Tolna Megyei Népújság, 1977. június (26. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-07 / 132. szám

* iféPÚJSÁG 1977. június 7. Moziban T eketöría Ki-ki higgyen magának vagy kedvenc filmbírálójá­nak. Ezt azért siettem leszö­gezni, mert az az érzésem, Maár Gyula filmjével, a Te­ketóriával határesethez ér­keztünk. Kevés műalkotás­ról hallottam, olvastam még ennyire szélsőséges vélemé­nyeket: a skála a „bűnrossz”- tól egészen addig terjed, hogy új műfajt köszöntenek általa. Gyakran hallani a panaszt, mostanában levelet is írt miatta egy fiatal filmbarát: hogyan igazodjon el, hogyan tisztázza kusza gondolatait filmekről, ha a filmkritika is csak megzavarja? Egyik újságban ezt olvassa, a má­sikban az ellenkezőjét. A kínos helyzeten csak az segít, hogy aki szereti ezt a művészeti ágat, érdeklik a filmek, az igyekezzen felvér- teződni azokkal az ismere­tekkel, amelyeknek birtoká­ban önállóan is eligazodik. Addig viszont higgyen annak — aki a leginkább meg­győző. A Teketória főhőse negy­ven körüli elvált asszony. Pánikba esik: megijed a rá váró újabb magányos évek­től. Bőg, rohangál, időnként egy-egy férfi (fiú) bukkan fel mellette, míg végül mun­kahelyi főnökével egymásra találnak. Ennyi. Ennyi? Még ha csak ennyi lenne! De a dun- di, jóindulattól lihegő barát­nő fogja magát és minden átmenet nélkül eláriázik egy érzelmességtől csöpögő slá­gert, nagyzenekari kíséret­tel, csúnyácska arcán pate­tikusan táncoló fényekkel. Aztán a haldokló apóst lát­juk eltávolodni a képről — és micsoda párhuzam, az életből is — egy másik sláger vérzsongító ritmusára. Az „értelmező” mozzanatok ez­úttal minden igyekezetükkel értelmetlenné kívánják ten­ni a különben túlságosan is egyértelmű történetet. Ami a módszereket illeti, zavarba- ejtően hasonlítanak egy­némely nagyfilm impresszio­nista futamára. Csakhogy ott helye volt a filmkompizíció- ban mindegyiknek. Az elvált asszony életérzé­sének fiimi megjelenítése enyhén szólva zavaros. Igaz, zavaros magának az asszonynak a figurája, hát­tere is. Vannak, akik együtt- éreznek ezzel a sok szobás, elegáns lakásban bolyongó. munkahelyén is tapintatosan kezelt, anyja, fia által körül­rajongott „szegény magá­nyossal”, aki passzivitásból passzivitásba botladozik és a megoldást — csakis új part­nerében lát...? —virág— Harangozó Márta: Varga Imre A modern magyar szob­rászokat bemutató ismert albumsorozatban ezúttal Ha­rangozó Márta és Kovács Ferenc (fotók) kötete jelenik meg, amely az utóbbi évti­zed talán egyik legjelesebb eredményeket felmutató szobrászának, Varga Imré­nek munkásságát mutatja be. Bizonnyal nagy érdeklő­dést elégít ki az album, hi­szen az 1956 tájban indult szobrász kiállításai (Buda­pest — 1967; Tihany — 1972 stb.), parkokban és köztere­ken felállított művei (Mag­vető, Prométheusz, Tán­csics, a tihanyi Alapító, Zeusz, a debreceni Profesz- szor, Radnóti, Derkovits, Ká­rolyi, Lenin, stb). figyelmet keltettek már bemutatásuk és avatásuk idején, egy-egy Varga-mű még Oslóban és Antwerpenben is felállítás­ra került. Cikkek és beszá­molók sorozata foglalkozott Varga Imre művészetével, majd Szabó Júlia „mini­albuma” is (1973) jelezte:je­lentős alkotó áll a közérdek­lődés előtt. Az album szép fotói az említett köztéri alkotások mellett mutatják még Var­ga kisplasztikái alkotásait is, amelyek korántsem a „nagy művek” vázlatai, ha­nem jeles és önálló alkotá­sok (apróságukban még mo­numentálisak is), valamiféle szintézisteremtő szellemi és stílusigény jellemző, olykor megrázó, többségükben ked­ves darabjai. Varga Imre nemcsak a „hagyományos plasztikai anyagok” (bronz, márvány, fa, stb.) mestere, művésze­tében a korunkban ugyan­csak divatos hegesztés mel­lett formájára talál a ter­mészetben látott és alig megmunkált homokkő (Ze­usz), a vas, a krómacél, az üveg, a beton és a műanyag is. Egyik-másik olykor egy műben közösségre talál, mint a Jégzajlás-reliefben a króm és az üveg. „Stílusa nem egy ember­nek. hanem a kornak van” — hirdeti a szobrász, é§ va­lóban, Varga Imre művésze­te modern korstílusok ötvö­zete lehet: ahogy a formát adó anyagok között és vál­tozataiban is mindig megta­lálja a megfelelőt, így van ez „stílusváltásaiban” is. Ál­talában a szürrealizmussal rokonitják főként kisplasz­tikái művészetét. Harangozó Márta elemzésében ez a szó nem fordul elő. Helyesen így, mert Varga Imre a gon­dolatokhoz keres megfelelő stílust és nem fordítva te­szi: a mostani albumban összegyűjtött és az azóta látható művei épp ezért mu­tathatnak a szobrász minden megnyilatkozásában érdeke­set és izgalmasat, még a korábban oly gondolattalan emlékműszobrászatban is. A bevezető tanulmány az életmű folyamatát követi, az író szívesen időz el egy- egy jelentősebb alkotás elemzésénél. BODRI FERENC Jobb lett volna ‘1 iNem tudom milyen szerkesztői meggondolások alapján került vasárnap este, fő műsoridőben a tele­vízió képernyőjére A sárga tengeralattjáró című rajz­film, amelynek főszereplői a Beatles tagjai voltak. Bevallom őszintén: nem néztem végig a filmet. Egy ideig kalandoztam a Beatles-íiúkkal a rém­ségek világában, ahol cápaszájú, -hasú ember járt­kelt és hasát nyitogatva nyeldesett le minden útjába kerülőt. Szerettem volna elsüllyeszteni a tengeralattjárót, de mivel erre nem volt lehetőségem, kikapcsoltam a készüléket. Utána még hosszú ideig nem jött álom a szememre. Folyton arra gondoltam: hány családban kapcsolhatták ki ezen az estén a televíziókészülékeket és hányán fogalmazhatták meg magukban, A sárga tengeralattjáró nem olyan film, amely fő műsoridőben alkalmas arra, hogy egy ország népét tanítsa, szóra­koztassa. Legfeljebb délután kellett volna vetíteni, csak fiataloknak, akik értik is, szeretik is a Beatlest! (Szalai) Száll a kakukk fészkére (Nagy divat mostanság Ken Kesey regénye, a Száll a ka­kukk fészkére. Nem csoda, hisz a regényből készült film, amelynek forgatókönyvét maga az író írta és főszere­pét a nálunk is ismert Jack Nicholson játssza, öt Oscar- díjat kapott. (Egyébként, a Milos Forman rendezte fil­met már vetítik a magyar mozikban, a regény színpa­di változatát pedig nemrég mutatta be a Vígszínház.) Az amerikai félvér indián író regénye elmegyógyinté­zetben játszódik, ahol Brom- den, az indián, tettetett sü­ketnémasággal, szelíden- bambán táblából — így leg­alább viszonylagos békéhez jut ebben a légkondicionált pokolban. Itt, a szenvtelen Rat éhed főnővér vezérleté­vel, a minden emberi érzést nélkülöző ápolók az elnyo­más talaján sarjadt, de a humánum nevében reklámo­zott állami feladatot hajtják végre: megpróbálják vissza­juttatni az elmebetegeket a társadalomba. De ez csak a látszat. Valójában nyugtató, lágy zene mellett kizsigere­lik, megnyomorítják a sze­rencsétleneket. Ebbe a földi paradicsom­ba berobban a rosszul öltö­zött, nyers MeMurphy, aki bolondnak tetteti magát, hogy megszabaduljon a kény­szermunkától. Harsogó egyé­nisége felborítja a rendet. „Szeretkezzetek, ne háborúz­zatok!” — szól prófétái üze­nete. Megpróbálja kimozdí­tani a betegeket apátiájuk­ból; rá akarja ébreszteni őket arra, hogy nekik is jo­guk van lelki békéhez, szen­vedélyekhez, szerelmekhez. Eleinte mókásnak, később morbidnak tűnnek az elme­betegeket tfelrázó kísérletei, A. Stenbock-Fermor:' míg végül ajkunkra fagy a mosoly: itt vérre megy a já- I ték. Az író a megfélemlített indián szubjektív nézőpont­ján keresztül valóságos szörnynek érzékelteti a fő­nővért, ám MaMurphy úgy véli. hogy a fehér köpeny csinos nőt rejt... Kettejük párviadalának ábrázolása írói remeklés, akárcsak a betegek önmagukra találásá­nak kibontása. Döbbenetes pillanata a regénynek a sza­vazásjelenet, amikor az in­dián eljut odáig, hogy le­leplezi magát és szavaz, ami­vel magára zúdítja a főnővér bosszúját. A McMurphyn alkalmazott rettenetes agyműtét a hata­lom nyüszítését jelzi, azt, hogy igenis halálosan komo­lyan veszi a változtatni aka­rókat. A regény természetesen nem kegyetlen szatíra az elmegyógyintézetről; az inté­zet egy társadalom .modell­je. „Ez az osztály a társa­dalom kicsiben, és mivel a társadalom dönti el, hogy ki épeszű és ki nem, ebhez a mércéhez kell i^zodnunk” — mondja az intézet egyik orvosa. MdMurphynek vi­szont más a véleménye: so­ha, semmilyen körülmények között ne légy annyira gyen­ge, hogy elveszítsed egyéni­ségedet, természetesen nézd a dolgokat, nyersen, határo­zottan oldd meg a problémá­kat. Említsük meg a mű fordí­tóját, Bartos Tibort, aki bra­vúrosan teszi át magyarra a meglehetősen bizarr közeg, a más viszonyok nyelvi vilá­gát, miközben hűen vissza­adja az amerikai életforma jellegzetességeit. Tóth Gyula Germania alulnézetben Abban, hogy egy balti arisztökratának nem tetszik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, nincsen semmi csodálatos. Az se meglepő, ha elmegy fehérgárdistának, harcol és veszít, mint egész osztálya. Előkelőén veszít, mert okos és már az apja is tudta. hogy idejük lejárt. Modora is van, meg jelleme, sosem tagadja származását. Jóval a felszabadulás után így vélekedett egy jellemte- len emberről: „Ilyen embert látva az én nagyapám a má­sodkomornyikját utasította volna, hogy menjen oda és vesse meg!” Mindennél sokkal megle­pőbb, hogy Alexander Sten­bock-Fermor gróf elmegy a létező legkeményebb munka­helyek egyikére, bányába. Helyt áll és olyan bensősé­ges kapcsolatba kerül („hiva­tásos forradalmárok” révén) a munkássággal, hogy elide­genedik a saját osztályától. Nem politikai szélkakas, ha­nem vergődő ember, akit a tények érvei győznek meg, avatnak ellenállóvá és — egyáltalán nem mellékesen — íróvá. Jó íróvá. Korábbi mü­veit nem ismeri a magyar ol­vasó, de a „Germánia alulné­zetben” olyan kiváltságos helyzetű ember élményeinek tükrében mutatja a hitleriz- must, aki nemcsak látni és ítélni, de írni is tud. Sten­bock-Fermor lelki rokona ta­lán csak a híressé vált von Petershagen ezredes, de az ő emlékiratai jobbak. Ez iro­dalom. A gyakorlott fordító. Tandori Dezső, azonban ez­úttal nem remekelt. Színházi esték Furcsa pár Neil Simon világhírű, de ezzel tulajdonképpen ke­veset mondunk. Neil Simon világhíre immáron legen­dás, ő az amerikai színpadi irodalom császára, akinek minden darabját viharos siker fogadja, nemcsak az Egyesült Államokban, mert ez a siker már régen át­kelt az óceánon, s az öt világrészben hirdeti Neil Simon dicsőségét. Az amerikai drámaírás jó néhány meglepetést ho­zott az elmúlt fél évszázadban, s O’Neill, Wilder, Tennessee Williams, Arthur Miller nevének világ- irodalmi csengése van. Neil Simon nem tartozik közé­jük, soha nem is fog, Neil Simon ügyes mesterember, aki ért ahhoz, hogy sovány ötleteit háromfelvonásos vígjátékokká duzzassza, s a könnyű szórakozás érzését keltse fel. De néhány geg, szellemes bemondás nem csinál tavaszt, s ezen az sem segít, hogy ügyefogyott hőseit szokatlan szituációba állítja. Az összehasonlítást a múlt századi francia vígjáték átlagszerzőivel sem bírja ki, gondoljunk akár Scribe-re, Sardou-ra, La- biche-ra vagy akár a mi Molnár Ferencünkre, aki világsikerét Neil Simonnál sokkal irodalmibb eszkö­zökkel érte el. Fölmerülhet a kérdés: érdemes volt egyáltalán lefordítani, érdemes volt Örkény Istvánnak ezzel a gyermeteg szöveggel vesződnie, s hiányzott volna színpadjainkról, ha nem adják elő? Fölösleges kérdések, a Furcsa pár Szekszárdot is szerencséltette, s ha méltányoljuk is Neil Simon vitat­hatatlan ügyességét, elismerésünkből nem futja, s le­gendás világsikerét is inkább a hozzánk is elért ame­rikai hírverésnek tudjuk be, mint kvalitásainak. A Furcsa pár egyébként elég lapos vígjátéki öt­let: két elvált férj összeköltözik, s természetesen nem bírják ki egymást. Két megoldás lehetséges: vagy visszatérnek feleségükhöz, vagy nem. Itt az a fordulat, hogy csak az egyik, a másik férj viszont egyszerre két nővel kezd új életet, de csak azért, hogy valami meg­lepetésben is legyen részünk. . A kecskeméti színház előadásának Ruszt József rendező kitűnő tempót diktált, a darab akkor is pereg, amikor tulajdonképpen nincs minek peregnie. A szí­nészi teljesítmények egyenetlenek: Fekete Tibor jobb, mint a szerepe, Major Pál is hiteles, a többiek halvá­nyak vagy — sajnos — egyszerűen gyengék. CSÁNY1 L. Graham Greene: A tiszteletbeli konzul A „Hatalom és dicsőség” kitűnő volt. „A csendes amerikai” nagyon jó. a „Ha­vannai emberünk” elfogadha­tó. „Az alkonzul” bizony gyönge és sok benne az ön­ismétlés. Csakhogy, aki Gra­ham Greene idézett műveit nem olvasta, az erről nem tudhat. Ezenkívül egy nagyon jó író gyengébb regénye még mindig különb, mint az irodalom sarlatánjainak „re­meke”. Az alapötlet tulajdon­képpen zseniális. Egy félig- meddig anarchista gerilla- csoport el akarja rabolni az amerikai nagykövetet. Nagy­követeket rabolni Nyugaton maholnap már divat. Csak­hogy fatális tévedés történik. Helyette a tiszteletbeli brit alkonzul esik fogságba, egy alkoholista öregember, aki még csak nem is tagja a dip­lomáciai testületnek és akiért őfelsége kormánya a kisujját se hajlandó mozdítani. Túsz- cseréről szó se lehet, a geril­lák kiugrott papból lett ve­zetője elpusztul és megölik a kissé cinikus, kissé enervált főhőst is, egy orvost. Az or­vos úgy főhős, hogy legszíve­sebben mellékszereplő se len­ne, csak kaján rezonőrként figyelné a világ meddő dol­gait. Ez a típus G. Greene szinte minden regényében felbukkan, alighanem az író saját jellemvonásainak hor­dozója. A szereplők éppúgy, mint a szerző, tudják, hogy álláspontjuk, világfelfogásuk tarthatatlan. Semmikép se negatív, egyáltalán nem po­zitív, a plusz-mínusz előjel­nek azonban csak a matema­tikában van helye. Az Európa-zsebkönyvek közt megjelent „A tisztelet­beli alkonzul” mindemellett pompásan alkalmas unalmas vasúti órák eltöltésére. Ha nem ráz túlságosan a vonat. (Ordas) REGGEL Képek, szobrok harminc év magyar művészetéből cí­men nyílt kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban. Képünkön Szőnyi István Reggel című alkotása. O. I. Jövő héten a Lucky Lady című filmről írunk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents