Tolna Megyei Népújság, 1977. június (26. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-28 / 150. szám
4 ^PÚJSÁG Moziban: A pofon A plakátokat készítő moziüzemi vállalatok készen kapják a beharangozó jelmondatokat, nem őket kell okolni, ha némelyik film címe mellett a kedvkeltésül szánt mondatocska bárgyú, vagy éppen félrevezető. A pofon című francia film a beharangozás szerint arról szól „Hogyan kell a szülőket nevelni?” Azt hiszem, senki sem lepődik meg azon. hogy a filmben nevelés csak olyan formában ábrázoltatik, ahogy nevelésnek kell tekinteni minden hatást, ami így vagy úgy hat az emberre. Gyerekre a szülőtől, és fordítva is. Vagy gúnyosan értette a lelkes mondatocska szerzője a dolgot? Akkor meg kibővíthetié volna a mondatot, és így hangzana: „Hogyan kell a szülőket és a gyerekeket nevelni?” Talán a sima kérdőjellel sem elégedett volna akkor még, és a kérdőjel-felkiáltójel került volna — méltán — a mondat végére. A harmatgyenge társadalmi filmvígjáték hiteltelen jelenetek sorával kerülget egy problémát. Igaz, ki tagadhatná, hogy a szülők — gyerekek közötti ellentétek, az eltávolodás, valódi jelenség és igazi gondja — főleg az idősebb félnek, a szülőnek. De akkor is: ezt is helyzete válogatja. Amikor az atya úgy kíván megértést környezetéről nagy bajában, hogy esze ágában sincs őszintén elmondani, hogy baja van; amikor a gyerek felháborítónak tartja, ha a szülei tisztességesen viselkednek — akkor mossuk kezeinket, és azt mondjuk, egyék meg, amit főztek. Ami azt a bizonyos pofont, illeti, az alkotók szándékával merőben ellentétes hatást kelt a nézőben. Nemhogy megdöbbennénk rajta, még úgy véljük, hogy előbb és több kéllett volna belőle. Ezzel még e sorok írója is egyetért, pedig a pofozkodás és a testi fenyítés még enyhe formájában sem szerepel saját alkalmazású nevelési eszközei közé... Node a maka- renkói pofonok időnként csak elcsattannak. Az édes-mézes hepplend után még az sem vígasztal, hogy Lino Ventura-t és Annie Girardót-t is láttuk a főszereplők között. Rádió A stanciságról Az Élet és Irodalom című hetilap közelmúlt számainak egyikében gyilkos hangvételű cikk foglalkozott a társadalmi szemforgatással, a „Stand nénik” által képviselt iprüdériával. Ehhez csatlakozott a 168 óra szombati adásának egy része is, ahol megteremtették a „stan- dság” tetszetősen hangzó, de cseppet sem tetszetős tartalmú fogalmát. A gondolatkör nem új. A házassági hirdetéseknek arról a sajátságáról volt szó, hogy például a „telt keblű” kifejezés használata visszautasíttatik, mert ez nem „emberi érték”. A luxusvilla, vagy a „gépkocsival előnyben" kitétel viszont furcsa logikával emberi értéknek minősül... Se a riporter, se az említett cikk szerzője nem óhajtotta erkölcsi fertőbe taszítani az országot, se bordélyházzá vál-_ toztatni azt, amiként az ügygyei kapcsolatban az egyik telefon-hozzászóló vélekedett. Csak az álszemérem ellen vontak kardót és azt a különös szemléletet kifogásolták, mely a tények elhallgatásával próbálja tagadni azok létezését. Sosem volt és ezután se lesz garancia arra. hogy a „házasság céljából” kitétel mögött nem partner- keresés rejlik-e. O. I. VIRÁG F. É. Jövő heten a Katharina Blum elvesztett tisztessége című filmről írunk Stefan Heym : Dávid király krónikája Az Ótestamentum még Ká- roli Gáspár páratlan szépségű fordításában se a legélvezetesebb olvasmány, de azt, hogy cselekménye mozgalmas, senki nem tagadhatná. Mérsékelten megbízható történelemkönyvként kell felfogni és így tett Stefan Heym is, méghozzá nem akárhogyan. Az ezrabeli Ethán, Hósaja fia — derék és nagytudású történész — parancsot kap a templomépítő Salamon királytól, hogy írja meg az uralkodó apjának, Dávid királynak „Istenfélő Életéről, valamint Hősi Tetteiről és Csodálatos Míveiről szóló Egységes és Egyetlen, Igaz és Mértékadó, Történelmileg Hiteles és Hivatalosan Jóváhagyott Krónikáját.” Salamon, aki szadista zsarnok és Benjámin ben Jójáda vezetésével a Gestapo és az SS ősének megteremtője, történelmileg hitelesített dicshimnuszt kíván apjáról, aki sokszoros gyilkos, családirtó, rabló és néhányszoros házasságtörő volt, emellett pedig jogtalanul került trónra. Olyat azonban, amelyet a közvéleménnyel el lehet fogadtatni. A manipulált tömegkommunikáció gyilkos szatíráját kapja az olvasó, aminek mai párhuzamait bajos nem észrevenni. Emellett pedig Ethán tragédiáját is, aki nem tud erőt venni történészi lelkiismeretén, mert egyre több cáfolhatatlan és sötét tény, adat birtokába jut. A végeredmény: elveszti mindenét, vagyonát, feleségét, imádott ágyasát Lilithet is. Utóbbi Dávid király háremébe kerül, dalokkal és költeményekkel szórakoztatja az uralkodót. Költészete máig is világirodalmi gyöngyszem. Dávid egész egyszerűen elplagizálja és „Énekek éneke” néven válik ismeretessé, mint a király szerzeménye. A zsarnok plagizál és a zsarnokokat plagizálják. Nincs új a nap alatt. Stefan Heymnek az Euró- pa-zsebkönyvek sorában megjelent könyve kitűnő, két doboz cigaretta árán megszerezhető műélvezet. (Ordas) 1977. június 28. Tv-napló Sütő Andrásnál Sütő András most volt ötven éves, a tv méltán látogatott el otthonába, hisz a mai magyar irodalom egyik jelentős mestere. Könyve, az Anyám könnyű álmot ígér. a remekműnek kijáró siker volt, s darabjait, melyeket Szekszárdon is láttunk (A lócsiszár vi. rágvasárnapja, Csillag a máglyán), osztatlan tetszés fogadta. A tv-találkozás fölért egy szerzői esttel: Sütő könyveiből olvasott fel részleteket, s újra érezhettük az ismerős szöveg tisztaságát, nemes szépségét. Kár, hogy a műsor nagyobbik fele beérte a fényképes visz- szaemlékezéssel, s a fölvillantott képek legföljebb szerény adalékot jelenthettek egy életműhöz, anélkül, hogy be tudtak volna kapcsolni áramába. De hát ezt igazán nem Sütő Andrásnak kell felrónunk. MOLIÉRE VÉDELMÉBEN A kéz ugyan Moliére-é, de a hang Páskándié, s a veszprémi színház előadása inkább azt példázta, hogy egy remekmű miként devalválódik, ha erőszakosan, még azt is megkockáztatnám, meg nem értéssel nyúlnak hozzá. Mert Moliére botcsinálta doktora vitathatatlan remekmű, a kicsit nehézkes című Pás- kandi-darab (Egy ember, aki megúnta a bőrét) viszont még ott is erőltetett és bágyadt, ahol a műsor lel sem tünteti. Igaz. az ötlet régi, Moliére is vette, elmés és kicsit hetykemondásával ou je trouve — ahol találom, de a vándoranekdotából klasszikus komédia lett, amit még Kazinczy fordított le. A cím is tőle való, s tegyük hozzá, jobb, mint az eredeti, mert a Médecin malgré lui csak annyit jelent: Orvos szándéka ellenére. Páskándi Géza Kazinczy leleményét ügyetlenül körülírta, de nem is ez a legnagyobb baj. Ami Moliére-nél harsány komédia, percenként robbanó ötletekkel, itt elveszti dinamikáját, s amit Páskándi hozzá ad, bizony elég fárasztó és nem is illik ide. Mert hallunk itt a giccsről, de ugyan minek, szemtanúi vagyunk, amikor a botcsinálta doktor befekszik két nő ágyába, hogy utána Rostand Gyranójá- vat keseregjen a másnak adott csókok miatt, s hallunk valami bágyadt tanulságot is a darab végén, amivel azonban nincs mit kezdeni. Páskándi nem bírja Moliére iramát, ez az igaz. ság. A vidéki színházak viszont az elmúlt évadban jó néhány kitűnő produkcióval szolgáltak, lehetett volna válogatni közöttük. CSÄNYILÁSZLÓ „A festészet Homérosza” Négyszász éve született Rubens Talán ott dőlt el a sorsa, hogy apja, Jan Rubens, a Köln melletti Siegenben élő, protestáns vallású jogász II. Fülöp inkvizíciója elől menekülve Vestfáliátoa került, s ott nemcsak Orániai Vilmos jogtanácsosa lett, de a herceg kiikapós feleségének, Szász Annának a kedvese is ... A dolog persze kitudódott, s az öreg Rubens-t halálra ítélték. A család majd’ minden pénzét föl kellett áldozni, hogy a szerelmes természetű apát kimenekítsék az akasztófa alól. Jan Rubens hamarosan meghalt, özvegye valameny- nyi gyermekével — köztük a most négyszáz eve, 1577-ben született Pieter Pauwellel — áttérhetett a katolikus vallásra, s visszatelepedhetett Antwerpenbe, ahol a hányatott életű család rokonai, barátai éltek. Pieter Pauwel Rubensből ott, Antwerpenben lett „a barokk művészet Michelan- gelója”, „a festészet Homérosza”. Ott fogott először ecsetet a kezébe, s onnan indult el — immár a flamand város festőcéhének tagjaként — itáliai tanulmányútra is. Huszonhárom éves korában, 1600-ban érkezett meg a művészetek földjére, s remek ajánlóleveleinek, meg némi szerencséjének köszönhetően azonnal a mantuai herceg, Vincenzo Gonzaga udvarába került. Másolhatott, tanulhatott — a legjobb mesterektől leshette el a legjobb fogásokat. Rubens nyolc esztendeig szolgálta Gonzagát. Akkor — 1608-ban — anyja betegsége miatt visszatért Antwerpenbe, hogy legfeljebb csak al- kalmankint távozzon onnan diplomataként. Pár újabb év, és Rubens az Antwerpenben székelő Albert főherceg és felesége, Izabella infánsnő udvari festője lett. Sorra kapta, s vállalta a nagyobbnál nagyobb megbízatásokat, és hamarosan egy új stílus, a flamand barokk teljesedett ki ecsetje alól. Óriási munkabírással készítette mozgalmas képeit, amelyeknek nagy erejű alakjai hol mitológiai témák, hol meg vadászjelenetek szereplőiként hirdették alkotójuk fantáziájának gazdagságát, megjelenítő erejét. Nem sok idő kellett, hogy kialakuljon a félreismerhetetlen rubensi testforma, a vaskos, húsos alak, a flamand ízlésnek megfelelő szépségideál. Gyorsan népszerű lett. Műhelye — Hauser Anrnold művészetszociológus szavaival: „manufaktúraszerű üzem” — alig győzte a megrendelések teljesítését. Egy idő után — de hát ez nem is volt szokatlan abban az időben — Rubens már csak röpke vázlatokat készített, s legföljebb a képek befejezését végezte el: a többi, aprólékosabb tennivaló műhelyének különben igen tehetséges alkalmazottaira, tanítványaira maradt. Élete legnagyobb sorozatát, IV. Henrik francia király özvegyét, Medici Katalint megörökítő képsorait is így festette: a huszonegy négy négyzetméteres táblát alig öt esztendő alatt adta át. Ez a sorozata talán minden más munkájánál jobban mutatja festészetének élénkségét, puhaságát, színeinek könnyed átmeneteit. Portréi — noha kevésbé látványosak — ugyanezeket a művészi erényeket hordozzák. Különösen híres első feleségéről, Isabella Brantról készített utolsó arcképe: ben- sőségesség, lélektani hitelesség jellemzi ezt a vásznat. Akárcsak azokat a munkáit, amelyeken gyermekeit örökítette meg. Rubens életében akkor következett be egy újabb nagy változás, amikor az 1630-as évek elején vidékre, Steenbe költözött.Ott máraz új feleség, az elhunyt Isabella unokahúga, Helene Fourment élt vele, s mind az alig tizenhét éves ifjú hitves, mind a békés táj, újabb és újabb — mozgalmas kompozíciójú színekben tobzódó — képek festésére ösztönzik az akkor már ötvenes éveiben járó férfit. Steenben fedezte fel, s örökítette meg a flamand tájat, a flamand .parasztok életét... Meghalni azonban hazament első sikereinek színhelyére, Antwerpenbe. Ott is temették el, 1640-ben. Antwerpen — s persze egész Belgium — az idén nagy festő fiát ünnepli: a Rubens-év fővédnöke maga Baudouin belga király, s számos emlékkiállításon mutatják be a művész alkotásait. Ám nemcsak az egykori fla- mandok leszármazottai emlékeznek meg róla, hanem mindazok, akik tisztelik, szeretik csodálatos művészetét. Magyarország sem marad ki az ünneplők sorából, annál is inkább nem, mert a budapesti Szépművészeti Múzeum két nagyszerű alkotását is őrzi: egy középkorú, szakállas férfit ábrázoló Férfi tanulmányfe- jet, s egy másik, ugyancsak szakállas, fehér nyakfodros Férfiképmást — ezeket a puhán, nagy jellemzőerővel megfestett képeket... AKÁCZ LÁSZLÓ Rubens egyik remeke: Gyermekarckép
