Tolna Megyei Népújság, 1977. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-16 / 218. szám

1977. szeptember 16. Képújság s hétköznapok Varsói Túloz, ha ugyan nem ha­zudik az, aki néhány napos tartózkodás után különöseb­ben okos megállapításokat szeretne tenni a világ bár­melyik fővárosáról. Ezt igyekszünk elkerülni. Még annak ellenére is, hogy van összehasonlítási alapunk, hiszen szeptember első nap­jaiban és ezt megelőzően ti­zennégy éve jártunk Len­gyelország fővárosában. A továbbiaktól tehát ne várjon — mégse — mást az olvasó, mint hangulatképet, futó be­nyomások rögzítését és an­nak előre bocsátását, hogy Varsóba érdemes elmenni. A vonatra ült látogató Varsóban a föld alá érkezik. Ez úgy értendő, mintha Bu­dapesten egy kétszeres Sza­badság-tér alatt lenne a Keleti pályaudvar, mozgó­lépcsőkkel, aluljárók kisebb útvesztőjével és pályaudva­roknál még az ilyesmire ké­nyesen ügyelő svájciaknál se látott tisztasággal. A föld színén csak egy rend­kívül ízléses beton-üveg pa­lota áll, ez a Varsó-Központi pályaudvar... — talán ti­zed része. Tanácsos ugyan elkerülni, de mégis bajos nem össze­hasonlítani. Budapesten van­nak hegyek, Varsóban csak egy nagyobb domb, amit a vízi átkelőhely védelmére jóval több, mint félezer éve megerősítettek. Itt az Óvá­ros és nem fenn, hanem a tövében a királyi palota, amit több, mint harminc év­vel a második világháború befejezése óta még mindig építenek. Igazság szerint az Óváros se „ó”, hanem új. Canaletto festményei, fény­képek, régi tervrajzok alap­ján építették újjá az ere­deti centiméterekre hű má­sát. Valószínűleg iszonyatos erőfeszítések árán és csilla­gászati összegekért, de a varsói utca embere ezt a vi­lág legtermészetesebb dol­gának érzi és az is. Egy nemzetnek, országnak, vá­rosnak múltja, történelme van és nem lehet a jelen­ből úgy átlépni a jövőbe, hogy a folyamatosság lánca megszakadjon. Ne legyen birtokunkban az, amit eleink azért alkottak, hogy ükunokáik ükunokái emberi körülmények közt élhesse­nek, lakhassanak. Tizennégy éve az Óvárosnak még va­lamiféle új íze, jellege volt. Ez ma már eltűnt, a láto­gató hiteles történelmi kör­nyezetet árasztó utcákon jár. A látogató? Elsősorban a varsóiak. Igyekeztünk elke­rülni azt, hogy közöljük ma­gyar mivoltunkat, mert ez talán a szokásosnál is na­gyobb vendégszeretetre ösz­tönzi lengyel barátainkat. Vendégszeretetre, de nem vendégimádatra. A döbbe­netesen tiszta utcákon (miért döbbenetes nekünk, ha egy főváros utcái tiszták?) a külföldi egyenjogúságot él­vezhet, de különösebb elő­nyöket nem. A nálunk saj­nos nem szokatlan „idegen- imádat”-nak, amit akár szolgalelkűségnek is nevez­hetnénk, nyoma sincs. A var­sóiak büszkék, nekik is van mire. A látogató sajnos em­lékezhet a háború után szét­rombolt Budapestre, a Du­nába tört gerincű hidakra'és emlékszik azokra az áldoza­tokra is, melyet a mi fővá­rosunk újjáépítése egykor megkövetelt. Varsót nem újjáépíteni kellett, hanem felépíteni. Ugyanis leg­nagyobb része nem volt több másfél-két méter ma- gasságnyi törmelékhalomnál. A lengyel főváros tehát egy sokszázados „új város”, ami­ből remélhetőleg fényké­peink is érzékeltetnek vala­melyest. A címben a „hétközna­pok” szó szerepel. Nem meg­tévesztésül, egyszerűen csak azért, mert valóban hét­köznapokat töltöttünk Var­sóban. Egy nagyváros hét­köznapjai az idegen számá­ra elsősorban nyüzsgéssel mérhetők. Nyüzsgés van. A nálunk megszokottnál leg­alább kétszerte gyorsabb, olykor ijesztő tempójú for­galom is. A boltokban, vil­lamos- és buszmegállók­nál... nem tolongás, hanem sorállás. Véletlenül se lát­tuk, hogy valaki az ilyen sorokat megbontotta volna és nem hallottunk a tömeg- közlekedési járműveken han­gos szót. Nem mintha len­gyel barátaink halvérűek lennének, hanem azért, mert udvariasak, ami egyéb­ként csakugyan a legolcsóbb beruházás. Az előbbiekben összefog- laltakat megpróbáltuk el­mondani lengyel barátaink­nak is. Az elismerés termé­szetesen nemcsak nálunk jóleső, Varsóban se tilta­koznak ellene. Csak épp a fejüket csóválták: — Vannak még nálunk hibák, elvtársak! Bizonyára. Nálunk is akad. ORDAS IVAN Fényképek a Kurier Polski szívességéből A nyáron úgy adódott, •hogy két ízben is jártam Szekszárdion. Szeretem ezt a várost, ezt a tájat; Garay, Babits városát, hajdan volt asztalosinas korom színhe­lyét. Szülőföldem ez a táj, utazásom előtt mindig külö-* nős izgalom fog el. ‘ Am a megérkezés még izgalmasabb. A parkok, terek tele virággal, rendezett, tiszta utak, közté­ri szobrok, modern üzletek, új házsorok, daruk és építke­zések a valamikori szurdikok helyén és új, több szintű épü­letsorok magasodnak a pati­nás szőlőhegyvonulatok szomszédságában. Járom a hegyoldalt, a Kál­váriára rámeredő szurdik- utak földbe vájt pincesorát, letekintek a Babits-emlékház hiújáról a mélybe, ahol az őszpörkölte bodza és völgyi cserjék barnás-pirosra sült levelei illatoznák, párolognak az alkonyi napsütésben. Já­rom a hegygerincet, s a völgyben szuszogó város fö­lött daruk magas karjai eme­lik szinte szemlátomást az új lakóépületeket, formálva napról napra e kedves kis­város új arcát. A régi kórház fölött az új, s a régi fák árnyai alatt anyám arcát keresem, aki itt hunyta le a számét, s azóta oly sokan, barátok, ismerő­sök, rokonok, akiket ma már hiába keresek. Lajos bátyám sírja a temetőben, a főút mentén Hadnagy Bercii bá­csié, aki valamikor kitereget­te elém Háry János adatait, Bezerédj-iratokait, a Perczel család, s a Tolnára szakadt Garay-ág mégsárgul't, írásos emlékeit. Amíg búgom a Tartsay- telep ABC-áruházának bősé­ges polcain válogat, a műve­lődési ház Babits-szobra előtt állok én, aztán a Liszt- emléktábla alatt, majd a Bi­zományi, a könyvesbolt és a régi hármas-híd táján kerdn­Medina felfedezése gekv keresve a régi oszlopot, amelyre rávésték neveiket a nagy útra induló mesterlegé­nyek, hajdan volt őseim, a cipész, festő, varga, asztalos szakmában. A kerékagyig- sár Mészáros utcában hiába keresem* a híres Gölöncsér Tamás bácsi házát és azt az udvarvégi asztalosműhelyt is, ahonnét 'hónom alá vágva a sámlit, bandukoltam jeges szurdokokon pihegve, mint kisinas. Egy pohár jó tavalyi oportó a Bartina alatt a szülőfalum­ból, Nagydologról ideszár­mazott családnál. Aztán az asztalon előttem kiterítve egyik könyvem dedikáció vé­gett és búcsúzom Szekszárd- tól. A borforgalmd előtt a több sávos úton a szélsőiben rendőrkocsi. Engem is meg­állíthatna, mert a szokásos­nál is lassabban megyek. A Sió hiúján átsuhanva fel­gyorsítom a kocáit, aztán a 63-as elágazásnál várakozom. A szedresi karámban kecses vonalú lovak bóklásznak. Megállók, hogy legalább a nyakukat megsiimogassam. A medinai elágazásnál a távolsági buszról sokan le­szállónk. Megvárom az el- vonulókat, aztán irány a fa­lu, az al'ilg néhány kilométe­res kanyargós betonon. A Sió hídja előtt jobboldalt gérnes- kút, háztáji téhenek csapata tolakszik a vízzel teli vájú köré. A kis falu rendezett fő­utcája kilométereket kanya­rog, aztán fölkap az emelke­dőnek, hogy elhagyja a falut. Bal kéz felől rozsdás vaske- rítésű régi templom, a hozzá vezető utat benőtte a fű, a gyom, előtte rozsdás pléh ki­feszítve egy rozoga kereszten. Útikönyvben hiába kere­sem Medinát, úgy látszik, semmi érdekessége nincs. Ám a rokonokkal sétálva a Rákó­czi úton, kiderül, hogy itt is van látnivaló. Sőt, fölfedezés­re váró, fiigyelemkeltő histo­rikus, népszokásos látnivaló is van. Csak fel kell figyelni rá. Néhány házon, a bejárati oszlop homlokfalán elsárgult mezeiivirág-kaszorú, leg­előbb is ez szúr szemet. A falu fekete körszakállú, nép­szerű 31 éves görög-keleti sZerb lelkésze Mártéty Mi- roszlav, aki négy esztendeje él itt, erről tájékoztat. Ez a szentiván-napi koszorú, ősi szerb hagyomány, minden esztendőben július 7-én ke­resztelő Szent János születé­se napján a mezőn szedik az asszonyok ezt a sárga .mezei virágot, rózsával, szegfűvel ékesítve hármas kötéssel ké­szítik és következő évfordu­lójáig marad a falon, jelez­ve, hogy e házban szerb csa­lád lakik. A templom' nyikorgó, rozs­dás kulcsa megfordul a zár­ban és közben forog a szó; táj, nép, történelem', szoká­sok, egyházi élet, kultúrmun^ ka, összetartás, békesség a vegyes lakosú medinaiak kö­zött. Megtudom*, hogy e ro­konszenves fiatal pap Növi Sad mellett végzett, onnét került ide. A lakosság pedig kb az 1700-as évek fordulója körül telepedhetett ide. Itt őrzik a megszűnt alsónánai görög-keleti* szerb templom mintegy 10—J.5 fára festett nagy értékű ikonját. Ezek az orosz-lbizánci-szerb ikonok felbecsülhetetlen értéket kép­viselnek. Igen nagy kár, hogy restaurálásukra nincs pénz, de ponitos számiba vétel sincs, holott a könyvek, a 12 hó­napra felosztott 12 mise- könyv és más nagy értékű rit­kaságok megérdemelnék a fi­gyelmet. Az épület is, amely a Műemléki Felügyelőség fi­gyelmét elkerülte ugyan ed­dig, de a torony mind a négy oldallapján az 1856-os év­szám is száz évnél régebbi építkezést hirdet. A bejárattal szerbben négy oszlopon a neba (az ég) jelképe az ünnepélyes istentiszteletek jelképe. A szúette padok a bejáratnál a nők, beljebb a férfiak számára elkülönítet­tek. A tornyos, magas széke­ken cédulák, némelyiken már cédula sincs, jelezve, hogy tu­lajdonosa eLhalálozott. Ám a fal'uvégi szerb temető oirlil- betűs kő-, márvány- és fa- keresztjein a sárga, kék, pi­ros frissen festett rikító szí­nek és díszek a megmaradot- tak emlékező, emlékeztető nosztalgiáját, megtartó ke­gyeletét szimbolizálják. És ahogy halottaikat tisztelik, a magúk maroknyi megmara­dását még inkább, jó egyet­értésben élve a medinai ma­gyarokkal, együtt munkálkod­va velük a itsz, az üzem. műhely és más munkaalkalmak szor­gos hétköznapjain'; bizonyít­va az egyenrangúságot, a sa­játos kultúra megőrzését, •ápolását, ami nemcsak itt Medinán, de hazánk más ve­gyes ajkú településein is al­kotmány biztosította joguk. Vasárnap és ünnepnapokon sajátos klubéletet élnek az itt lakó szerb családok, kü­lönös színnel gazdagítva a mi kultúránkat is. Ez a szép táj, Szekszárdtól mintegy 20—25 kilométerre, turistáknak igen kedvelt kirándulóhelye lehetne. S ha az útikönyvek nem* szólnak róla, szólunk róla mi. Élmény elidőzni Medinán. KOPRÉ JÓZSEF Fórumok a munkásfilmnapokon Magunkról beszélünk Világmegváltás, vagy leg­alább sorsunk értelmes rend­je: rend, amit nem a kénye­lem!, a megszokás szabályoz, hanem önmagunk és lehető­ségeink pontos ismerete. Off. SZEPTEMBER 8-23 Vajon hányán lesznek, akik úgy ülnek .be a munkásfilm- napok vetítéseire, hogy izga­tottan várják a választ, az útmutatót a saját életükben való rendkereséshez? Úgy ihiszem, a jó film na­gyon is alkalmas partner az ilyesfajta szándékhoz. Ezért okos döntés, hogy a szervezők megváltoztatták az ilyenkor szokásos filmanlké- tok arculatát. Nem próbál­koznak műelemzésre szoríta­ni a szeppent nézőközönséget, de elkerülik annak a csapdá­ját is, hogy a résztvevők könnyebben szóló néhánya filmszínésziek és más alkotók magánéletéről igyekezzen minél több adatot gyűjteni. Az idei munkásfilmnapok alkalmával olyan fiknanké- tokat tartanak, ahol a meg­hívott művészvendégeket is az érdekli leginkább, hogy milyen gondolatokat ébresz­tettek a lejátszott filmek a nézőkben, s hogy milyen gondjaik vannak, mit, ho­gyan ítélnek meg a világ dol­gaiból? De vajon mit szól ehhez a másik fél, azok, akik a néző­ket képviselik? Megszólal­nak-e egyáltalán, hajlandóak lesznek majd kitárulkozni? iBízzunk a filmek erejében. A jó film sohasem éri be az­zal, hogy tovább ad egy tör­ténetet. Gondolatokat kelt, megmozgatja a néző emlé­keit, kényszerít rá, hogy ál­lást foglaljunk — akár saját korábbi véleményünkkel szemben. De van ennél „halványabb” hatása is: elérheti, hogy be­szélgetők ed vet keltsen a né­zőben. Elimondátja a véle­ményét azzal is, aki egyéb­ként nem szívesen szól. A film utáini beszélgetőfórumok alkalmat teremtenek, kötet­len lehetőséget a hirtelen fel­támadt eszimecserélő kedv ki­elégítésére. Mindennek persze sok fel­tétele van, magán az alkal­mon kívül is. Legelőször is szükség van érdeklődő nézőkre, és olyan fi Imire, airni igazi művészi al­kotás, de nem taszítja a kö­zönséget, nem hat értelmet­lennek és ezzel együtt unal­masnak. Aztán szükség van olyan vitavezetőre, aki megtalálja a hangot a közönséggel, alki ha ugyan nem is ismeri az össze­gyűlteket, de jól tájékozott árról!, hogy milyen gondjaik, gondolataik vannak. De fel­tétele az is, hogy szívesen válaszoló, a gondokat megér­tő és elemezni is képes veze­tők legyenek ott a fiimfóru- mon. Ha valamennyi körül­mény együtt talál tátik, akkor már csak egy kis szerencse, és kész a jól sikerült film- fórUm. Túl sok kell hozzá? A falusi filmnapok alkal­mával bebizonyosodott, hogy ez a sok ‘minden is összejöhet, ,ha megfelelő gondossággal szervezik a találkozót fiilm és nézője között. A munkás- -fiimn!apök színhelyei na­gyobb települések. Itt már nem fogja mindenki ismerni egymást, talán bizalmatla­nabbak Lesznek az emberek. De a munkahelyi — és mun­káslétből fakadó — közös ba­jok, gondok és örömök ép­pen olyan erős összekötő szá­lat jelenthetnek, mint a kö­zös lakóhely jelentett a má­sik esetben. ToLnán szeptember 20-án, Siimontornyán szeptember 27-én este találkoznak a munkás nézők filmes alkotók­kal és saját jól ismert gaz­dasági vezetőikkel. Minőikét helyen nagy az érdeklődés a filmprogram iránt, különö­sen azért, merit a szervezők országos bemutató előtti pre­mierekkel is megtisztelték a két nagyközségi mozi nézőit. A zsúfolt nézőtereken ott' lesznek azok is, akik fejük­ben még a világmegváltás nagy terűét forgatják, és azok, akik „csupán” a rendet keresik a világiban, saját ma­gukban. Őket várják — beszéljenek magukról — a filmifórumo- kon, szeptember 20-án Tol­nán és egy hét múlva Sirnon- tor.nyán. VIRÁG F. É. Jubileumi táborozok Kimagasló munkasikerek Már a hatodik, népszerű nevén „null-évfolyamos” tur­nus is befejezte munkáját az Izsáki Állami Gazdaság. a Siófoki és a Törökbálinti Ál­lami Gazdaság építőtáborai­ban és másutt, ahol ezen a nyáron a szokottnál tovább kérték a fiatalok segítségét az építőtáborozás 20. jubileumi évadjának „utolsó fecskéi” a több mint ezer leendő egye­temista a vendéglátó munka­helyek nagy megelégedésére teljesítette vállalt feladatait. Csakúgy, mint 37 ezer tár­suk egymást váltva az ország 53 építőtáborában — hangsú­lyozta Göndör József a KISZ KB építőtáborok bizottságá­nak vezetője, aki a nyári munkák eredményeiről tájé­koztatta az MTI munkatár­sát. — A jubileumi táboro­zok — méltón elődeik­hez — kimagasló mun­kasikerekkel köszöntöt­ték a 20. évfordulót. Ered­ményesen fáradoztak azon, hogy meggyorsítsák a mező- gazdasági idénymunkák tel­jesítését. Dicséretükre legyen mondva, hogy bár az idén a tavalyinál nagyobb teljesít­ménynormákat állítottak a fiatalok elé, a mezőgazda­ságban átlagosan 123 száza­lékos eredményt értek el. Áldozatvállalásból kitűnő­re vizsgáztak az építőiparban, a konzerviparban dolgozók is. Átlagosan 130 százalékos eredményt értek el. ötszáz ifjúmunkás tevékenykedett a paksi atomerőmű területén. Beváltotta a hozzáfűzött re­ményeket a kazincbarcikai III-as számú pvc-gyár épít­kezésére irányított több mint ezer szakmunkástanuló „ tábo­rozással” egybekötött, szak­mai gyakorlata. Említést ér­demel az M3-as autópálya építési területén dicséretes munkát végzett 700 fiatal, s mindazok, akik szerte az or­szágban sok ifjúsági létesít­mény építését gyorsították meg, így például középisko­lások segítették Pécsett és Szolnokon az új kollégiumok és iskolák tető aló hozatalát. — Két és fél millió munka­óra becsületes ledolgozásával járultak hozzá a fiatalok ezen a nyáron a munkák meggyor­sításához, vívtak ki megbe­csülést maguknak, összesen 23 iskola nyerte el a „jubileu­mi munkaverseny” emlék­zászlót, s külön jutalmazták a kiemelkedő egyéni teljesít­ményeket is: összesen 400 fiatal utazhat a Magas- • Tátrába „KISZ-beutalóval”. (MTI) A régi Varsó hangulatát idéző városrész Uj főváros a régi helyén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents