Tolna Megyei Népújság, 1977. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
1977. augusztus 20. tÉpÚJSÁG 7 Augusztus 20-a régi, bensőséges érzéseket ébresztő------—------------------------ nemzeti ünnepünk. Éltető eszményei v áltoztak a korral, de a ragaszkodás, amely e vígságos nép- ünnephez köt bennünket, változatlan. Nem véletlen, hogy régóta esküvők százát-ezrét tűzik ki e napra, amely ma is vonzó dátum a házasság megpecsételésére. És ez beszédes szokás. Tény, hogy István királynak, alkotmányunknak, kenyerünknek és nem utolsósorban gyümölcsérlelő nyarunknak ez a nevezetes napja a hazára, társadalmunkra és benne magunkra, családunkra fordítja a tekintetet, s alkalmasint újra és újra gondolkodóba ejt bennünket. Eszembe jut például, hogy többet járunk-ketünk idehaza, és külhonban is, mint eleink bármikor, s mehetnékünk minden bizonnyal csak fokozódni fog. Az augusztus pedig mind határozottabban a tömeges szabadságolás, az utazás, divatos szóval: a turizmus hava, amelyben a 20-a afféle határnap, amikorra vagy befejezzük a vakációt, vagy legalábbis már kászálódunk hazafelé. Akárhogyan is, ki ezért, ki azért, ha csak teheti, rákap az utazásra, mert ahogy a televízió csak átmenetileg tartotta-tartja rabul az embereket a szoba négy fala közt, a kert, a kisház és a szabad idő eltöltésének immár tömeges egyéb formái, lehetőségei sem fojtják el huzamosan az emberek vágyát, hogy más tájakat és városokat, más népeket és szokásokat ismerjenek meg. Augusztus 20-ról gondolkozván a mostanában sokat emlegetett és többé-kevésbé szervezett formát is öltött országjárási, s vele kapcsolatos honismereti mozgalom, tevékenység és a hazai, belső turistáskodás e jegyekben fogant népszerűsítése, ösztönzése jut eszembe. Ami az utóbbit illeti, tehát a propagandát: szükség van rá, bizonyára még többre és főleg jobbra is. Csak egytől óvom a haza szépségét okkal és joggal zengők tisztes táborát: a sorrend már-már etikai, értékrendet sugalmazó ismételgetésétől. Nevezetesen, hogy előbb ismerd meg hazádat, aztán utazz csak külföldre! E bezzee”-Déldák felsorolását szerencsére hosszan----—-----------2—!_--------- folytathatnám, annyi ismerni-szer etni való vidéke, nevezetessége van hazánknak, ám érzékenykedésre sem az említettek, sem más helyek lakóinak, rajongóinak nincs okuk. Nincs bizony. Igazi elsőbbségük ugyanis hazánkfiai számára nem az iskolamesteri figyelmeztetésben rejlik. Több okból sem. Mert ki mondja meg, hogy az embernek történetesen nem éppen a Garda-tó partján, vagy netán Capri hegyfokán nyilall úgy a szívébe a Balaton számunkra érvényes egyedülvalósága, mint Tihany magaslatán, vagy Szigliget királynői szoknyáján időzve tán soha. Emlékezzünk csak: ősi városokban, Prágában, Veronában, Nürnbergben, messzi Flandriában, vagy Stockholm óvárosában motozván hányunkban ébredt föl valami furcsa, meleg, szinte lázas emlékező vágyakozás — Fehérvár, Szentendre, Pécs, Sopron vagy éppen a budai Várnegyed után. A felfedezés lelkűnkben leledző útjai kiszámíthatatlanok és nem mindig követik szolgaian lépteink nyomát. Azután, mert nem csupán levegőváltozásra van szükségünk, hanem szellemünk épülésére, tudásunk pallérozására, különösen nemzeti múltunk feltérképezésére,- ami érthetően nem szorítkozhat kizárólag a hazai falak, kövek, ereklyék megismerésére. Bécsnek büszke várában is gyarapodhat a magyar, Krakkóban is, a szlovákiai, meg az erdélyi városokban kivált, hiszen a múlt, bármilyen légyen is, oszthatatlan, a jelen és a jövő pedig, bízunk benne, még jobban összeköt szomszédainkkal. Végezetül nem különösebben érdemes az említett módon „sorolni” azért sem, mert a „szomszéd kertjei” még akkor is, úgy látjuk jobban zöldell, ha a miénket felettébb nagy odaadással és hozzáértéssel ápoljuk. Márpedig erről nem lehetünk meggyőződve. Magyarán: országjárásunk feltételei számos helyen és sok-sok vonatkozásban nem olyanok, ahogy — mai tényleges anyagi és más lehetőségeink ismeretében — elvárhatnánk, nem ritkán éppen a nálunk gondosabb és — tegyük hozzá — pedánsabb vendégfogadó népek gyakorlatán, szokásain okulva. Lám, ezért is kár berzenkedni a kifelé igyekvés ellen; előbb-utób'b maijd csak átplántáljuk a jót, a követni érdemeset saját viszonyaink közé — csiszolódó igényeinkkel. Úgy is mondhatnám, ha népszerűbbé kívánjuk tenni —21----------------------------------- a hazai turizmust, ha úgy tets zik, a haza megismerését, amire természetesen elsőrendűen szükségünk van, akkor országszerte többet is kell tenni- érette. BALOG JÁNOS Nem lesz keve mm mikor 1961-ben a jó:||B| zseffalvai születésű fi Ambrus Lukács 37 isiit évesen Tevelre került tanácselnöknek, összesúgtak a kákán is csomót keresők, hogy nekik ugyan nem kell „import” elnök. Történt aztán, és nem is sokkal ezután, hogy a falu tekintélyeiből verbuvált deputáció kereste fel. — Te Lukács! Mi úgy gondoltuk, hogy te lennél jó nekünk tsz-elnöknek. — Mit szólsz hozzá, Lukács? Lukács előbb elnevette magát, azzal a férfiként is kisfiús nyíltsággal, amivel egycsapásra meghódította az embereket, aztán komolyra fordítva a szót, köszönte szépen a bizalmat, hogy ő tanácselnöknek jött ide Bonyhádról. Megbántódás nélkül csodálkoztak rá a gazdák. Egyikük-másikuk bizonyára azt gondolta: „Bolond ember ez a Lukács, hiszen több lenne a fizetése.” — Hát, te tudod — szólt a búcsú a kiskapuban. Ma már senki sem beszél erről Tevelen, pedig sokan emlékeznek még arra, hogy milyen volt akkoriban a község lakosságának közérzete. A tanácsülések pedig, ha éppen meg lehetett tartani őket, éjfélekig húzódtak el és azon ették egymást az emberek, mit kellene kezdeni a termelőszövetkezettel, hogy fizessen is a tagjainak. A tanácselnöki szék sem volt olyan nyugodt, mint ma, amikor már Ambrus Lukács utódját várja, mivel az elnök megromlott egészségi állapotára való tekintettel nyugdíjba vonul szeptember 1-től. Méghozzá számos más kitüntetés mellett a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetés friss tulajdonosaként. — Nyugodt lelkiismerettel megyek el, mert jó partnerekre találva a falu párt- • és gazdasági vezetőiben, nem hagyok űrt magam után. Amit lehetett, megcsináltuk. Jobb, kényelmesebb az élet Tevelen, s ebből a pozícióból már könnyebb gyarapítani ami van. Csak ki ne találja valaki, nagyralátó falumbéli, hogy metrót kellene építeni! Ezen nevet az elnök. Vele nevetek én is, s az jut eszembe, hogy amikor ezelőtt tíz évvel megismertem Ambrus Lukácsot, sokáig tartottam tőle. Hosszú ideig nem tudtam ugyanis eldönteni, hogy amit mond, azt komolyan gondolja-e, vagy azzal a székely csa- varintossággal, mely szereti palánknak ugratni a lassúbb észjárásút, elmés visz- szavágásra restet. Egyszer is, Fazekas Gergely bácsiékhoz voltam elmenendő. Ambrus Lukács ajánlotta, hogy őket látogassam meg és résnyire szűkült ,szemmel kötötte a lelkemre, hogy vigyázzak, mert „Fazekaséknak veszedelmes házőrző kakasuk van.” Hittem is, nem is, de azért felvertem az utca déli csendjét a kiabálásommal. Ki sem mertem nyitni a kiskaput, amíg a gazdáék elém nem jöttek. áüt. i:::y Kavargatjuk a kávénkat az elnöki iroda tárgyaló- asztala mellett, mondhatnám, hogy feleslegesként, mert nincs szükségünk erre a meghittebb eszmecserére felkészítő szertartásra. Ambrus Lukács évek óta tudja, hogy kollégiámmal együtt engem is az őszinte érdeklődés hoz ide valahányszor. Mi viszont azt tudjuk, hogy Tevelnek nincs megbízhatóbb tudója nála. Ambrus Lukács titkát is ismerjük valahányan: sikeres közszolgálatának az a titka, hogy nagyon szereti az embereket és a legkisebb emberi problémához sem úgy közelít, hogy az jelentéktelen. Ifiként kezdte, 1945 óta vesz részt a munkásmozgalomban, 1950 óta tagja a pártnak, s a tanácsszervezetbe kerülése előtt tömegszervezeti vonalon dolgozott. Szorosan vett munkáját, sokágú társadalmi tevékenységét több alkalommal ismerték el a különféle kitüntetések. — Nem fél a nyugdíjas évektől ? — Minap ugyanezt kérdezte tőlem Bonyhádon egyik régi ismerősöm, előhozakodva a saját példájával. ö nagyon . készült nyugdíjba és most, kétéves nyugdíjaskodás után, majd megöli az unalom. Én ettől nem félek. Marad több tanácsi és pártmegbízatásom a tömegszervezetiek mellett és dolgozni akarok, amíg rám bízzák a különböző tennivalókat. Aztán ott van a kertem... Belebonyolódva a magyarázatba, hogy miért olyan nagy ez a Petőfi utcától a Fő utcáig felfutó kert, ravaszkásan kérdezi, hogy láttam-e már uborkafát? Mert ha nem, akkor menjünk csak haza! — Menjünk! Közben megtudom, hogy három fia van és nevelnek ezenkívül egy állami gondozott kisgyereket is. Arra szánta a telket, hogy valamelyik fiának hátha kedve támad itthon építeni. Addig meg kertként szolgálhat. — Amíg meg nem gondolja magát valamelyik fiú... Dicsérem a kertet és nincs ebben semmi udvariassági kényszer. Lassan üvegesedni kezdenek a hosszan futó lugas tömött fürtjei. Itt karalábé hamvaskékje, amott gömbölyödő káposzta. Az „uborkafa” embermagasságú. — Kordonos, hogy köny- nyebb legyen szedni. Jövőre azért több dologba is belekezdek már. Jobban rá is érek majd. — Biztosan? Ahogy én ismerem, úgysem tud megmaradni csak a ház körül. Nem válaszol. — Mondja, Ambrus elvtárs ! Mi volt a legnehezebb, amikor idekerült? — Rossz örökséget kaptam. A tanácsnak .úgyszólván nem volt intézményrendszere. Meg kellett csinálni. — Szóval nem az volt a legnehezebb, hogy úgy fogadták : „majd meglátjuk, mit akar?” — Nem. Az nem. Elég hamar szót értettünk. — Tudja, mit figyeltem meg? — Mit? — Hogy a tanácsházán családias, nyílt, őszinte a légkör, akárcsak a faluban. De akkor is olyan, ha ügyfelek nyüzsögnek ott. — Hát látja, ezért is érdemes volt import emberből teveli emberré lennem. Ha Ambrus Lukáccsal beszél az ember, menten egyszerűvé változnak ß különben bonyolult dolgok. Azt mondja például, hogy a közgondok iránti érdeklődés Tevelen se csoda. De „ha azt akarja bármelyik község vezetősége, hogy készen legyenek az emberek mondjuk társadalmi munkára, álljon oda a vezetőség is. Embereket nem lehet úgy mozgósítani, hogy közben a mozgósítók vasalt nadrágban, ünneplésen szemléznek”. — Hallottam, hogy a termelőszövetkezet évente 40 ezer forintot ad kulturális és 60 ezer forintot sportcélokra. — Úgy van. Már ezek az összegek is jelzik, hogy milyen utat tett meg a község. Amikor idekerültem, a tsz évi ötezer forintot tudott adni és annak a pénznek is nagy szeme volt! — Józseffalván, a szülőfalujában, mikor járt utoljára? — Oda el szeretnék menni, mert 12 éves koromban voltam ott utoljára, de mindenre pontosan emlékszem még. iába mondanám, hogy az az iskola és az a patak, az a templom, amire emlékszik, nem ugyanolyan már. Ha Ambrus Lukács akar valamit, véghez is viszi. Eddig legalábbis így volt és miért legyen másként ezután ? Semmi sem változik. A közért vállalt munkából is megmarad a része és a bizalom se kopogtat az ajtaján kevesebbszer úgy kezdve a mondókába az adjon- isten után, hogy „Lukács, segíts!” Lukács, segíteni fog. LÄSZLÖ ibolya öreg kubikos, M. Gy. barátom hívott a szekszárdi Csörgetóhoz. Három éve tette le a lapátot, a legjobb tükörmetsző volt a vállalatnál. Az építőknél ma kevés a jó tükörmetsző. Az éles, kétte- nyérnyi aeéllapát is kiment a divatból, jött helyette az olyan-valami-tapát, amelyet korábban a kubikos kézbe sem vett volna. Nem a nehézsége miatt, hanem mert a mostani lapátok ügyetlenek. A nyéltartó része például olyan vastag, hogy valóságos drugafát kell beletenni, az meg olyan vastag, hogy az ember tenyerében nem fér el. Szóval Gyuri barátom hatvannégy éves, nyugdíjas kubikos, s bérházi lakásának éléskamrájában még ott pihen a jófajta acélásó, meg a takaros kis lapát, rákötve ez utóbbi embergyilokra a tisztítófa, amely kőrisfából készült, lévén az ártéri erdők közelében leggyakrabban kubikmunka, s ottan a kőrisfa az igazi. Mert tudom, emlékezem még, hiszen ismeretségünk onnan van, hogy a karaszi-foki nagy gátszakadásnál a kőrisfákat is vitte a nagy árvíz, és — hol volt akkor még motoros fűrész — ott lett aprítva ilyen helyes kis szerszám, a lapáttisztító lapát. Szóval a karaszi- foki munka az volt talán az utolsó igazi nagy kubikmunka térségünkben, azóta csak csip-csup ügyek fordultak elő. Ugyan a Sió zsilipjénél még szóhoz jutottak, de ott is csak a'gépek után. Holott a ka- raszi-foki munkánál a kordé- lyosok — szám szerint harmincnégy lóval — is részt vettek. Szóval nékik is az volt az utolsó munkájuk, s azóta úgy hívják őket, hogy huszonegyes TEFU, akik a Siónál már ZIL-ekkel, meg Tátrákkal dolgoztak... Szóval itt állunk a Osörge-tónál, ahol valamikor a kabinok voltak. Két motorbieikli, egy ceglédi kanna, az ágakra akasztott aktatáska, meg ruhanemű. Két ember ül az egyik terebélyes nyárfa alatt, tüzet raktak, a rekkenő hőségben a tűz nem melegedésre van, hanem célszerű munkát végez: szalonnát pirít. Na, látja-e Gyuri szomszéd ezt a ménkű nagy lapátot? Már miért ne látná, hiszen itt csobog előttünk. A lapát háromszög alakú, mint egy tortaszelet, olyanféle a belőle kieső iszap. Egy köbméter egy kóstolásra. Szép. A gépben, belül valahol erős motor dohog, sziszegnek a szelepek, nyögnek a rugók, hajlanak az olajhidraulika erős gumicsövei. A kubikos ember ül a vezetőfülkében — kubikos ő egyáltalán? — pontosan tudja, mi a dolga. Elindul a partról, szépen maga mellett hagyja balról a kitermelendő részt és amint ereszkedik hátra, meg hátrafelé, úgy oldalt és elölről csípi a földet, egyszerre, egy markolással egy köbmétert. Amint fölemeli a magadba, fordul a gém jobbra és halomba rakja. Ha kiért ezen a stráfon, amikor végeredményben elfogy mellőle, alóla a munka, kimászik erős lánctalpain a sárból, azután az imént rakott halomhoz áll és azt dobja legalább nyolc méterrel tovább. így megy ez fél órán át. öreg barátommal ülünk a fa alatt, nézzük a húsról a gépet. Szépen dolgozik, majdnem úgy, mint a régi, az igazi kubikos. Hát ezeknek már jó — állapítjuk meg együttesen. S szemlélődésünket nem tudjuk befejezni, mert van még egy másik látvány is, fél köbméteres, puttonyos bagger dolgozik szigorú szívóssággal a túlsó parton. Szünet nélkül lódul az acélputtony bele a vízbe — ahova nem ér be a nagy karja, oda a feles gép lóbálja be a puttonyt erős acélkötelén. A munka, a kubikos munkája lényegében abból áll, hogy rugdalja — de igen gyors ütemben — a pedálokat, kapkodja a fekete fejű karokat. A gép engedelmeskedik. A nagyobb puttonyban tehát elfér úgy tizenöttizenhét talicska föld, egy talicska ötven lapát földdel telik meg. A Szekszárd—paksi Vízitársulatnál a különféle baggerok, markolók egyszerre 20 köbméter földet tudnak kiemelni, egy évben meg tudnak mozgatni dózerekkel együtt 2,5 millió köbméter földet, ami pontosan 416 ezer 666 kubikos egynapi munkájának felel meg. így állunk manapság kubikosügyben, földmunkakérdésben a társulatnál, másutt is. A kubikos úri ember, nem is kubikos, hanem egészen más, különleges beosztást takar az elnevezés, de erről majd legközelebb tanácskozunk öreg barátommal, a hatvannégy éves, nyugdíja® kubikossal, akinek minden huszonkettedikén a postás 2316 forint nyugdíjat hoz, azért a hat forint a végén, mert egy üveg sör öt húszba kerül — s ennyi jár a. postásnak. P. J. Fotó: Bakó Jenő Két markoló dolgozik és egy százas traktor a Csörge- tónál. A gépeket Ádám János, Tamaskó János, Nyúl Ferenc kezeli. A két kenő: Posztobányi Sándor és Ra- dács Mihály. Egy „kanál” több mint egy köbméter Ambrus Lukács
