Tolna Megyei Népújság, 1977. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-11 / 188. szám
1971. augusztus 11. ^PÜJSÁG 3 riporter megörökített. Két acélkötélen mozog, hintázik a mélység fölött a két munkás, speciális külső liftben, speciális munkák elvégzése céljából. A toronyházban persze belül is lesz lift, tériszony kiváltása nélkül. G. J. Fotó: Gottvald Károly Delelő az alapgödör szélén. (Jobbra.) A főépület alapgödre mellett heveredett le öt kubikos és három katona, kettő meg ücsörög a hatalmas zsaludeszkán. Amikor ez a kép készült, nem volt hőség, az emberek szívesen dőltek le pihenni ebéd után, úgy, mintha dűlőút mellett lennének kapáláskor, vagy nagygyakorlat után valahol a mezőn. Az ebédszünet egy óra az atomerőmű építésénél és mivel a korszerű konyha gyorsan kiszolgálja a dolgozókat, mindig jut egy kis idő a pihenésre. Vagy éppen több is, szundításra alkalmas fél óia. A középen látható katonák közül egyik olvas, másik mereng, talán éppen a kislányra gondol. Az életkép nagyszerűen mutatja, hogy ebben a beton- és vasrengetegben is ugyánolyan emberek dolgoznak, mint más helyeken, csak itt még több a munka, még nagyobb a felelősség — hát k ell a pihenő. Hermetikusan záró ajtó. Az atomerőmű első reaktor- épületének, az úgynevezett reaktorboksznak az egyik ajtaját mutatja a felvétel, abban a pillanatban, amikor már sikerült kimozdítani, keltőnknek nagy erőfeszítéssel kihúzni az iszonyúan nehéz, vastag öntöttvas testet az „ajtókeretből”. Utána viszont olyan lendülettel mozgott tovább az ajtó, hogy alig lehetett megállítani. A képen a 22-es ÁÉV egyik műszaki szakembere „támasztja” a különleges zárószerkezetet, amit tilos lesz majd nyitogatni, amikor megtörténik a reaktor betöltése a fűtőanyaggal, az uránoxid kö- tegekkel, tehát amikor már teljesen elkészül az atomerőmű és indításra vár. Az ajtók — három van egy- egy reaktorboksz falán — tökéletesen elzárják a belső teret. De most még szabadon járkálhat az itt dolgozó ember és egyébként sem szükséges ezeken át közlekedni, mert oldalt van nyitott falrész a vasbeton kolosszus alsó szintjén. A reaktorbokszba egyébként még besüt a nap, sok munka kell ahhoz, hogy teljesen elkészüljön. Lift a házon kívül. A Kishegyen, az erőmű lakótelepén három tízemeletes ház is készül. Egyiket a jövő hónapban átadják. Amikor ott jártunk, még ilyen képek fogadtak bennünket a magas épületben, mint ez a látvány, amit az egyik ablaknyíláson át pillantottunk meg és a fotóA fotóriporter megörökít néha olyan pillanatokat is, amelyek „elkapásához” szerencse kell a jó szem mellett. Az atomerőmű építésénél készültek ezek a képek, más-más alkalommal. Mire jó a kísérőlap? IVasar Dunafoldvaron HAJNALI NÉGYKOR keltem, hogy időben eljussak vasárnap a dunaföld'Vári vásárba. Mint később, a helyszínen megtudtam, ugyanekkor már útra kelt Dunakömlődről egy öregember, szamárfogattal. Eladni vitte, illetve hajtotta a szamarait, húszezret kért értük. Százkilométeres körzetből sereglenek ide az emberek, személygépkocsival vagy lóval, malaccal és borjas tehenekkel, esetleg fogadott teherautóval, ha sok a háztáji marha, amit vásárra visznek. Két rendőr, két tanácsi dolgozó és a nagyközség két állatorvosa reggel öt órától már a vásártéren tartózkodott, ügyelt a rendre, a követelmények betartására. Külön helye van itt mindennek, viszont annyi a cigány lókupec, hogy szinte uralják a vásárteret. A helypénzszedő ember mondja: egyesek már két nappal korábban megérkeztek Földvárra és szombaton „beásták” magukat a vásártér mellett. Jól öltözöttek a lókupe- cek is, itt most mindenki ünneplés. Sőt, egy keskeny baj^zú, fehér kalapos, extrainges fiatal cigány férfi olyan, mintha ő lenne a Bicska Maxi: hanyagul és hatásosan dirigál. Köszön a rendőröknek, aztán meghívna valamennyiünket egy italra. Valószínűleg az ő lova a feltűnően szép „Tüzes”, amit parádésan futtatnak a vásári bejárat közelében és harmincezer forintra tartják. Körülnézünk az egész terepen Balogh Antallal, a tanács igazgatási csoportvezetőjével és Köböl Sándor főelőadóval, örvendetesen nagy a felhozatal sertésből, de bőven látni kis- borjút, üszőt és hízónak való fiatal marhát is. A süldők közül sok utazott személykocsiban. Köböl Sándor elmondja, milyen nagy munkát jelent az állatkísérő lapok kiállítása, ráadásul nincs is minden rendben ezzel az irattal, amit az egykori marhalevél helyett kell kiadni, január óta. Minden állatról külön lapot kitölteni, például egyik alkalommal 80 juh elszállításához kértek kísérőlapokat: ez azt jelentette, hogy 160-szor leírta a főelőadó a nevét, a lap számát, a dátumot, fölragasztotta az illetékbélyeget, lepecsételte és a kétrészes lapot elvágta, stb. AZELŐTT ELÉG VOLT ráírni a „passzusra”, tehát a marhalevélre, hogy nyolcvan juh és hogy ki a tulajdonos. Tehénnél, lónál pedig olyan adatok szerepeltek az iraton, amelyekből kiderült, ez a jószág valóban az illető emberé. Most viszont semmi más nincs az állatkísérő lapon, mint hogy sertés vagy ló vagy szarvasmarha, tehát azt sem lehet ráírni kanca, vagy heréit, tehén vagy bikaborjú. Megkülönböztető jegyek feltüntetésének hiányáról nem is beszélve. A tanácsi dolgozók véleménye szerint ez a laza nyilvántartás visszaélésekre, kupeckedésre ad lehetőséget. Annak ellenére, hogy sok az adminisztráció, szinte már bürokratikus. Sokáig beszélgettek és vitatkoztak is az állatorvosok a vásártér szélén Köböl Sándorékkal, a rendelet értelmezéséről: a vásárban gazdát cserélő jószág kísérőlapja érvényes-e változatlanul és csak akkor kell az új tulajdonosnak új lapot kérnie, amikor ő is eladja az állatot, például mint hízott sertést. Vagy pedig: ott a vásárban rögtön ki kellene állítani új lapot, illetve lapok tömkelegét. De akkor ezt hogyan lehet megvalósítani? Ki győzi és bírja, másrészt pedig ki garantálja, hogy a vásárból már hazafelé igyekvő rengeteg ember mindegyike sorba áll az új lapok megírásánál, türelmesen és esetleg órákig. Jó néhány korsó sör vagy nagyifröocs után. A vásár az vásár, ünnep is, nemcsak üzletelés. -Különleges szórakozás. Megkóstolja az ember a kolbászt, a pecsenyét (öten is sütötték), az italokat. Hordót keres az ember és simi- labdát, elnézegeti, amint majszolják a vattacukrot, ahogyan alkudoznak az állatvásári részen és külön szórakozás megszemlélni a rengeteg haszontalan holmit, és a jó árut, amit kiaggatnak, teregetnek a sátrakban. FÖLDVÁR NEM KIS HEL Y, tódult a nép a vásártér felé, ezenkívül még vagy húsz községből nyargaltak és poroszkál- tak venni, eladni, szórakozni. A nagyobb részt a túlsóféliek jelentik. Vásárszeretők, mint ötven és száz évvel ezelőtt. Csupán az változott, hogy most nem gyalog kelnek át a hídon, és többnyire nem is lovas kocsival, hanem kocsival. A vásártér környéke hatalmas parkoló volt reggeltől délig, kora délutánig. Amíg az összes pecsenye és az összes ital el nem fogyott. GEMENC1 JÓZSEF Ilyennek láttam a Szovjetuniót: Irigylem a tambovi képzőművészeket — Művészeti delegáció tagja még sosem voltam, a Szovjetunióban pedig áprilisban jártam először — meséli Juhos László, a fiatal szekszárdi szobrászművész. — Remélem nem utoljára. Arról nem is beszélve, hogy az ember természetesen örül, ha köztérre kerül egy szobra — nekem Pusztaszabolcson és Rácalmáson van —, örül, ha kiállításon mutathatja meg azt, amit létrehoznia sikerült, így hát sokszorosan örül, ha hazai kiállítások után egy testvéri ország távoli városába vihet magával valamit, bemutatkozóul. Mözsi Szabó Pista bácsival, Molnár M. Györggyel, Farkas Pállal együtt kaptam meg áprilisban ezt a lehetőséget Tam- bovban, méghozzá nem akármilyen körülmények között. A tambovi múzeum egyik hatalmas termét bocsátották rendelkezésünkre. Együtt és egymástól mégis izolálva, egyszóval eszményi körülményeink voltak a bemutatkozáshoz. A legszebb álmaimban nem mertem volna remélni, hogy a Tolna megyei művészek munkái ilyen mérvű érdeklődést váltanak majd ki a tamboviak között. Ez nem annyit jelent, mintha magunkkal, a magam munkáival akarnék dicsekedni, az öndicséret mindig rossz szájízt kelt. A tambovi közönség művészetszeretetét, fogékonyságát dicsérem ezzel, amivel remélem részben választ is adtam arra, hogy milyennek láttam a Szovjetuniót, a szovjet embereket. A művészetet nem valamiféle modorosságból, sznobizmusból szeretik, hanem szívből, őszintén, ami egyúttal azt jelenti, hogy igénylik is. Én nem sok munkámat vittem magammal, mindössze egy tucatot, de igyekeztem úgy válogatni^ hogy érzékeltessek valamit abból, ahogyan és amilyennek az embert látom. Nem tudom és nem is én vagyok hivatott azt eldönteni, hogy ez mennyire sikerült. Engem a tambovi képzőművészek közül legjobban Krasznoj elvtárs festészete ragadott meg. És még egy valami, a népi építészet régi alkotásai. Erdélyi vagyok, közel áll hozzám a fa. A régi gerendaházak persze nem felelhetnek már meg a modern ember igényeinek, mégis a régi orosz kultúra, elporladt, névtelen mesterek alkotásait tanultam meg tisztelni bennük. Páratlanul szépek és, ám tartsanak nevetségesnek, még a gerendák megmunkálásán is látszik, nemcsak a régi mesterek szakmai tudása, hanem az időt álló, jó munka öröme is süt belőlük. Azt hiszem a vendégszeretetnek is vannak fokozatai. Mi nem voltunk különösebben „magas rangú” társaság. Ami természetesen nem alá- becsülése delegációnk vezetőjének, dr. Szilágyi Miklós múzeumigazgatói mivoltának, ilyesmi eszembe se jutna. De biztos vagyok benne, hogy nálunk sokkal fontosabb beosztásúak is úgy érezhették, hogy a tamboviak vendégszeretetében az égvilágon minden van, de protokolláris nincs. Egyszerűen csak őszintén örülnek a vendégnek, és mivel maga „a vendég” jelenti a nem is biztos, hogy kiérdemelt rangot, mindent megadnak neki, ami megadható. Szívből és őszintén, őszintébben azt hiszem már nem is lehet. Az őszinteség nagyon fontos dolog. Nem vagyok gyakorlott „nyilatkozó”, meglehet, hogy egy kissé összevissza beszélek, de miég máig se sikerült teljesen leülepiteni magamban élményeimet, benyomásaimat, emlékeimet. Azt hiszem, hogy az, aki idegenbe kerül, akarva-akaratlan ösz- szehasonlít. Persze nem valami bárgyú módon úgy, hogy „ez nálunk így van, miféle emberek azok, akiknél nincs így!” Az összehasonlításnak akkor látom értelmét, ha regisztráljuk magunkban a jót, az előbb vagy utóbb követésre érdemeset. Ilyenkor az se bűn, ha az ember szívét ideig- óráig ellepi a sárga irigység. Én például bevallom, hogy a legőszintébben irigylem a tambovi képzőművészeket. A munkához hely kell. Egy nagyméretű vásznat nem lehet darabokra vágva, valamilyen kamrában megfesteni. Vagy, hogy a magam munkájánál maradjak, ugyanez egy két-három méteres szobor esetében is képtelenség. A tambovi képzőművészeknek olyan méretű, tágas, egyéni műtermeket és kollektív alkotások létrehozásához nélkülözhetetlen csarnokot is befogadó alkotóháza van, hogy valósággal leesett az állunk, amikor odalátogattunk. Még a legjobb tolmács útján is mindig körülményes egy kissé egymás megértése, nos, itt nem volt szükség tolmács barátunk segítségére! A magunk szemével láthattuk, hogy mit képes adni a szovjethatalom a képzőművészeknek. Az irigység nem valami szép dolog, de azt hiszem, ezzel az irigykedéssel nem álltam egyedül és nem is nagyon kell szégyenkeznem érte. Ilyennek láttam a Szovjetuniót? Természetesen nemcsak ilyennek, hanem ilyennek is. A legmaradandóbb benyomásaimból igyekeztem kiragadni néhányat... O. I. Fotó: K. Z. Juhos László
