kérdezte. A megtört szívűek mind Jánosra néztek, a szerencsés rokonra, s a hála kibuggya- nását megil'letődve várták. S amit vártak, abban nem is csalódtak, mert János fájdalmas szavakkal jelentette ki. hogy az illendő temetésről gondoskodni fog; majd a szavak után sújtottan felállt, és húsz pengőforintot általnyúj- totta Mihály bácsinak. Az öreg megnézte a pénzt, majd a markába szorította, mintha a fájdalom görcsében tette vclna. Egy öregasszony sírni kezdett. De akkor hirtelen, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyűszerrel felült az ágyban, és biztos mozdulattal lelépett a földre. S elkezdett öltözködni. Olyan erőben és egészségben mozgott, hogy egy darabig szólani sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéről, s nagy szemrehá- . nyással szólott az öregre, mondván: — Mért hazudta, hogy egy teherautó keresztülment magán?! — De bizony, keresztülment! — mondta az öreg. — Magán?! — Rajtam! — Hát nincs magának semmi baja! — Nincs, mert a híd alatt voltam — nevetett az öreg. S nevettek mások is, az egész gyülekezet. Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül az ő illedelmes vendégeit megkínálja. Az egykori szegény ország, szegény királyának palotája
