Tolna Megyei Népújság, 1977. június (26. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-12 / 137. szám
% 1977. június 12. /'tolnan\ Képújság 5 Múzeum vagy otthonunknak része? Zengbuarkony Martyn Ferenc: Zengővárkony (Nádor Katalin felvétele — KS) múzeum — nálunk II mindenképpen — múlt *» századi fogalom, s tulajdonképpen összefüggött a reformkor nemzeti gondolatával. Első közgyűjteményeinek a hazafiúi buzgalom hozta létre, melynek hevéből még a millenniumra is maradt, a Szépművészeti Múzeum létesítését is az ezredik évfordulóra határozta el az országgyűlés, bár csak 1906- ban nyílhatott meg. Az elmúlt években újabb múzeumalapítási kedv kapott lábra, sorra alakultak a hely- történeti gyűjtemények, állandó kiállítások, melyek gyakorta egy-egy festő életművét mutatják be, Szombathelyen pedig egy példátlan magángyűjtemény — dr. Smidt Lajosé — kapott, egyébként teljes joggal, múzeumi rangot. Számos új képtár is megnyílt, s ezek sorát fogja gazdagítani a szekszárdi is, mely az egykori izraelita templomban kap otthont. Mindennek örülnünk kell, mert minden új múzeummal az ország gazdagodik, arról nem is beszélve, hogy egy közgyűjtemény szerepe szinte beláthatatlan a művelődés szempontjából. A kérdés nem is az, hogy legyenek-e új múzeumok, hanem inkább az, hogy milyenek legyenek? Beérhetjük-e a megszokott formákkal, a közművelődés szempontjából kielégítőek-e a régi keretek, vagy inkább módosítanunk kellene a hagyományos múzeumfogalmat? Azt hiszem, egyelőre nehezen tudunk szabadulni a régi beidegzettségtől: a múzeum valami ünnepélyeset jelent, ahogy patetikusan mondták, „a művészet temploma”. s ez a kényszerképzet ma is hat; figyeljük csak meg, a múzeumokban mindenki suttogva beszél, illedelmes, komolykodó arcot vág, s egész magatartásáról lerí, hogy „viselkedik”, néha erőltetetten és természetellenesen igyekszik alkalmazkodni a helyhez. Ne törjünk pálcát az áhítatos múzeum- látogató fölött, alapjában véve igaza van, adjuk csak meg a mesterműveknek a megillető tiszteletet. De az ellenvélemény is természetes: a művészet nem emberen kívüli, minden műalkotás az embert szolgálja, s csak akkor van értelme és jelentősége, ha részévé lesz életünknek. Ha egy képet úgy nézünk, mint valami természeti csodát, valószínűleg a lényegről mondunk le, mert minden alkotás a maga módján meg akarja szépíteni az életünket, gazdagítani akar, épp azzal, hogy a lényegre figyelmeztet. Az is igaz, hogy a modern múzeumok egyre kevesebb lehetőséget adnak a bensőséges elmélyülésre. Firenze vagy Róma gyűjteményei, az egymásra zsúfolt képekkel, szobrokkal inkább az elképesztő művészi gazdagság példái, s a szerencsétlen látogatót a termek végtelen során át már alig viszi a lába. Vegyük még hozzá, hogy ezek a világhírű gyűjtemények állandóan zsúfoltak, s alig remélhetjük, hogy egy csendes zugba leülve elmerenghetünk kedves képünk előtt. Nem kel.lene-e hát felülvizsgálnunk beidegzett múzeumfogalmunkat, nem kel- lene-e otthonosabbá tennünk azokat a gyűjteményeket, amelyek igazi rendeltetése végtére mégis csak az lenne, hogy otthonunk részeivé váljanak? A leendő szekszárdi képtár kapcsán a kérdés számunkra mindenképp időszerű. Ügy gondolom, elsősorban a hidegséget, a merevséget kellene feloldani, azt a hamis áhítatot, ami elnémítja azokat is, akiknek pedig arra lenne szükségük, hogy kérdezzenek, behatoljanak egy alkotás titkába, s magukénak tudják azt az értéket, ami épp az ismeretek hiánya miatt egyelőre rejtve marad előttük. Arra lenne szükség, hogy kép és szemlélő között kialakuljon az a meghitt, bensőséges viszony, amit ismeret és élmény jelent, s éppen ezért nem tananyag, sivár penzum, hanem élet és érték, melynek emlékére is csendes öröm tölti el az embert. Sokan úgy vélekednék, „nem értik” a művészetet, s ezért nincs is rá szükségük. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy minden képhez tudós felkészültség kell, s egy Michelangelo-szobrot, vagy Munkácsy-festményt csak az tud élvezni és értékelni, aki végigolvasta a rájuk vonatkozó szakirodalmat. Aki tudja is. az mást és többet lát egy műalkotásban, de az ismeretet az élménynek kell kiváltania, s aligha kétséges, hogy aki életében egyszer is megrendültén állt egy szobor vagy kép előtt, a legszükségesebb ismeretet meg is szerzi magának. De előbb arra van szükség, hogy ez a rejtőző szépség hathasson az eddig közönyös szemlélőre. meghallja szavát, s közelébe jutva felismerje, hogy köze van hozzá, mert több lesz vele, hisz életének része. A régi múzeumi formák — így gondolom — egyre kevésbé alkalmasak erre a szerepre. Az ünnepélyesség, a ki- kényszerített áhítat elidegenítést von maga után, iskolás penzumot jelent, pedig az örömöt akarja szolgálni. S azt se felejtsük el, a mai ember gondolkozásmódja, világ- szemlélete, a társadalomban elfoglalt helye alapvetően különbözik attól, ami a múlt század emberének természetes volt. S ha komolyan vesz- szük azt, hogy a művészet mindenkié, már pedig vegyük komolyan, akkor a formákat is ehhez a szándékhoz kell igazítani. Milyennek képzelek hát egy mai múzeumot? Ne „intézmény” legyen, ne keltse a kötelességtudat kényszerképzetét, hanem otthonunk részeként a szépséget szolgálja, az embert, aki felismerte, hogy az ismeret és a szépség ikertestvérek, s minden érte és miatta van. A múzeum is, ahova úgy mehet, mint haza, ahol — legyünk nagylelkűek — nincs belépődíj, ami egyébként is csak jelképes, tehát felesleges. A kényelemre is gondolni kell: sok ülőalkalmatosság kell, de ne műanyag huzattal, amire ráragad az ember, hogy akár félórát is el lehessen merengeni egy-egy kép előtt, olvasónak kiképzett sarkokat is be kell rendezni, folyóiratokkal, művészi -könyvekkel, hogy aki utána akar nézni egy festő munkásságának, rögtön megtehesse, amíg friss benne az élmény. I áik, a helyhez illő zene is szólhat, természetesen a képek hangulatának megfelelő, s legyen egy dohányzósarok is, ahol biztonságban pöfékelhetnek azok, akiknek ilyen szenvedélyük van. Olyan legyen, mint otthonunk része, ahova úgy ülünk be, mint lakásunk egy csendes zugába, képek és könyvek közé, s ahol feszélyezettség, hamis ünnepélyesség helyett valóban az otthon örömét érezzük. Ilyen múzeum egyelőre nincs. De miért ne lehetne? Csányi László Lebontották a könyvsátrakat. készülnek a statisztikák az idei ünnepi könyvhét forgalmáról. Megyeszékhelyünk két könyvesboltjában is most összesítenek, annyit azonban előre bocsáthatunk, hogy az 1976. évinél az idén jóval nagyobb volt a vásárlási kedv. A tavalyi könyvheti forgalom összértéke 709 777 forint volt. Az idén — nem végső adat — több mint 710 000 forint, de ehhez az összeghez a bizományosok elszámolása után százezer forint jön még hozzá. Már az indítás sikeresnek bizonyult, hiszen csupán az Űj Írás estet követő könyvvásáron 2500 forint értékű könyvet adtak el. A könyvtér forgalma meghaladta a 200 ezer forintot, mely mintegy ötvenezerrel több a tavalyinál. A könyvtér forgalmazási sikeréhez nagymértékben hozzájárult, hogy az eladók ugyanazok maradtak, akik az előző években voltak. így, ismerősökként fogadták a vásárlókat. A két könyvesbolt 133 bizományosa is derekas munkát végzett. Kiemelkedik közülük a KÖJÁL, az AKÖV, a tolnai gyárak, a mérőműszergyár, a borkombinát bizományosainak tevékenysége, de megemlíthetjük a decsi ruhás- és vegyesbolt, a honvédség, a bátai tsz sikeres akcióit is. A keresett könyvekről készített statisztika adataiból: elfogyott 480 Szép versek, 550 Körkép, 200 Rivalda és 200 Irószemmel. A két Mol- dova-kötet több mint nyolcszáz példányban kelt el. Ki kell emelni, hogy a könyvhét mindenekelőtt a mai magyar költészet művelőinek sikerét hozta, a boltok által megrendelt példányok szinte egy- időben fogytak el a „féláru” könyvekkel és máris sor kerülhet az utórendelésre. A legsikeresebb kötetek: Weöres: Három veréb hat szemmel, Dadányi: Föld! Föld! Vajda János összes művei, valamint a Baranyai Ferenc válogatott Szimfónia című antológia. A prózai munkák közül máris utórendelés vált szükségessé az AdyTévfordu- lóra megjelent kiadványokból: az Életem nyitott könyvéből, Ady Publicisztikai írásaiból és Vezér Erzsébet könyvéből. A megyei kiadványok közül országos érdeklődést váltott ki ismét Sebestyén Ádám: Népdalcsokor — bukovinai andrásfalvi népdalok és A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Mádfalvától napjainkig című könyveivel, melyekre még külföldről is érkezett megrendelés. Göncölszekér aranyrúdja most fordul rá a Tejútra; szekér elé fogva párba az Oroszlán a Bikával. Gyémántküllős négy bronzkerék csillagszikrát szór szerteszét; Göncölszekér billeg-ballag, réz-bakján a Kaszáscsillag. Pákolitz István: Csillagfogat Ezüstös holdsugár-kéve fölvillázva a szekérre; göndör bárányfelhő-falka esőzéskor szálazhatja. A kelő Nap korán jön föl, kertek alatt áll a Göncöl; . rubint saroglyábán, hátul, a Fiastyúk kotkodácsol. tálában nem az érintettek beszélnek nyíltan, hanem a környezetük. Okkal, vagy oktalanul, de például nem lehet észrevétlenül elmenni amellett, ha S., egy tiszteletre méltó nyugdíjas levélkézbésítő fia, a vegyipari technikum befejezése után feleségül veszi egy valamikori bankigazgató leányát, akinek van egy fél öröklakásos villája a Rózsadombon. Levelező úton elvégzi az egyetemet, aztán elválik és most már egy mai tröszt-vezérigazgató lányát veszi el. Villa a Mártonhegyen, nyaraló Szepezden. A fiatal vegyészmérnök két év múlva csoportvezető a trösztnél. Utazás Görögországba és Hollandiába. Aztán válás. A harmadik feleség „társadalmilag” kevésbé előkelő, vásározó kiskereskedő házaspár egyetlen leánya. Nászajándék: berendezett fröccsöntő kisiparos műhely a VII. kerületben. Öröklakás ezúttal a Pasaréten, a hozzá tartozó gépkocsi: Vauxhall. S. jelenleg milliomos, negyedik házasságáról még nem érkezett hír. Az Alkotmány 15. paragrafusa félreérthetetlenül leszögezi: „A Magyar Népköztársaság védi a házasság és a család intézményét.” Az érdekházasság „intézményét” természetesen se az alaptörvény, se más jogszabály nem tilalmazza, amiként olyan rendeletet is képtelenség hozni, mely kötelező érvényűén előírná, hogy minden magyar állampolgár csak jó véleménnyel lehessen a másikról. Mindenesetre érdekes megfigyelni, hogy ha valaki az „Érdekházasság” című példatár összeállításához gyűjt adalékokat, a közbeszéd csak értelmiségi, alkalmazotti, vagy a magánszektor köréből származókhoz segíti hozzá. Az - ellető kanász helyett érdekből kombájnoshoz 'hozzá menő falusi lányról, fonónő helyett gyógyszergyári betanított munkás- lány kezét választó kazánkovácsról még csak véletlenül se szól a fáma. Házasodni tóhát a jelek szerint azért kell „tudni”, hogy az ember olyan értéknövelő tényezőhöz, pénzhez £s más anyagi javakhoz jusson, melyek megszerzése a maga számára nem követel több fáradtságot, mint ami a házasélettel óhatatlanul vele jár. Tulajdonképpen még a jobbik eset, ha az érdekek szűntével, vagy újabb érdekek felbukkanásával az érdekházasság is felbomlik. A házasfelek elválnak. Egyáltalán nincs mindig így. Idézhetnék más példát, de most a zordság szobraivá vált egykori basaparasztok jutnak eszembe, akiknek talpa alól a házasságkötéssel birtokká növelt föld már rég kicsúszott, de a földet hozó asszony mellettük maradt. Nem tudott hová menni. Teljesen érzelmek nélküli életük így alig különb a biológiai létnél. Igaz, hatvan holdon se volt más. — A férjem ostoba — mondta tömören valaki, aki nemrégiben miniszteri kitüntetést kapott kiváló munkájáért. — Ostoba, de annyit keres, mint egyik-másik főmérnök. Az én apám díjbeszedő volt, aki öt gyereket meg a szüntelen részegségének rossz emlékét hagyta az anyámra. Igen, a pénzéért mentem hozzá. Igazán nem tehetek róla, hogy neki tetszettem meg és nem jött értem a Karajan... Tanulságos este volt, amikor a Várban együtt vacsoráztam S.-sel és mindhárom feleségével. „A régi Országház”-hoz címzett étteremben, mert egy vegyészmérnöki diplomával rendelkező fröccsöntő kisiparos ad magára, és nem hívja akár- Ihová barátait, ex- és aktív hitveseit. Ültünk a kisterem kerek asztala körül, középen gyertya égett, és a választékos eleganciával öltözött hölgyek között olyasféle érzésem volt, mint amilyen egy kontírozó könyvelőt tölthet el a Világbank elnökének fogadásán. S. és harmadik félesége hosszabb skandináviai útra készült, nem volt kire bízni hároméves kislányukat. Az I.-es és II.-es számú asszony pillanatok alatt megegyezett a kicsi nyári programjában. — Az első két hétben nálunk lehetne Tihanyban — javasolta a II. számú asszony. — A férjem imádja a gyerekeket, még talán most, hatvanéves korában is szeretne egyet... — Jó, akkor majd tizenötödikén leugrunk érte hozzátok — így az I. számú feleség. — A Dunakanyarban vettünk nyaralót, ott jó helye lesz. Egyikük férje (új féríe) szülész-nőgyógyász főorvos volt, _sl----------------!— a másiké egy olyan kutatóintézet vezetője, melynek nevét az első hallásra megérteni is nehéz, Európában úgy hírlik, hogy csak fél tucat hasonló akad. ORDAS IVÁN Képek, szobrok harminc év magyar művészetéből címen kiállítás nyílt a Budapesti Történeti Múzeumban. A kiállítás egyik szép darabja Somogyi József Család című alkotása. thász-Kovöcs Éva Egy eskü, évtized múlva Bokrok. Fák, aranysujtásban. Istenek. Füvek, bokrok, rét forradalma: hatvanhat. Keze a szíve felett. Kezem lihegő keblemen. — Esküszöl? — Micsoda színház! — Esküszöm! — micsoda fennen-szerelem! Férfinak — gyáva, színésznek: ripacs volt szegény! szívem hiába várta, nem maradt más utána csak néhány költemény. 1976.
