Tolna Megyei Népújság, 1977. július (26. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-09 / 160. szám
A ^PÚJSÁG 1977. július 9. CSALÁD-OTTHON Perek az örökségért Esküvő a halálos ágyon Egy idős pár hosszú évek. óta közös háztartásban élt. A férfi megbetegedett és kórházba került. Amikor állapota súlyosra fordult az asz- szonnyal házasságot kötött és néhány nap múlva meghalt. A hagyatékra az özvegy és az elhunyt fivére egyaránt igényt tartott. Az utóbbi arra hivatkozott, hogy testvére a házasságkötéskor olyan állapotban volt, hogy érvényes jognyilatkozatot nem tehe- tett, tehát a házasság is érvénytelen. Azt is tagadta, hogy fivére és az özvegy a haláleset előtt élettársként élt volna együtt, de ha igen, az elhunyt kórházba kerülésével ez megszakadt és a haláleset miatt már vissza sem lehet állítani. Végsű fokon az ügyben a Legfelsőbb Bíróság az özvegy öröklési jogát állapította meg. Az ítélet indokolása szerint a Családjogi Törvény értelmében a házasságot csak akkor lehet érvénytelennek tekinteni, ha bírói ítélet annak nyilvánította. Ebben az esetben azonban ilyen nem történt, sőt meg sem indítható, tekintve, hogy az örökhagyó elhunyt. Tehát a fivér ezzel ellentétes érvelése súlytalan. A törvény értelmében nem örökölhet az örökhagyó házastársa, ha az öröklés megnyílásakor közöttük élet- közösség nem volt, és az eset körülményeiből nyilvánvaló, hogy annak visszaállítására sem volt kilátás. Az életközösséget nem szakította meg, hogy a férfi kórházba került, sőt, a házasságkötéssel kinyilvánított együvé tartozásban is megnyilvánult. Egyébként is közömbös, hogy közöttük korábban volt-e élettársi viszony. Amennyiben a házasságot a házasulok valamelyikének közeli halállal fenyegető egészségi állapotára való tekintettel a törvény által kedvezményezett eljárással kötik, az ilyen házasság érvényes, joghatásai az örökösre is vonatkoznak. Ebből viszont az következik, hogy az özvegyet a hagyaték megilleti. HAJDÜ ENDRE Kabátok őszre A gyermek és az „öregek” Andris édesanyja az első naptól kezdve megbeszélte velem a nevelési problémákat. Nem szépítette a gyermek hibáit. Tanácsokat kért, amelyeket meg is hallgatott. Egyik nap újabb panasszal állított be hozzám. Az anyósa velük lakik. Tevékeny, segítőkész asszony. Kisfia tűrhetetlenül fölényesen, gorombán beszél vele. Felesel, nyelvet ölt rá, nem engedelmeskedik neki és ha iskolai munkájában segíteni akar, akkor egyszerűen leinti azzal, hogy: „Te ehhez nem értesz!” — Mit tegyen? — kérdezte tőlem. Azt tanácsoltam, meséljenek sok szép igaz történetet a „nagyi” életéből. Mondják el, milyen nehéz élete volt a két világháború alatt, először mint pici gyermeknek, másodszor mint többgyermekes anyának, akinek a férje harctéren volt. Az igaz történeteken keresztül szerettessék meg a nagymamát, ébresszék fel a tisztelet érzését a gyermekben. Ezeket mondtam, s rá néhány napra érdekes dolog történt. Kedves kis történetet olvastunk másodikosaimmal. Az volt az olvasmány mondanivalója, hogy a szülők A fizetési kötelezettségüket nem teljesítő adósokkal szemben az ókorban a legszigorúbban jártak el: nemcsak a megélhetésükhöz szükséges elemi javakat kobozták el tőlük, hanem rabszolgának is eladhatták őket. A római tizenkét táblás törvény még szigorúbb, bizonyos esetekben a kivégzésüket is megengedte. A középkorban valamivel enyhült ez a szigor. A rabszolgaságot eltörölték, de az adóst továbbra is fogságba vethették. Hazánkban Mátyás király 1486-os dekrétuma úgy intézkedett, hogy „ha az adósnak az elégtételre elegendő vagyona nincs... személyét a hitelező kezéhez kell szolgáltatni”. Werbőczy Hármaskönyve szerint 100 forintnál nagyobb tartozás esetén még a nemest is el lehetett fogni. A bíró 15 napig saját őrizetében tartotta, azután átadta a hitelezőnek, aki nem bánthatta, de ugyanúgy dolgoztathatta, mint házanépét. Paraszt adóst, ha nem volt ingósága, öröksége, a hitelező 15 napig tarthatta börtönben, azt azonban kötelességévé tették, hogy rabját kenyérrel és vízzel ellássa. Ezután el kellett engedni, ha a fogoly esküvel fogadta, hogy mindannak a harmadát, amit munkával vagy koldulással szerez, a követelés törlesztésére fordítja. Esküszegés esetén újra elfogták és börtönben tartották mindaddig, amíg adósságát le nem dolgozta. gondoskodnak gyermekeikről, féltő szeretettel nevelik őket és ha megöregszenek, visszakapják a szeretetet gyermekeiktől. Alig értem mondandóm végére, máris fellendült Andrisom keze. — Az én nagymamám nem lehetett valami jó anyja az én apukámnak! — Miért gondolod? — tettem fel a kérdést. — Mert apukám nagyon gorombán beszél vele, ha jó lett volna hozzá gyermekkorában, akkor most nem ezt kapná vissza. Nehéz pillanatok következtek számomra. Mit mondjak? Hogy mentsem a szülőt? Bár nem érdemelte meg, annyit mégis mondtam, hogy: „Szegény apukád nagyon sokat dolgozik, biztosan ideges, de remélem, hogy te szépen, türelmesen és kedvesen beszélsz a nagymamával.” Ezért jött el hát hozzám —, s okkal — Andris édesanyja. Csakhogy ő kizárólag a kisfiúra panaszkodott, s azt már elhallgatta, hogy milyen példát lát és hall otthon. Mint mindenben, az idősebbek iránti tiszteletadásban is jó példát kell látnia a gyermekeknek. Ha mi „öreglány”- ról beszélünk egymással, A XVII. és XVIII. században az adóst a városok és megyék saját őrizetükben tartották. BÍécsben szokássá vált, hogy ilyen esetben a város árkában dolgoztatták őket. Pesten a követelés biztosítására az adós távollétében a feleségét is letartóztathatták. A letartóztatásnak két feltétele volt, a követelés jogosságának bizonyítása, — ahogy akkor mondták „a világos követelés” — és a szökés veszélye. Ha valakinek ingatlana volt, ezt elegendő biztosítéknak tartották, ilyen esetben nem féltek a szökéstől. A letartóztatott a legtöbb esetben fizetett vagy legalábbis kötelezte magát a rendszeres törlesztésre, az utóbbi esetben azonban rendszerint megkövetelték egy vagyonosabb polgár kezességét, A szabadságvesztés néha sokáig elhúzódott, s a bebör- tönzöttek — különösen a szegények — rengeteget nélkülöztek. Ismerünk egy esetet, 1706-ból, amikor a budai tanács Kopperg kapitány adósát szabadon bocsátotta egyszerűen azért, mert rabságában egy falat kenyeret sem tudott megkeresni és a tanács nem akarta megengedni, hogy egy polgára az éhségtől haljon meg az áris- tomban. amikor a család idős asszonyát emlegetjük, s nem tekintjük egyenrangú családtagnak, akkor a gyermek is tiszteletlenül beszél majd a közvetlen környezetében élő idősekről. Sőt! Mit tegyünk mi, felnőttek, nevelők? Elsősorban jó példát kell látnia a gyermeknek. Beszéljünk szépen, illedelmesen és tisztelettel öregeinkkel és a hátuk mögött: róluk is. Adjuk át a helyünket az autóbuszban, a vonaton, a villamoson, az orvosi váróban és mindenütt, ahol alkalom nyílik rá. Gyermekeinket is erre tanítsuk. Nem úgy, mint egy édesanya tette a szemem láttára. 8—10 éves kisleánya át akarta adni a helyét a villamosán egy idős asszonynak. Az anya a vállánál fogva lenyomta a gyermeket az ülésre és jó hangosan ezt mondta :„Nekem se szokták átadni a helyet (lehetett vagy 30—32 éves) te se add át senkinek !” Osztatlan megbotránkozást váltott ki a megjegyzés az utasok között. Sajnáltam az asszonyt azért, hogy ennyire nem ért a gyermeke neveléséhez és ilyen rosszul neveli magának a kisleányát a saját öregségére. Dr. Gergely Károlyné Nálunk aránylag kevés embert zártak be késedelmes fizetésért. Magyar földön ismeretlen volt a zsúfolásig megtelt adósbörtön, amelyet a külföldi regényírók — gondoljunk csak Dickensre! — olyan lélekbemarkolóan írtak le. Érdekes módon hazánkban 1852 után rosszabbodott a helyzet. Az abszolutizmus ugyanis ekkor olyan polgári perrendtartást vezetett be, amelyik az osztrák törvénykezésből átvett váltótörvényszékeket állított fel. Ezek aránylag sok adóst ítéltek bezárásra. Külön adósbörtön hiányában számukra az amúgy is túlzsúfolt börtönökben kevés hely akadt. Sorsuk különben a többi elítéltnél enyhébb volt, fogadhattak látogatókat, kaphattak kintről ételt, italt, szabadon érintkezhettek egymással. A helyzet enyhítésére a pesti városi tanács 1863 júniusában szégyenletes rende- letett hozott. Ügy intézkedett, hogy „a váltóperes ügyekben lefogott vagy elítélt egyéneket” a Rókus-kórházban helyezzék el, azaz a kórház egy részéből adósbörtönt akart berendezni. A határozatról az orvosok Tormay Károly tiszti főorvostól értesültek. Július 3-án tartott gyűlésükön tiltakozVilágosdrapp, puha szövetből készült kabát, barna paszpóllal. A paszpól mellett tűzés is díszíti, és nagy csuklyával készült. Továbbra is nagyon divatos a lódén. Ezt a kabátot béléssel télen is lehet hordani. Tartozéka az anyagból készült öv. Fotó: kz tak, s állásfoglalásukat ki is nyomtatták az Orvosi Hetilapban. Előadták, hogy a kórháznak a meglévő 645 betegágya is kevés, helyhiány miatt a betegfelvételt több ízben korlátozni kellett, járványos időben pedig fiókkórházak felállítása vált szükségessé. Ilyen körülmények között a betegágyak csökkentése a legsúlyosabb bűn. Az intézkedés megvalósítása a betegek gyógyulását is zavarná, hiszen az adósbörtön foglyai szabadon énekelhetnek, zajonghatnak, lármázhatnak. Azt sem szabad elfelejteni — fejezték be a memorandumot —, hogy a hosszú, több hónapos fogság alatt a kórházi tartózkodás fertőzési veszélyt jelent az elfogottaknak. A tiltakozásnak foganatja volt, a felháborító intézkedést még a megvalósítás előtt visz- szavonták. A múlt század második harmadának végén egyre többen látták be, hogy az adósok elzárása ellentétben áll a legelemibb erkölcsi és közgazdasági elvekkel. A be- börtönzöttek elvesztik kereseti lehetőségeiket, polgári és gazdasági létalapjukat, családjuk a legnagyobb nyomorba jut. Ezért a szerencsétlen intézményt a különböző országokban gyors egymásutánban eltörölték, Franciaországban 1867-ben, Angliában két esztendővel később, Olaszországban 1871-ben, hazánkban pedig 1868-ban. VERTESY MIKLÓS Bebörtönzött adósok Amikor még játék a munka GYAKRAN egészen kicsi, 3—4 éves gyermekek kérdezik otthon: „Anyuka, segíthetek?” S felcsattan a türelmetlen, ideges mama elutasító válasza: „Eredj játszani, ne lábatlankodj itt nekem!” Nyolc—tíz év múlva pedig ugyanez az édesanya felháborodik majd, hogy a gyerek lusta, közönyös, semmit nem segít, hosszan könyörgésre sem hajlandó a legcsekélyebb szívességre sem. A MUNKÁRA nevelés már hároméves korban megkezdődik. Sok öröm forrása lesz az édesanyának, a gyermeknek is, ha a kicsi hasznosítja magát, „dolgozik”. Engedjük, hogy segítsen a takarításban, ne zavarjuk el a mosás alkalmával sem, hagyjuk, hogy kilötykölje a babaruhákat, nem baj, ha eleinte nem is lesz patyolattiszta; biztosak lehetünk abban, hogy 10 —14 éves korára szakszerűen fogja saját fehérneműjét kimosni. Vigyük el magunkkal többször vásárolni, lássa, de magyarázzuk is el, hogyan bonyolódik le az ilyen tennivaló. Később, előre kiszámolt pénzzel kisebb dolgokért nyugodtan elengedhetjük a boltba vásárolni. Engedjük meg, hogy összesöpörjön, sőt bízzuk meg a cipőtisztítás eleinte komplikáltnak tűnő műveletével is. KÉTSÉGTELEN, hogy mindezeket előbb meg kell mutatni, meg kell tanítani. Ehhez pedig türelemre, elnéző jóakaratra van szükség. Vezéreljen bennünket az a tudat, hogy a rááldozott idő, fáradság később bőven kamatozik. Az így nevelt gyermek helyes irányban fejlődik, iigyesedik, önálló életének természetes és nélkülözhetetlen része lesz a munka. MEGTÖRTÉNHET, hogy az első ügyetlen kísérletek során eltörik egy bögre, kiloccsan a víz, maszatos lesz a kicsi ruhája. Ne szidjuk meg érte, ne vegyük el a kedvét a további szorgoskodástól. Hiszen még velünk, felnőttekkel is megesik ilyesmi. Szoktassuk ahhoz is a gyermeket, hogy bizonyos apróbb feladatokat mindig ő lásson el, és ne engedjük, hogy azt más végezze el helyette. Az állandó feladatot olyannyira megszokja, hogy éppúgy beletartozik majd napirendjébe, mint az alvás, vagy az evés. így játszva elérhetjük, hogy 5—6 éves korában kisebb megbízatásokat már egészen jól elvégez, 10—12 évesen pedig rendben tartja tanszereit. játékait, maga tisztítja a cipőjét, helyére teszi ruháját, vagyis segítő, hasznos tagja lesz a családnak. ÜGYELJÜNK azonban arra, hogy az ellenkező végletbe se essünk. Ha a gyermeket már kiskorától kezdve túl sok munkával, szerteágazó megbízatásokkal terheljük, és aránytalanul áok felelősséget rakunk a vállára, érthetően kedvszegett lesz, húzódozni fog a munkától és éppúgy elfásulhat a család gondjaival szemben, mint az, akit mindentől meg akarnak kímélni. Tartsuk szem előtt: a gyermeknek játszani, szórakozni is kell. Ne kívánjuk gondjainkat, terheinket átrakni gyenge vállaira. A GYERMEK munkával való túlterhelése az iskoláskorban, a tanulás szempontjából különösen káros lehet. Néhol, főként faluhelyen a tíz éven felüli gyerektől majdnem annyi munkát követelnek meg a ház körül, a földeken, mint a család felnőtt tagjától. A nagy munkák idején pedig nemegyszer még iskolába se engedik. A JÁRHATÓ, helyes út tehát az, hogy vonjuk be a munkába, de módjával, mértékkel, mindig korához, erejéhez képest. A helyesen adagolt, könnyen elvégezhető feladat növeli önérzetét, kialakítja benne a kötelességtudatot és felelősséget. Cs. K. Ha hiányzik az egyik szülő... A GYERMEK harmonikus fejlődése csak a teljes családban valósulhat meg. Ha hiányzik az egyik szülő, válás, haláleset vagy egyéb ok miatt, ez az egészséges lelki beállítottság zavarával járhat, bizonyos területek kimaradnak a fejlődésből, a tapasztalatszerzés lehetősége nincs meg. Persze, ennek hatása nem jelentkezik azonnal, inkább a serdülőkorban, az ifjúi években: a kapcsolat- teremtés, a párválasztás, majd a házasélet bizonyos gátoltságában, érzelmi zavarában. A CSECSEMŐKORTÓL tudatosítjuk a gyerekben nemi hovatartozását: Évike jó kislány, Lacika aranyos kisfiú. Ez fokozatosan megrögződik benne, megtanulja, melyik nemhez tartozik. S 2—3 éves korára már sokféle jelből meg tudja különböztetni, hogy a környezetében élők közül ki a bácsi, a fiú és ki a néni, a kislány. Sőt bizonyos elemi ismeretei vannak arról is, hogy neki a kisfiúnak, sőt általában a kisfiúknak hogyan illik viselkedni, vagyis mit neveznek a felnőttek fiús viselkedésnek. Nemi szerepnek hívjuk ezt, s hozzá a mintát mindig a gyerekkel azonos nemű szülő szolgáltatja. Ennek elsajátítása egészen az ifjúkorig elhúzódik, hisz újabb és újabb élethelyzetek adódnak, amelyhez a viselkedési formát csak a fejlődés következő állomásán veszi figyelembe a gyerek. Ha az azonos nemű szülő hiányzik a családból, akkor az eleven példa, az állandóan szem előtt lévő viselkedési forma, mérték sem lebeg a gyerek előtt. Megfigyelheti ugyan — és meg is figyeli — mindezt a rokonság, az ismeretségi kör férfi vagy nő tag- I jainál, de ez nem azonos értékű, mert hiányzik belőle az a bensőséges kapcsolat, amely az anyához, apához fűzte. S a megfigyelt rokonnak, mondjuk a nagybácsinak nem olyan a viszonya és érintkezése az anyával, mint az apának lenne. TERMÉSZETESEN akkora legszegényesebb az ismeret- szerzés lehetősége, ha egy gyerekkel marad magára valamelyik szülő. Ha egyneműek, akkor a másik nem megismerésére sincs lehetőség a családon belül. Ez esetben a szülő csalódottsága átragad a gyermekre is, s az édesanyával növekvő kislánynak valószínűleg sokáig ellenérzése lesz a férfinemmel szemben, az apával együtt maradt fiú pedig valószínűleg „nőgyűlölő” lesz, legalábbis míg az egészséges nemi ösztön meg nem cáfolja a szülő rossz tapasztalatait. LEGNAGYOBB a veszély, ha az anya marad egyedül a fiával. Hisz legtöbbször csak neki él, valójában a gyerek a társat pótolja számára. Ezzel annyira magához kötözi a fiút, hogy a serdülőkorban az érzelmi leválást, a természetes és egészséges önállósodást is meggátolja. Ennek eredményeként nem keresi a gyerek a kapcsolatot a másik nemmel, nem talál partnerre, nem egyszer még az ifjúkorban is magányos, csak fiú barátai vannak. Ezek azok a fiatalemberek, akik a 30-as éveik közepén döbbennek rá, hogy ideje lenne megnősülni, mert végképp agglegények maradnak. Csak hát a mama... vele mi lesz? A CSONKA család nem biztosítja a gyermek harmonikus fejlődését. Könnyű lenne azt tanácsolni, hogy igyekezzen a magára maradt szülő új társat keresni, kiegészíteni a családot AtANYI LÁSZLÓ
