Tolna Megyei Népújság, 1977. július (26. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-31 / 179. szám
1977. július 31. •MM« 5 A bajai Dana Fotóklub kiállítása Í destova két évtizede működik a bajai fotóklub, ami egy öntevékeny társulás esetében tiszteletre méltó idő, valóságos történelem. Hazai és külföldi kiállítások, kitüntetések jelzik a klub életének állomásait, de azt hiszem, ennél is fontosabb, hogy e két évtized alatt nagyon sok emberhez vitték közelebb a szép valóságot, mutatták meg azt, hogy milyen az a világ, amelyben élünk. Ma sok szó esik az esztétikai nevelésről, de minden szónál többet jelent maga a kép, a szépség megtestesülése, mely egyformán jelenti a látványt és az esztétikai tanulságot. A fényképezés már régen elfoglalta jogos helyét a művészetek között, s mint minden művészet, lehetőségei kimeríthetetlenek, ahogy kimeríthetetlen maga a valóság is. Ma különösen sok technikai kísérletnek lehetünk tanúi, itthon és külföldön egyaránt, s ezek természetesen nem idegenek a bajai fotóművészektől sem. Rendjén is van, a gép az értő kezében válik engedelmes jószággá, vagy ennél is több lesz, hűséges munkatárs. A technika minden művészet fontos eleme, s még inkább az a fényképezésben, ahol a technika tulajdonképpen szerzőtárs. A gép azonban a mester kezében van, tőle függ. hogy remekművé lesz-e, amit alkotott, vagy csak arra jó, hogy kedves családi emlék legyen. Ennek sem becsülném le a jelentőségét, hisz az ilyen képek életünk tanúi, melyek emlékeket ébresztenek és tartanak ébren. De a művészetnek többnek kell ennél lennie, mert rendeltetése szerint mindenkihez szól. vagy pontosabban, szól. nia kell, s mindig az a kérdés, hogy bír-e olyan általános érvénnyel, ami közös élménnyé. valamennyiőnk kincsévé teszi a műalkotást. Aki végignézi a bajai fotósok munkáit, valószínűleg már az első pillanatban érzi a képek szólítását, hallja azt a hívó szót, ami minden igaz alkotás sajátja, s szinte kényszerít bennünket, hogy legyünk a látvány részesei. Kitűnő munkákat láthatunk itt, elmélyült, emberhez szóló alkotásokat, nem egyszer magas művészi fokon. Gilyán Sándor. Tamás József, Kovács László, Rónay István, Romsich László. Vörös János, Makkos László, Gyulavári József, Pálma István, Csatári János, Alföldi János szép képei mellett legyen szabad kiemelnem — anélkül hogy az egész kiállítást méltatni akarnám — Görbe Ferenc soproni képét, Kolláth Mária Genezisét, dr. Pump József Mednyánszkyt idéző telét, N. Rostás Sándor Formák, Kovács Béla Kerítés című fotóját, s Ligeti László bravúrosan komponált ülő nőjét. Mégis, úgy érzem, méltánytalan lenne az egyes kitűnő kvalitások mellett elhallgatni azt, ami leginkább jellemzi a kiállítást és a fotóklub működését. A kollektív alkotás örömére gondolok, arra a közös munkálkodásra, ami egységbe forrasztja a klub minden tagját, s amit a képek sorát végignézve érzünk. S még valamiről beszélnünk kell. A bajai Duna Fo. tóklub tagjai a képzés, a fényképezés öröme mellett kutató munkát is végeznek. Egyrészt igyekeznek feltárni városuk fotómúltját, aminek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, másrészt megpróbálnak bekapcsolódni ’ abba a munkába, aminek feladata az általános fotótörténet feltárása. Külön is rokonszenves, hogy keresik a modern magyar művészet- történet egyik nagy alakjának, Moholy-Nagy Lászlónak itthon fellelhető emlékeit. Moholy-Nagy festő volt, s festőként jutott e' a fényképezéshez. Nem úgy, mint a múlt század derekán oly sokan festőink közül, akik legyőzhetetlen versenytársat láttak a fotográfiában. Mo- holy-Nagy éppen ellenkezőleg, a rokonvonásokat fedezte fel, a két művészet testvériségét, s nagy része van abban, hogy a kollázs révén a fénykép nemcsak reprodukcióként, hanem a festmény részeként is bevonult a modern művészettörténetbe. A bajaiak szép kiállítása után jó lenne látni a szekszárdi és a megyebeli fotósok munkáit is, s annak is örülnénk, ha termékenyebb kapcsolat alakulna ki a fotóklubok között. CSÄNYI LÁSZLÓ Népdal vagy magyarnóta? Beszélgetés a zenei ízlésformálásról Tarczai Zoltán, a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola docense, az ének-zene tanszék vezetője, több országos zenei szervezet tagja. Vezetője a tanárképző főiskola ének-zene szakbizottságának, ugyancsak ő az irányítója a zenepedagógusok szakszervezete iskolai tagozatának. Társszerzője a készülő általános iskolai új tanterv alapján megírandó zene- hallgatási gyűjteménynek. — Mi a véleménye a népzene jó ismerőjének az országos méretű Röpülj páva vetélkedők utáni csendidőszakról ? — Az ország legnagyobb hangversenyterme, a televízió nyilvánossága indította el az elmúlt években azt a pezsgést, amely országos érdeklődést váltott ki a népdal, a népzene, a néphagyományok ápolásában. Amikor a pávaköri mozgalom elindult, a csoportok műsorában nemcsak népdalok kaptak helyet, hanem egyes népszokások is megelevenedtek. Később viszont az újjáalakuló népdalkörök elsősorban a népdalhagyományok ápolását, gyűjtését vállalták, örvendetes, hogy a tévészereplések után újabb és újabb csoportok alakultak, a régiek pedig tovább élnek, fejlődnek, s a tévé tojáspatkoló műsora után újabb vetélkedő-sorozat várja a legjobb együtteseket. — Vannak-e még mostanában gyűjtött és megmentett dalkincsek? — Éppen a KÓTA (a Kórusok Országos Tanácsa) szervezetei a megmondhatói, hogy a népdalkörök szorgalmas tagjai ma is találnak kallódó gyöngyszemeket. Többek között a pásztordalokat, s különböző siratóénekeket veszik fel magnószalagra, hogy a szakzsüri véleménye után a helyi gyűjtésű anyag bekerüljön a dalkörök műsorába. — Népdal vagy magyarnóta? A kérdés nem új, mégis fel kell tenni: haragudjunk a nótára? — Meglehetősen bonyolult és tényleg nem újkeletű a kérdés. Köztudott, hogy a magyar ember igazán jól szórakozni nótázva tud, melyhez bizonyos atmoszféra is szükséges. Bartóknak és Kodálynak is sok gondja volt az emberek megénekeltetésével, amikor a népdalokat gyűjtötték. Sehogyan sem akartak énekelni, a nők különösen húzódoztak. A falusi emberek azt mondták: józan ember nem énekel, az énekléshez bor, pálinka kell és valamilyen családi ünnep. Sokáig így élt a köztudatban: a magyar dal az, amit a múlt században tehetséges, vagy kevésbé tehetséges nótaszerzők alkottak. Ez annyira elterjedt nézet volt — ezt népszerűsítették hosszú ideig a cigánybandák is — hogy ezt ismerték meg a hozzánk külföldről érkezett muzsikusok is. Hivatalosan népies műdalnak nevezzük ezeket a dalokat, amelyek egészében nem értéktelen termései a múlt századi zenének. Ugyanakkor, éppen a kisebb tehetségű szerzőktől egy sereg szentimentális, értéktelen dallam is született. De nem egy generáció nőtt fel ezen a zenén, még az úgynevezett műveltebb réteg is, éppen az alkalomhoz kötöttség miatt, kellemes emlékeket őriz róla. — Tehát ne dobjuk el a magyarnótát? — Kár lenne kirekeszteni, megbélyegezni általában a magyarnótát, s gyanúsan méregetni azokat, akik alkalmanként szívesen éneklik. Az viszont kinek-kinek .általános műveltségén, zenei ízlésén múlik, hol vonja meg a határt. — Mit tesz vagy tehet az iskola (sőt az óvoda), hogy a jelenleginél többen ismerjék és szeressék a népdalokat? — Valóban, már az óvodában el kell kezdeni a munkát és ennek szép példáival találkozhatunk. Sajnos azonban elég kevés a jó hangú óvónő és ez sem mellékes a daltanításnál. Az iskolák között példamutató szerepet töltenek be a zenetagozatos általános iskolák, ahol mindennap van énekóra, s ez egyáltalán nem fárasztó a gyermekeknek. Statisztikai adatok igazolják, hogy ezekben az iskolákban — amelynek célja nem zenei szakemberek nevelése — az általános tanulmányi eredmények is magasabbak. — S mi vár a többségre, akik nem zenetagozatos iskolába járnak? — Sajnos a többi általános iskolában egyre inkább háttérbe szorul a művészi, így a zenei nevelés. A testnevelés szükségességére — ha megkésve ,is — rájöttünk, s úgy tudom, ennek egyik tapasztalatát a katonai sorozások adták. Ha lenne esztétikai „sorozás”, amelyen a gyermekek ízlésbeli fejlettségét vizsgálnák, félő, hogy a követelményeknek sokan nem felelnének meg. Az ének-zene órák csökkentése, az iskolai énekkarokban való részvétel fakultatívvá tétele nehezíti az egyébként is kevés énektariár munkáját. — Milyen kutatási témája, hobbija van Tarczai Zoltánnak? — Nemrég láthattunk egy nemzetközi bélyegkiállítást, ahol az egyik bélyeg korabeli lovas postást áb'rázolt, kezében kürttel. Kevesen tudják talán, hogy hajdanán a lovas postásnak egészen kis. szótárra való jelzése volt, amellyel messziről hírt adott arról, mit tartalmaz a táskája, levelet, csomagot, stb. Nemrég hallottam, hogy Sopronban él egy idős postás, aki még kürttel járta a vidéket. Hozzá készülök. — Kutatási témám még a vadászkürthöz kapcsolódó jelzések feldolgozása is, hisz más-más kürtjelet használtak nyúlra, fácánra vadászva, kezdéskor, a vadászat lefújásához és így tovább. De még az úgynevezett kurjantások is izgatnak. Valóságalapja van annak a strófának: „Ha egyet-kettőt kurjantottam, mindjárt tudták, hogy én voltam.” Különböző hangjelekkel sok faluban jól megértették egymást a gyermekek, felnőttek. Ezeknek a hagyományoknak a megmentésére, tudományos jellegű feldolgozására is gondolnunk kell. Páll Géza Pákolitz István Minősítés Papiros-ízű keresztelőn munkaerő-vé rukkolt elő. A régi névvel mosti rangja valahogy emberibb maradna. D. Németh István Már soha Pihenni vágytam: hajnali zörejek hívnak kezem erős a lapátra — gyenge a ceruzafára Éveim: szívlövések a tükörből Elfáradtam: fázósan meghúzom magam a sárga villamos peron ján Valahol — heves szóosata folyik, drámai angol hangvétellel, síhakespeare-i töltéssel, ötödtfeles jambusokban. A vita tényleg angolul folyik. A két fiatalember akusztikai bázisát nem kímélve, magyarázkodik. Remek a kiejtésük, végtére angolok, legalábbis anyanyelvi szinten beszélnek. A sötétebb bőrű értetlenségét látva, a fehér képű még egy utolsó eligazítást tart. A közjáték és végkifejlete szempontjából tökéletesen mindegy, miről volt szó és meddig, s történhetett volna mindez cinemascop filmen vagy egy nyugat-európai turné alkalmával is. Hanem a búcsú! mindent megér, és mindent elárul: a végső hangos szia!; s most már szükségtelen azon tépelődni, hogy ugyan a világ mely részén történhetett... * Bájos tünemény, a kortárs ifjú nemzedék kitűnő tagja, remek felépítéssel, pazar idomokkal. Formás lábainak hatását fokozandó, a látvány comfoközépig engedélyezett, s azon túl is — beavatottaknak. Öltözéke a megnyerő látvány színvonalán, dús, fürtös haij, egy kevés blúz, aztán szünet, s ismét egy kevés ruhanemű — mindez ingerlő illatfelhő s színkombináció kiegészítésével. A blúzon — olyan jópofa refclámneves cégek, világmárkáik, tán még földrajzi adatok is... Coca-Cola, Campari, Florida., Bibi stb. S elöl, középütt, ahol a költők képzelgéseinek esdett aranyaiméi termének, hivalkodó sor: monumentano. így igaz. * Bontásra ítélt ház a sorstársak között. A közelben építkezés zaja; az építők keze messzire elér... közeleg az utolsó ítélet. A ház egyik ablakában hevenyészett hirdetés, ingatag írással: Ez a ház eladó! Azt meghiszem. De ki veszi meg? * Kiváló, a befutó szélén to- porgó ifjú poéta. Jó hírét költik, verseit keresik — az ismerősök. Uj homályú költeményeinek témája a költői létezés abszurditása, sajátos megjelenési formája pedig a tördelés. Nem a tipográfiai. A nyelv- és versláb-tördelés. Ami régen ügyetlenségnek és nonszensznek számított, ma olykor sikknek és költői leleménynek ihat. Sic transit gloria mundi. így múlik el a világ dicsősége. Meg a költészeté. Egyfelől a dicső ön-kö- rül- és köntörfalazás, mesterséges — mesterkélt exkluzivitás, a közérthetetleniség elefántcsonttornya. A másik oldalon az alkalmi hullámlova- sok kérész serege. Ugye, nyilvánvaló, hogy nem ez jelenti a költészet nagykorúságát és kollektivizmusát? * Olvasom a rómaiakról szóló kultúrbistóriában — mellesleg roppant szórakoztató és tanulságos olvasmány —, hogy a klasszikus római jog hármas parancsa milyen előírásokat tartalmazott a polgárok számára miheztartás végett, s elcsodálkozom. Nem az egyébként is jó hírű, meghökkentően fejlett latin kultúrán és technikán ütődöm meg, hanem a szokatlan aktualitáson. Hadd teszem köz- kincosé: ... honeste vívere, alterum non laedere, suum quique tribuere — ami annyit tesz: ... tisztességesen élni, mást meg nem sértem, mindenkinek megadni a magáét — Az utolsó sor tragikus történelmi átértelmezésétől függetlenül csodálatosan bölcs meg- és előrelátás, mélyen emberséges — igazságos etikai kódex ez, ha úey tetszik: szocialista erkölcsünk fontos forrása is lehet. Lehetne. Mert milyen jó lenne, ha időnként legalább e három régi latin elvet nem felednénk! * Ugyancsak latin hagyaték, s anekdotába illő a végső kicsengés tragikomikus volta miatt: midőn a derék aquincumi polgárok tűzőrségüknek „laktanyáját” emelték, a köz szolgálatáért érzett hálájukat oly módon is kifejezésre juttatták vagyonúk őreinek, hogy orgonával lepték meg őket. A testület azontúl orgonaszó mellett strázsálta a város békéjét; természetesen nemcsak esztétikai élmény nyújtása volt a cél, hanem a tűzőrség ébren tartása is. Szomorú iróniája azonban hangulatos testületi életüknek, hogy laktanyájukat mintegy emberöltővel az ajándékozás után tűzvész pusztította el... Hogy a szép muzsika feletti kéjes figyelmetlenség, vagy csak irtózatos pech okozta vesztüket, ma már nem tudjuk. Tény az, hogy ritkaság- számba megy, mikor a hóhért ilyen látványosan akasztják. Orgonájuk Aquincumban, ma is látható... A bűnjel megvan. Drescher Attila J Á T Farkas Pál szobra. Ligeti László: Ülő nő
