Tolna Megyei Népújság, 1977. június (26. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-03 / 129. szám
197?. június 1. ^PÚJSÁG 5 Egy hétre új nevet kapott a megyeszékhelyen az Augusz-ház mögötti tér. A könyvhéten — „könyvtér”. A kisgyereket sétáltató mamák, padokon üldögélő nyugdíjasok, tanítás után itt nevetgélő kamaszok megszokott társasága átalakult, most népesebb is. Megjelentek a kezékben a könyvek, kis böngésző csoportok alakulnak itt is, ott is, a könyvtér sátrai körül. Van mit válogatni, a kínálat gazdag. És könyvet venni jó: az ember néhány kellemes órát, esetleg életre szóló élmény ígéretét viszi a könyves csomagban. Komáromi Zoltán képriportja Ez aztán az érdekes könyv... ÚJ BÁTÁRA TALÁLTAM „Fiatal napjaim hagyományát folytatja a ,Sarjadás\ három esztendőn keresztül történt utazások, gyaloglások, falusi nappalok és esték som- mázását adja. Az egykor önként vállalt szolgálat elve, s törvénye kötelez, hogy sohase szakadjak el az élettől, a néptől. A mai faluban korszakot váltó dráma folyik, még egyszer utoljára megmutatja arcát a múlt, és helyébe nyomul a jövendő” — írta 1963-ban megjelent könyvéről Féja Géza, aki Szekszárdon tartózkodva az ünnepi könyvhét vendégeként időt szakított, arra, hogy Bátára látogasson — váratlanul. Váratlanul? No, ez nem sikerült, jóllehet érkezését ki sem sejdítette meg, de mint utóbb kiderült, Vörösné Ivánka Terus, Géza bácsit hallani bejött volna hétfőn este Szekszárdra, ha időben sikerül végeznie a munkájával. Dér István pedig telefonálni akart, de nem volt hozzá szerencséje. A művelődési ház igazgatója — aki új ember itt — azt suttogta el, hogy ha tudják, ha sejtik, hogy Géza bácsi nem kerüli el Bátát, látogatásának alkalmához köthették volna az átrendezett könyvtár és olvasó avatását, hiszen azon a tündér- kertként leírt és emlegetett régi Bátán hol volt még a közművelődésnek az a hajléka, ami ma van és úgy, hogy a gazdája a termelőszövetkezet?! * Megérkezünk és nem telik bele tíz perc, Féja Géza és a szövetkezet elnöke Fülöp László olyan beszélgetésbe merül a szocialista mezőgazdaságról, amit hallgatva azt gondolhatná az ember, hogy tegnap hagyták abba. Pedig a fentebb idézett utazások és gyaloglások, nappali és esti beszélgetések a Sárköz községeiben nem mostanában estek, Féja Géza 15 évvel ezelőtt járt itt, de nevekre, történésekre kérdez, majd a termelőszövetkezet helyzetére. így, régen látott övéit faggatja csak az ember. Szív és ész csillog a kérdező szavakban, hasonlóképpen a válaszadó szavakban is. — Látod fiam — mondja Féja Géza bácsi — mennyire igaz az, hogy a tökéletes szövetkezet maga a szocializmus. Egészen új itt a légkör és nekem nagyon jó látni, hogy azért Báta a maga lelke szerint él, mégis kilépett régebbi elzártságából. Előkerül a termelőszövetkezet sárközi szőttes borítású vendégkönyve és az eredményekről, tervekről, gondokról adott — szinte fiúi — tájékoztatót követően születnek meg a következő sorok: „Mióta itt jártam, új Bátára találtam. Ifjúságom falu- eszménye valósul meg itt bölcsen, ernyedetlenül. Édes atyámtfiai! Menjetek így, ilyen szép egységben előre.” * Terus hangja gyöngéd és mégis számonkérő, amikor azt firtatja, miért ír Géza bácsi olyan keveset mostanában a Szabad Földben, aztán pedig azt tudakolja, hogy mi az, amin dolgozik. — írom az emlékeimet, 30 évre visszamenően és mellette egy regényt, Széchenyiről. Semmi megilletődés a hallgatóság arcán. Atyafiságosan összetartozók között ilyesminek nincs helye. Csak bólintanák, hogy úgy van rendjén; mindenki tegye meg a maga dolgát, mert attól megy előbbre a világ és benne az ember. Hogy ez most is sok küzdelmet, egyéni áldozatvállalást kíván még? Igaz, de megéri, mert jobb élet a díja. Terus két gyönyörű festett tojást rak az asztalra, hogy társa legyen az író óbudai otthonában a régebben pin- gáltnak, féltve őrzöttnek. Aztán, hogy köszöngetésre idő se legyen, bugyog belőle a szó. Arról, hogy mielőtt még elkallódnának-felejtődnének a népi élet tárgyi emlékei, jó lenne falumúzeumot csinálni Bátán. Géza bácsi helyesel és időnként a kezébe veszi a tollat. Papírt Fülöp László adott nem sokkal az érkezésünk után. Az első árkusra az került, hogy most hány hektáron gazdálkodnak, hány tagja van a szövetkezetnek, mennyi volt a tagok jövedelme, mire rúg a gazdaság közös vagyona. Aztán sorra, a kultúrház, a könyvtár, a szövetkezet étkezdéje, ahova az iskolások is eljárnak. Géza bácsi arcán öröm sugárzik: — Szóval, a falu a szövetkezet és a szövetkezet a falu. * Nem tudom, meddig tartana a látogatás, ha nem sürgetne az idő. Búcsúzáskor kézfogások, ölelések, ígéret, hogy szívesen lejön, csak hívják és máris indulunk, mert délutánra Budapesten kell lenni. Géza bácsi, jóllehet nyílt szívű-szavú természetétől ez ugyancsak idegen, hallgat. Azt gyanítom, a viszontlátás momentumait raktározza, én pedig arra gondolok, hogy néhány óra leforgása alatt hányán és hányán sajnálkoznak majd Bátán, hogy nem volt szerencséjük találkozni azzal, akit nagyon számon tartanak, miközben aligha sejtik, hogy írót ennél nagyobb elismerés nem is érhet... —lászló— Egy húron pendülők Naponta többször ellenőrzőm — hol lent, hol pedig munkahelyem ablakából a könyvtér forgalmát. Nem szűnik, pedig azt a pillanatot szeretném nyakoncsípni, amikor nincs teremtett lélek sem a színes sátrak előtt. Úgy látszik el kell hinnem, hogy napközben nem létezik ilyen pillanat. Sietsz? Nem tudsz úgy igyekezni, hogy utadat ne állják a könyvek! Már megvásároltad, amit jó előre kiszemeltél, mint föltétlenül megszerzendőt? Az sem használ! Tegnap már elhatároztam, hogy maradok az ablaknál és ha mégis át kell haladnom a téren, nem nézek se jobbra, se balra. Úgy látszik csapnivaló a jellemem. Nem tudok vargabetűkkel közlekedni és megint itt böngészek a böngészőkkel. Egyik-másikkal akár köszönőviszonyban is lehetnék már. Munkahelyi ismerős sodródik mellém és kajánul tudakolja, hogy hanyadszorra téblábolok , itt? Látom, hogy neki máris ott van a kezében az utóvásárolt könyv, így visszakérdezek válasz helyett. Magyarázkodásba kezd és a köröttünk állók somolyognak. Könnyű kitalálni, hogy ők is „visszaesők”, ha úgy tetszik egy húron pendülők, és nem hiszem, hogy csak a könyvesek örömére. A könyvesek a könyvhét zárása után megcsinálják a forgalom mérlegét. Bizonyosan lesz örömük ebben. A tartó- sabb öröm azonban a mienk lesz, az újra és újra a sátrak elé csábulóké... — im — Beszélgetés Juhász Ferenccel A könyvhét megyei megnyitójára Juhász Ferenc Kos- suth-díjas költő a „Mi a Halálfiai” címmel írt versét hozta magával. Az alkalomra írt művet ő olvasta fel, megtisztelve ezzel is a megjelenteket. Kérdéseink közül az elsőre jószerint e gesztusával már megadta a választ, de maradt még kérdeznivaló. — Fontosnak tartja-e a közönséggel való találkozást, érzi-e annak hasznát? — Nagyon ritkán és nagyon keveset megyek emberek közé. Nem természetem a szereplés. Harminckét éve jelennek meg írásaim és e harminckét év alatt mégis sokszor kellett az emberek elé állni. Az író azért vállalja ezeket a találkozókat, mert visszazengést vár, választ a közönségtől. Ezt kaptam itt Szekszárdon is. Az ember akár a közönség szemébe néz, akár nem, vár valami továbbfolytatásra indító biztátást. Ha ritkán megyek is olvasótalálkozókra, egyre nagyobb örömmel, egyre szívesebben, pedig nem szeretek szabadon beszélni. Nem vagyok elégedett művem felolvasásával sem, mert komisz mondat- szerkesztésem nehezen adható vissza, ezért kénytelen voltam itt a vers leglényegesebb pontját, a bevezetést elhagyni. — Kérjük, beszéljen erről is olvasóinknak. — A kortársak közt, itthon és az egész világon van egy bizonyos elkülönülési hajlam, egy cellásodási vágy. Ezt hasonlítom a bizonyos természeti létezőknek a cellás-sejtes építkezési formáihoz, de azok mindig közösségi együttélési vágyból teremtődnek. Azt hiszem, hogy éppen az írástudók felelőssége miatt nem szabad megengedni, hogy egymás szíve és lelke közé ilyen hártyaíalakat építsünk. — Hogyan látja a magyar és a kortárs irodalom helyzetét, miben fogalmazható meg az irodalom művelőinek feladata? — Korunkban olyan hatalmas veszélyléhetőségek vannak, hogy minden erkölcsös és tiszta életű szellemnek kézenfogva kell elébe állni a gyakorlati veszélynek. Legyen az bármilyen nyelvű, formájú irodalom vagy költészet, bármilyen összetett vagy egyszerű szerkezetű, módszerű, nem hordozhatja magában az elmagányosodás tartalmait. Persze hiúság lenne azt állitani, hogy a költészet valamit gyakorlatilag is tehet a veszély ellen. De ha mást nem tud elérni, mint fi-, gyelmeztetni, akkor sem tesz keveset. — Mi a véleménye a fiatal, pályakezdő és az idősebb, érettebb költőkről? — Az öregek is, fiatalok is lényegében ugyanazt akarják, mint amit az előbb említettem és én ez alapján ítélem meg mindegyiküket. Mindig azt vallottam, hogy az irodalom soha nem árt, vagy ha igen, akkor az a költő nem igazi költő. A rengeteg fajta költői módszer ismeretében, felelősségem minden bátorságával merem mondani, hogy a világon minden igazi költő ugyanazt akarja. Legyen az beat, klasszicizáló, modern, lekopárodott formában író, vagy a népi hagyományokhoz inkább ragaszkodó, mind ugyanazon töprengünk, ugyanazt akarjuk megoldani. V. — Köszönjük a beszélgetést! — herczeg — fi KÖMYUTEREH Iskola után Von-e nekem való? Anya, vegyük meg!
