Tolna Megyei Népújság, 1977. július (26. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-03 / 155. szám
1977. július 3. ^PÚJSÁG 5 Milyen a múzeum, s milyen legyen ? Mindazt, f™1,. °^ny'1---------------- László miuzeum szemlléletünk múltszáza- d'iságáról, megmerevedettsé- géről elmondott (Népújság, 1977. június 12.), hadd told- .jam meg még valamivel. Nem a vitatkozás szándékával, s nem is azért, mert szükségét érzem a „szakmai” kiegészítésnek. Nincs, s nem is lehet vitánk: múzeum- látogatóként én is feszengve és fáradtan veszem tudomásul a kötelező ünnepélyességet. S a kiegészítés is fölösleges, ha félig-meddig már kinyílott az a kapu, amelyet döngetünk... A „nyitott kaput” azért emlegetem-, mert — szerencsére — nem most döbbentünk meg először a múzeumfogalom és a múzeumszemlélet múltszázadiságán. Az utolsó esztendőkben, mind határozottabb programmal a közművelődési párthatározat óta, történt is valami — itt hálunk is — azért, hogy a múzeum ne legyen múlt századi „intézmény”. Hogy a látogató ne az ünnepélyes feszélyezettséget asszociálja a múzeumihoz. iDe ne essék szó ezekről a törekvésekről és eredményekről, mert messzire vezetne: „munkajelentés” kerekednék belőle. Inkább arról hadd szóljak, ami miatt elsősorban múlt századinak, tehát időszerűtlennek ítélem a közvélemény múzeum- szemléletét. Amikor a múzeumok funkcióját körülírjuk, rendszerint kifelejtjük a „tudományos” és „közművelődési” funkció mellől a „kincstár” megjelölést. Pedig ez volt a múzeumok időben el'ső funkciója, s az újalbb és újabb múzeumalapítási törékvésekben is ott munkál. S éppen ennek a funkciónak kell erősödnie a szocialista társadalomban, hiszen- az állami tulajdonba került (és folyamatosán kerülő) műkincsek egyedüli őrzőhelyei csak a múzeumok lehetnek. Annak ellenére tehát hogy a „kincstár”- funkció nagyon is múlt századi, nem mondhatunk le róla, s még csak nem is kárhoztathatjuk. Sőt — megengedve és támogatva ugyan a műgyűjtők „kincshalmozását” — arra kell törekednünk, hogy az egyetlen műkincsgyűjtő intézmény minél inkább megfelelhessen ilyen feladatának, A problémáink ott kezdődnek, amikor rádöbbenünk: ezzel a funkcióval szemléletét is örököltünk. A műkincsre — minden kincsre — áh-i-tatos tisztelettél -rá- icsodálkozó ember szemléletét. Az első múzeumok „egy az egyben” ennék az igénynek a szolgáivá szegődtek. A imuzeológia azzal kezdődött, hogy minden múzeumba került tárgyat -a közönség elé tárta a kiállítás. A „kincs- tárák” így mind zsúfoltabbá, hovatovább áttekinthetetlen, érthetetlen és értelmetlen raktárakká váltak. A látogató pedig „csodát látná” ment ■el a múzeumba. Az ilyen kiállításokra talán ha a legidősebbek emlékeznek, a nosztalgia viszont máig él — a fiatalabb nemzedékben is. És így fogalmazódik meg: miért nem lehet látni mindent, ami a múzeumba békerül t? A múzeumnak nincs joga arra, hogy elrejtse a műkincseket... S ha „megértő”, aki számon kér, a helyhiányt emlegeti. kérdéseket fogalmaz, s így jelöli meg az igényeit, annak eléggé nehéz megmagyarázni, hogy egy régészeti tárgy nem azért került a kiállításba, mert Európában (Magyarországon, Tolna- megyében...) az egyetlen, és dollárban is megmérnék az értékét a műtárgyforgalomban, -hanem azért, mert a régmúlt emberének gazdálkodásáról, világképéről, művészetéről valami fontosát -— nekünk fontosat — közvetít. És megfordítva: nem az értéktelen, a selejtes van a -rak-tárákban — ha értéktelen, miért lenne ott helye? — hanem mindaz szükségszerűAki ilyen en raktárba kerül, ami a .mondanivalót itt és most nem szolgálja kellően. Tehát: a múzeumi kiállítás válogatás eredménye, s a válogatásnak erősen másodlagos szempontja a pénzben- kifejezhető érték. A nyilvánvaló «'lenérv: ____í___________ milyen „ kincsfár” az — ha már állami és ráadásul a szocialista államé — mely bevallottan megfosztja közönségét az értéknek — közös kincsünknek — szóló rácsodálkozás élményétől? Van jogosultsága ennek az ellenérvnek, s éppen ez teszi -nehézzé a kiállítások, különösen a képzőművészeti kiállítások rendezését, s ezzel együtt a múzeumok otthonosabbá tételét. Azt ugyanis eléggé könnyű elfogadtatni, hogy egy faeke vagy csép- ihadaró nem ’ azért kerül a történeti vagy néprajzi kiállításba, mert mostanában -a Bizományi Áruházakban is jó piaca van. Az elfogadtatáshoz „csak” határozott szemléletű történeti kiállítások kellenek, s ilyenek szép számmal akadnak. A képző- művészeti alkotások k-iálMt- hatóságának mércéje azonban a kvalitás. Ehlhez pedig igazodik (olykor ugyan következetlenül) a pi-aci érték. Majdnem megmagyarázhatatlan, hogy miért, de a nekünk szólót, az élményt jelentőt, a- szemlélő és -a mű közötti meghitt, bensőséges Viszony kialakulásának lehetőségét a kvalitásos, tehát „értékes” művek hordozzák. Bűnt követ el az -a múzeum, mely ilyen-olyan mondanivalójára hivatkozva másodlagosnak állítja a képzőművészeti alkotások kvalitását, értékét. Először tehát a válogatás felelősségét kell vállalni, ami -azért felelősség, mert nincs objektív mérce hozzá. És itt érkeztünk el a tervezett szekszárdi képtár gondjaihoz. Könnyű belátni, hogy a legnagyobb képtárakéval összemérhető kvalitású műveket nem tudunk bemutatnál. A bemutatható „érték” ezek szerint Viszonylagos... Ebből azonban nem következik, hogy a válogatás legfőbb szempontjának nem a kvalitásnak kell lennie. Az egyetemes művészettörténet kimagasló teljesítményéi nem jelenthetik a mércét, mert ehhez mérten majdnem az egész magyar művészet „provinciálisnak” ítélhető. Mégis: ebből kéLI felmutatnunk az élményt adó értékeket. Azért, mert minden emberi teljesítmény élményt adó, akkor is, ha nem dollárban mérik az értékét. Ha viszont az „értéket” eleve viszonylagosnak tekintjük, az „élménnyel” kapcsoljuk össze, ennek szükség- szerű konzekvenciái is vannak. Nem szabad megmerevítenünk, vál t o z t a t h a taitlain - inak állítanunk az élményre apelláló válogatást! Arra kell törekednünk, hogy újra és újra felfrissüljön az élmény, s ezzel együtt azt is megmutassa a képtár: az élmény függetlenülhet az értéktől. iMódot kell tehát adni a képtár folyamatos megújítására, a hangsúlyók változtatására. Ez együtt jár azzal, hogy a látogató is részesévé válik a maga élménye meg- teremtődésének, újra felépülésének. Nem kényszerül tudomásul venrti „örök időkre” garantált minőséget. Ahogy otthonunkat átrendezzük, s újra felfedezzük egy-egy új helyre került képünk mindeddig rejtett szépségeit, valahogy így kellene rácsodálkoznia a látogatónak egy ilyen képtár új élményeire. Ehhez természetesen az------------ is kell, amit Csámyi László az élmény elmélyülésének segítéséről: az otthon kényelméről, a polcról leemelhető könyvekről- folyóiratokról elmondott. Erről azonban részletesebben kellene szóilani. Most a „tartalommal” kapcsolatos töprengéseimet fogalmaztam meg. SZILAGYI MIKLÓS 110 éve, 1867. július 8-án született a német forradalmi szellemű grafikusművészet egyik legnagyobb hatású mestere, Käthe Kollwitz. Berlin szegénynegyedében látott — tapasztalt nyomor és irodalmi élményei inspirálták művészetét. Grafikával, képeivel vádat emelt az igazságtalan társadalom ellen. Sorozatot készített a XVI. századi német parasztfelkelések témájából: megihlette Zola Germinál-ja és Hauptmann: A takácsok című műve is. 1924-ben Háború és 1925-ben Proletárok címen jelentetett meg nagy hatású grafikai sorozatot. Számos önarcképe, portréja és néhány faragványa is fennmaradt. Fölényes tudású művész volt, aki minden grafikai technikával bátran élt, de lényegében az expresszioniz- mus körébe kapcsolódott, 1945 áprilisában halt meg. Devecseri Zoltán : Én se láttam Tetőnk alá a fecskék aranyereszt csicseregnek, fehérkendős akácokat parazsas Nap bizseregtet — Hazatalálnak most a lányok: paplanos, hullámzó sötétben füröszt a mellük álmot, kacér virágot, meg amit szemem se, ez a vers se látott: alszanak az engedékeny csitri-karmolások — Magany Borisz Szluckij: Fura kérdés Közönséges hétköznap volt. A vasáruboltba bement egy vevő. Tréfás jókedvűen köszöntött rá az elárusítóra: — Sok pénzes vásárlót. — Köszönöm, jöhet — volt a válasz. — És aztán kereskedünk, kereskedünk? — Abban nincs is hiba. — És hogy megy az üzlet? — Lassacskán. ön mit óhajt? — Mondja, kérem, önöknél kapható-e véletlenül mágneses lakat? — Mágneses lakat? Az sajnos nem, nem kapható. — És valamiféle furfangos, titkos zárat tudna-e nekem adni? — Titkos lakattal sem szolgálhatok. — Ebben az esetben adjon kérem, közönséges lakatot! — Már megbocsát, de nekünk semmiféle lakatunk nincs. — Hát az meg már hogy lehet, hogy semmiféle lakatot nem tartanak? — Egyszerűen. Nincs és kész. Különben is, ahol nincs, ott ne keress! Üzletünkbe már több mint egy fél éve semmiféle vasárut nem szállítanak. A készletek kikoptak. így aztán teljesen üres a bolt. Nincs mit árulni, és kész. — És akkor miért tartanak nyitva? — Ez előttünk is rejtély. — Miért nem zárják be a boltot? — De hát hogyan zárjuk be? — Hogyan zárják be? Egyszerűen. Nagyon egyszerűen. Fogják magukat és bezárnak, így a nyitva tartásnak semmi értelme. Vagy van valami különös ok, amiért nem csukhatják be az üzletet? — Micsoda furcsa kérdés?! Bezárnánk, csak éppen lakatunk nincs, amivel becsukjuk az ajtót. Sigér Imre fordítása Az építészet mértéke az ember NEHEZEN tudnánk megfogalmazni, hogy mi az építészet, építkezés, építés. Téralakítás — mondja a tudomány, tágabban értelmezve: az élet színterének alakítása. De közelítsük meg az építészetet úgy. ahogyan a valóságban — mindennapjaink felől szemléljük. Ha ruhaanyagot választunk, ízlésünknek megfelelő, éveinkhez illő szíAt. mintákat keresünk, « könnyű vagy nehéz anyagot, az alkalomhoz, időjáráshoz megfelelőt. Válogatunk testhez álló és hibáinkat rejtő anyagok között, tudva és ösztönösen. De ha építményeinkről van szó, — „családi fészkekről”, vagy középületekről — előbb arra gondolunk: csak végre lakáshoz jussunk, hogy elférjünk benne. S néha arra is: csak nagyobb legyen és hivalkodóbb a miénk, mint a szomszéd háza, s ha éppen művelődési otthonról van szó: rangosabb a szomszéd községénél. Vagyis, ha építkezünk, praktikus és hivalkodó szempontok vezetnek inkább, semmint önmagunk őszinte kifejezése. Pedig a ruha rövid életű, gyorsan elkopik, az épület viszont nemzedékekre marad örökségül. Ha egy kép nem tetszik, elfordulunk tőle, ha a zenét nem szívesen hallgatjuk, lehalkítjuk a rádiónkat. Megbíráljuk a színházat, televíziót, a regényt, verset, ha ízlésünknek nem felel me» És ugyanakkor megtűrjük, hogy ízlésünkkel nem egyeztethető házak, utcák városrészek épüljenek fel. egyetlen mentséggel: egyelőre örüljünk ennek is. Hát ne örüljünk, ne lelkesedjünk. Fogadjuk el, amit kényszerű-kelletlen el kell fogadnunk, mert például a házgyári lakás nem szivet vidámítóan hozzánk szabott, de a lehetséges megoldások között átmenetileg a legjobb. A sátortetős „kis cserepes tanyák” annál kevésbé. Sőt, a sok megoldás között is hátul kullognak. Egyformák? Egyformák voltak a parasztházak is. Nem praktikusak? De, többé-kevésbé igen, mert jól „kihasználják a teret”. HOL VAN hát a hiba? A múlt jellemző építészeti stílusai maradandóan és tökéletesen kifejezték korukat, és azt. a társadalmat, mely építette. A mi építészetünk többnyire gyengéinket fejezi ki. Házgyáraink nem tudnak elég változatot hozni építészetünkbe, a mai formákat kereső családiházépítkezésünk megrekedt valahol a húszas évek tájékán. Sőt a század elején, amikor nádfedeles parasztházak helyébe máról-holnapra a legkorszerűbb szecessziós otthonok épültek mezővárosainkban. Nagykőrösön, Kecskeméten, Félegyházán, Hódmezővásárhelyen. Ezek javára írható; hogy tágas, nagy ablakos, egészséges, biztonságosan felépített otthonok és középületek egyaránt. Gyengéink közé sorolható, hogy a lakótelepeket behozzuk a város szívébe, mint például Debrecenben, s ezzel megzavarjuk a városközpont egységét, hivatását, éppen úgy, mint a lakótelepét. Sokféleképpen építkezhetünk: másképp a japánok, másképp a finnek, spanyolok, átmentve a jövőbe történelmi hagyományaikat, mások viszont a jellegtelenséggel megalkudva. Dehát az építészet a mi tágabb értelemben vett öltözékünk! A finn építészet példánk lehet. A mai embert tekinti mértékének, s nem tagadja meg múltját. Tudja jól, hogy a közvetlen szükségleten, igényeken, lehetőségeken, adottságokon túl van az embernek fizikai .téralakító”, „térformáló” képessége. Az építészek a természet tágabb tereit, erdőket, mezőket, hegyéket is figyelembe veszik, az ember közvetlen környezetének kialakításában, felépítésében — a lélektani tér is fontos. Mi ez a lélektani, vagy pszichológiai tér? Amit illúzióink és igényeink ezen a síkon megkövetelnek. Hogy milyen ruhát veszünk magunkra, abban is van illúzió. Azt hisszük, hogy másnak látszunk benne, mint amik vagyunk. Ez az illúzió kell az építkezéshez is. Persze nem úgy, hogy másnak látszunk, mint amik vagyunk — például a szegény gazdagnak —, mert így csináljuk általában. A lélektani tér arra kell, hogy a szabad mozgásnak, a nagyobb természetnek, a napfénynek, a tiszta levegőnek, a biztonságnak illúzióját átvigyük a magunk teremtette térbe, építményeinkbe. Vagyis egyensúlyt teremtsünk épületeink és a természet között, a mi kisebb világunk és a tágabb egész között. És sohasem tagadva meg magunkat, igényeinket, vágyainkat, hozzá való anyagi képességeinket. A NAGY történelmi korszakok, stílusok azzal váltak naggyá és jellemzővé, hogy ezt az egyensúlyt a népi építkezésben, vagy éppen ellentétében, a barokk építészet korában egyformán, őszintén kifejezték. Az építészet éppúgy tükre az embernek, mi)*t bármely más művészet, festészet, irodalom, zene, nem mindegy, milyen környezetben élünk, mert ez a környezet visszahat ránk, mindennapjainkra. KOCZOGH ÁKOS Farkas Pál szobra szekszárdi kiállításáról
