Tolna Megyei Népújság, 1977. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-02 / 206. szám
A KÉPÚJSÁG 1977. szeptember 2. A közoktatás kérdései elkészítés az eletre Emberi kapcsolatok - Mennyibe kerül 1 kg hagyma ' Ülifi hőgyészi nevelőotthon« ban ilyenkor tanévkezdés előtt sok bízóig;;;;;;;;;; nyítványmásolatot kell kiállítani. De van az intézetben néhány szakmunkásbizonyítvány, néha még személyi igazolvány is akad. Mindebből azt a következtetést kénytelenek levonni a nevelők, hogy a gyerekek nem érzik az okmányok fontosságát. Sok más történetből is kiderül, hogy a volt állami gondozottak nehezebben igazodnak el a hétköznapok apróságai között. Tálosi Ferencné igazgatóval és Jánosné Szalay Gabriella igazgatóhelyettessel beszélgettünk arról, hogyan képes a nevelőotthon felkészíteni a gyerekeket az életre? Nem a világnézetre, erkölcsi elvekre, tehát a „nagy dolgokra” gondoltunk, hanem a hétköznapok rutinszerű tennivalóira. Az igazgatónő mondja, hogy a nevelőotthon többet ad a közösségi nevelésben, de a családot nem pótolhatja. Még akkor sem, ha Hőgyé- szen ma már az átlagosnál jobban képzett és nemcsak lelkiismeretes, de hivatásukért rajongó pedagógusok dolgoznak. __ A z elkényeztetett gyerekekre mondja a köznyelv, hogy üvegházban nevelték. Az intézet is üvegházi nevelést ad, de objektív okokból. Az itteni gyerekeket sérülés érte szüleik elvesztésével, bármilyen körülmények között is kerültek állami gondozásba. A legfontosabb feladat pótolni a családot, ezen belül is az első tennivaló eltüntetni — amennyire lehat — a lelki sérülések nyomait. Van gyerek, akit beszélni kell tanítani, esetleg ötéves korában, másokat pedig leszoktatni arról, hogy mindenre hisztérikusan és durván reagáljanak. Ez csak két példa, a millió valóságos feladathoz képest. Az intézeti zártság is olyan körülmény, ami ellen harcolnak. A hogyanra felváltva sorolják a tényeket. Az igazgatónő: — A kis településről bejárnak a gyerekek Hőgyész- re, iskolába;. Úgy vettük észre, hogy a dúzsi, murgai, ka- laznói gyerekek és a mieink között jó kapcsolat alakult ki. Szünetekben és hétvégeken sokan járnak ki az osztálytársaikhoz és ami még fontosabb, azok családját is megismerik. Az ide kerülő gyerekek eleve információs hátrányban vannak, ezt is valahogy pótolni kell. Az idei nyarunk nyolcvanezer forintba került, de sokfelé voltak a gyerekeink, sokat megismertek a kinti világból. Nemcsak kellemesen, de hasznosan töltötték a szünidőt. Rádió, tévé, lemezjátszó itt is van. — Fontos nekünk, még inkább a gyerekeknek a patronálómozgalom. — A brigádok mindig ugyanazokkal a gyerekekkel vannak kapcsolatban — szól közbe az igazgatóhelyettes. — A gyerekeket a szeretet- re is meg kell tanítani és minden ismeretterjesztő cikk a példamutatást hangsúlyozza a nevelésben. — Nyolcvan dolgozónk van. Itt is rendelkezésre áll a modell, választási lehetőség is van. Nem biztos, hogy éppen a csoportvezető nevelővel alakul ki bensőséges viszonya a gyerekeknek. Lehet, hogy éppen a szakácsnő lesz az, akivel megszeretik egymást. Ezért a nevelőotthonban minden dolgozónak úgy kell élni és dolgozni, hogy példa lehessen. Az igazgatónő: A nevelőnek nemcsak a csoportjával, de egy-egy gyerekkel személy szerint is meg kell találni a hangot. Valóban sok múlik a pedagóguson, de azon is, hogy mikor és milyen állapotban került állami gondozásba a gyerek. Kamaszkorban már lehet, hogy késő és képtelen a gyerek kapcsolatteremtésre. — Sokat számít, hogy innen milyen környezetbe kerülnek, mennyi megértést, és szeretetet kapnak. Mi már edzettek vagyunk. Sokat lehetne mesélni arról, mi mindent tűrünk el azért, mert a gyerek sorsát ismerjük és tudjuk, ha csak durva szavakat tanult otthon, akkor azokat is használja. Azzal is tisztában vagyunk, hogy az agresszív magatartás csak viszont agressziót szül. Kint már ő is egyenrangú partner, akinek nem nézik el a magatartási hibáit. Vannak érthetetlenül keserű tapasztalataink is. Gimnáziumba került egy kislányunk. A szobatársai, két elkényeztetett primadonna, előtte ették a csomagból előkerülteket, de őt nem kínálták. Ebből született aztán az ötlet, hogy az intézet is küld csomagot volt növendékeinek. A levelezés a nevelőkkel természetes dolog. Az idén már nem egyéni kezdeményezés, de minden nevelő- otthonban kötelező — amit eddig is megtettek, legalábbis a hőgyésziek — az igazgató és a helyettes, a volt nevelővel meg is látogatja a középiskolába, szakmunkás- képzőbe vagy a munkahelyre távozotta'kat. A mikuláscsomagból is mindig jut a végzetteknek. Az igazgatónő már sok fórumon elmondta, itt is közreadjuk, hogy ifjúsági otthon kellene a megyében is. Az intézetben mindent készen kapnak, még a csokoládét, cukrot és mozijegyet is. Nem csoda, ha munkásszállásra kerülvén gyakorta még az ebédjegyet is elfelejtik befizetni. Ha meglátnak valami szép holmit és éppen náluk van a pénz; azonnal megveszik. Nem tudják beosztani a pénzt, hiszen nem volt módjuk a mindennapos gyakorlatban megtanulni mi, mennyibe kerül. Olyan otthon kellene, ahol a már dolgozók, akár a nagykorúság után is, olcsón lakhatnának és segítséget kaphatnának a felnőtt társadalomba való beilleszkedéshez. A teljesség igénye nélkül néhány dolog, mi mindennel próbálkoznak, hogy minél felkészültebben léphessenek ki a fiatalok a nevelőotthon kapuján. Intézeti önkormányzat van. Majdnem mindenki felelős valamiért. Időközönként ön- kormányzati napok vannak. Segítenek egymásnak a tanulásban, a kertben, a konyhában. A hálókban a nagyok maguk takarítanak. Ugyancsak egyedül mossák a kisebb ruhadarabokat. Két varrónő dolgozik az intézetben, hogy a gyerekek maguk választhassanak ruhafazont. A nagyobb vásárlásoknál is válogathatnak. Kevés zsebpénzük is van, amivel szabadon gazdálkodhatnak. A nagyobbak nyáron és ősszel az iskolával kereshetnék. Ennek a pénznek a kisebb részét is elköltik tetszés szerint. A többi kell arra az időre, amikor elhagyják az intézetet. Kirándulások alkalmából mindig kapnak szabad időt. Elmehetnek a csoporttól, de általában hamar visz- szatérnek, mert nem mernek, nem tudnak élni az önállósággal. Persze ezt is embere válogatja, kinél többet sikerül elréni, kinél kevesebbet, de mindenképpen tudatosan törekednek a nevelőotthonokban arra, hogy megtanítsák őket olyasmire, ami a családban természetes. sak az a kérdés, hogy :0* a családokban tuda- tos-e ez a törekvés? Van-e türelmünk megvárni, amíg a gyerek megköti reggel a cipőfűzőjét, és megtanítjuk-e őket mosni, főzni, sütni, takarítani és pénzt beosztani, vagyis a családi élet gyakorlati dolgaira...? IHÁROSI IBOLYA A keszthelyi Festetics-kas- tély a Balaton környékének legkiemelkedőbb építészettörténeti és kulturális jelentőségű épülete, melyet 1780 körül építettek barokk stílusban, majd 1883—87 között bővítették. A kastély régi szárnyában kapott helyet a berendezéséről és ritkaság- számba menő könyvállományáról híres Helikon könyvtár, amelyet a XVIII. század végén Festetics György alapított. kastély Képeinken a pompás kastély és az empire könyvtárterem látható (MTI-fotók, Mező Sándor felvételei — KS) Afrikai Örömeink- és annál több A MAGYARORSZÁGI újságolvasók közüli egyelőre csak lapunk olvasói tudnak valamit arról a rendkívül érdekes tévéfilmsorozatról, melynek első része szeptember 6-án kerül képernyőre. A hatrészes és több mint 350 perces alkotás rövid vázlatát tavaly decemberben hoztuk az író és rendező, Rockenbauer Pál tollából. Ez a magyar sajtóban csak nálunk jelent meg, a féltucatnyi itoagyar afrikai örömeiről írt könyv kéziratban van, a film vetítésén pedig az elmúlt szerdán vettünk részt a magyarországi tanzániai kolónia néhány tagja, a tanzániai magyar nagykövet és a filmforgatás szakembereinek társaságában. Ilyesformán ez a néhány sor előzetes tájékoztatás és a leendő nézők figyelmét óhatjuk vele felkelteni. Ha ugyan ez szükséges, hiszen Rockenbauer Pál (az egyetlen magyar újságíró és tv-rendező, aki az Antarktiszt is beleértve valamennyi földrészen járt már, és a szó betű szerinti értelmében 47 ország földjén aludt) az emlékezetes „A napsugár nyomában” című lírai szépségű sorozatával már emlékezetes nevet szerzett magának. Itt is filmlírával találkozik majd a néző, amit szerencsésen sikerült ötvözni tudományos ismeretterjesztéssel és annál valamivel többel is, amit ilyen formában még nem láttunk a képernyőn. Mivel félő, hogy ezt nehéz lesz szóban érzékeltetni, említsük meg, hogy az afrikai emberek és tájak bemutatásának kísérőzenéjéül harmonikus összhangban felelt meg J. S. Bach, a szövegközi versek megírására pedig Weöres Sándor vállalkozott. Nagyjából arról van szó, hogy néhány magyar útra kelt egy olyan vidéket megörökíteni, ahol az ember és természet még szinte teljes összhangban él. Nem kellett keresniük az őszinte emberséget, mert úton-útfélen elébük. került. A szűkebb táj egy hegyóriás, Afrika legmagasabb csúcsa, az 5895 méteres Kilimandzsáró, melyet megmászni se volt csekély turisztikai teljesítmény, de amelyről a „Jöjj, nézd a Kilimandzsárót!” című első részben páratlan képsorokat sikerült hozni. Aki az előbb írtak alapján a „romlatlan” természeti népek iránti valamiféle álromantikus szenvelgésre gondol, az alaposan téved. Rockenbaurék nem követendő példát állítanak a néző elé, hanem szépséget és arra figyelmeztetnek, hogy jó lenne az egyre rohanóbbá váló fejlődés során a természettel való összhangunkból minél többet megőrizni. Ugyanakkor senkit nem igyekeznek meggyőzni arról, mintha erre túlságosan sok reményünk lenne. A második rész „A cím védelmében” az egész sorozat szerkesztési elveire fényt vet. A szerzők nem zárják ki, hogy mást is filmszalagra lehetett volna venni, őket ez ragadta meg legjobban, ezek afrikai örömeik, melyeket meg akarnak osztani a nézővel. Aki a nemzeti parkok állatvilágára kíváncsi, az a „Tanzánia szépségei” című harmadik részben elégítheti ki az orrszarvuk, vízilovak, elefántok és elefántok által felborított gépkocsik iránti igényét. A vadászatiakat nem, Rockenbauerék hangsúlyozottabban a leginkább Theofil Nshiku, a tanzániai miniszterelnöki hivatal audiovizuális részlegének vezetője, a köcsögdudát próbálgatja a szekszárdi Bogár-tanyán „antivadász” Afrika-járók számát szaporítják. Valószínűleg csak a Magyar Televízió véges anyagi lehetőségeiben kereshető az oka annak, hogy a sorozat egy része itthoni kerekasztal- beszélgetés, ahol a résztvevők tárgyak megmutatásával, hosszabb-rövidebb filmrészletek lepergetésével elevenítik fel élményeiket. Látszólag egymás közt, olykor tréfálkozva, de mindig úgy, hogy a nézőt is maguk közé csábítják, akinek olykor már-már kedve lenne közbe kérdezni. Ekkor szerepel a magyar tévések tanzániai kísérője, Theofil Nshiku is, aki januárban Szekszárdon járt és szép emlékékkel távozott a Bogár-tanya néprajzi gyűjteményéből. Ebben a részben néha elkapja az alkotókat a személyes öröm, a film túlságosan szubjektívvé válik és annak, aki — bár e sorok írója esetében ismeri a tanzániai miniszterelnökségi tisztviselőt, de — sokakkal együtt sose merne vállalkozni a Kilimandzsáró megmászására: — kissé fárasztó is. AMELLETT, hogy páratlan szépségű tájakat mutatnak be, növénytani, népművészeti, zenei, koreográfiái, zoológiái, gazdaságpolitikai és még ki tudja hányféle ismeretterjesztéssel szolgálnak, (nem utolsó sorban a két operatőr: Szabados Tamás és Stenszky Gyula jóvoltából) Rockenbauerék beváltatlan, de elért célja ember és ember közelebb hozása egymáshoz. Ez sikerült és sikerült az itt-ott még fejét felütő hamis, antihumánus faji gőg, „fehér fensőbbség” ostobaságának megmutatása is. Anélkül, hogy erről egy fél szó is elhangzana a hatrészes tévéprodukcióban. ORDAS IVÁN Fotó: Szabados Tamás Afrikai örömeink — Magyarországon. A Tanzániát járt csoport tagjai a Balaton jegével ismertetik ottani barátjukat, a hozzánk látogatott Theofil Nshikut. „Nekem otthon senki sem fogja elhinni, hogy a vízen jártam.”
