Tolna Megyei Népújság, 1977. június (26. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-16 / 140. szám

1977. június 16. Képújság 3 A tomerömü-építkezés Kőterítők a Dunán Csütörtöktől csütörtökig dolgoznak, mindennap 11 és tél órát. A másik hét szabad. Perzselődő testüket időnként megmártják a csatorna szélén. Nyolc méter víz fölött, ha­talmas csatorna torkolatánál egy úszódarú megállás nél­kül, éjjel-nappal harapja és rakja a köveket. Az atomerő­mű hideg víz csatornájának elejét, ahol legnagyobb a víz sodrása, romboló hatása, ki­kövezik a mederben és a par­ton is. Nyolcvan centi vastag kőréteget kap a folyónyi szé­lességű csatorna. 230 méter hosszúságban. Az óriási úszódaru fedél­zetén beszélgetünk, ladikkal áthozott bennünket a gépke­zelő. Két vállalathoz tartozó emberek dolgoznak itt: a Ba­jai Vízügyi Igazgatóság négy technikusa és 16 segédmun­kása, valamint az úszódaru személyzete, akik a MA­HART dolgozói. Ök kilencen vanak. Szakács Gyula üzem­vezető és a helyettese, Feny­vesi Pál. egy géptiszt, egy gépkezelő, a darukezelők, egy vitorlás, azaz fedélzet­mester, egy matróz és egy szakács. Ök is váltják egy­mást. ahogyan lehet. A víz­ügyi emberek négy csoportba vannak osztva, hetenként történik a váltás, a dolgozó két csoport éjjel nappal tevé­kenykedik, a műszak 11 és fél óráig tart. Amikor vége a hétnek, (csütörtöktől csütör­tökig) hazautaznak és jön a másik két csoport. A szolgá­latban lévők a helyszínen tér­nek nyugovóra, amikor lete­lik a műszak ideje: a hideg­vízcsatorna szélén, a torko­lattól kicsit távolabb kikö­tött „vízi lakókocsi", azaz lakható uszály a szállásuk. Az úszódaru fedélzetén be­szélgettünk az ügyeletes víz­ügyi technikussal, Horváth Lászlóval. Elmondja, hogy ez a beruházás, mármint a kilo­méter hosszú hidegvízcsator­na elejének teljes kikövezé­se, kőszórása 15 millió forint­ba kerül, 40 ezer tonna követ építenek be. Alulra kerül a forgácskő, vagyis az apró er­re pedig az úgynevezett víz­építési terméskő. Jelenleg éppen a víz fölötti rész köve­zése folyik, vagyis a part be- terítése. Itt van szükség a négy segédmunkásra. Az úszódaru hatalmas markoló­jából lezúdított kőtömeget egyenletesen elrakosgatják, hengergetik. Természetesen nem a daru közvetlen köze­lében, az veszélyes lenne. A víz alatt nem kell egyenget­ni, nem is lehetne, hiszen ez nem búvármunka. A daru­kezelőnek úgy kell irányíta­nia — a bajai technikussal együtt — a gépet, a kőszó­rást, hogy mindenhova egy­formán jusson a rakomány­ból. Általában naponta érkezik egy-egy uszály kő, 420 tonna. A forgácskövet Dunabog- dányból szállítják, a nagy kö­vet Szobrot. Egy rakomány kiemeléséhez 18—20 óra sükséges. Körülbelül öt hó­napig dolgoznak itt a víz­ügyesek és a MAHART-osok, ezen a munkán, de nem itt kezdték paksi tevékenységü­ket. Először az új vasútvonal megépítését tették lehetővé azzal, hogy az egész Duna- parti szakaszt, ahol a vágány­nak alig volt helye, megerő­sítették, kiszélesítették, ren­geteg kő lerakásával. Műsza­ki nyelven úgy mondják, partbiztosítást végeztek. Az a munkájuk 1974-ben kezdő­dött. Ezen kívül is sok követ raktak a Dunába, terelőgátak egész sorát építették ki Paks- nál és még följebb is, a ka­nyarban. Ez a munkájuk víz­szabályozás, terelni kellett a vizet, mint nemzetközi vízi utat. A kőterítőemberek vala­mennyien Duna menti hely­ről valók. A Bajai Vízügyi Igazgatóság 16 segédmunká­sából három paksi, a többi Dusnokról, Bátáról, Fajszról és Sükösdről jár ide. Horváth László technikus Pakson él, a kollégái bajaiak. Az úszó­daru személyzete szintén ve­gyes összetételű, Fenyvesi Pál üzemvezető-helyettes például budapesti ember. Abban va­lamennyien egyeznek, hogy szeretik a vizet, a vízhez kö­tődő munkákat. Csöppet sem könnyű ilyen hőségben az úszódaru fedélzetén dolgozni, a vas átforrósodik, nem tud­ja kellemessé hűteni az óri­ási víz, ami körülveszi őket. A daru hatalmas és zegzugos vasteste forróságot lehel az emberekre GEMENCI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly A kilométernyi csatorna itt találkozik a Dunával. Fenyvesi Pál motorcsónak­kal jön a darutól. Érdekek A nyári munkák csúcsa már alig kar­nyújtásnyira van. Nagy gonddal járó idő­szak ez még akkor is, ha az aratás, a beta­karítás távolról sem olyan nehéz, mintakár egy évtizede is volt. Mert igaz, hogy a gépek átvették a fizi­kai munka terhének javát, de az okos, gyors gépeket emberek vezetik. Mégpedig minél okosabb a gép, annál magasabb képzettsé­gű gazda kell hozzá. így, együtt naponta több ezer forintot ér a munkájúk. De igaz ez fordítva is: ha nem dolgozunk, ugyanannyi a kár. Nem kis gond tehát annak a biztosítása, hogy minden gép, minden percet munkával töltsön. Igen ám, de a háztájiban is akkor van a betakarítás ideje, mint amikor a nagy táb­lákon. [Ebből következik, hogy a nagy hasz­not hajtó gép vezetőjének akkor kellene a szabadság, amikor a .gazdaságban is a leg­nagyobb szükség van a munkájára. Más szóval: ütközik az egyéni és a társai dalmi érdek, hiszen a kombájnvezető — egyénileg — akkor jár jobban, ha az egy­két nap szabadsága alatt betakarítja a ház­táji földjéről a termést, mert annak az ér­téke több, mint amennyit a még oly magas napi munkabér mellett is megkeres a mun­kahelyén. A társadalmi érdek viszont azt kívánja, hogy az okos, nagy termelékenysé­gű gépen legyen, hiszen az ott végzett mun­ka értéke összességében mégiscsak a sok­szorosát éri, tehát a társadalomnak az a hasznosabb. E gordiuszi csomó megoldására a Dal- mandi Állami Gazdaságban követésre mél­tó módszert találtak. A gazdasági év elején egyeztetik a háztá­jival kapcsolatos terveket és az azonos nö­vényt termelők földjét egymás mellett biz­tosítják. így aztán mire eljön például a kukorica- betakarítás ideje, a gazdaság eszközei neki- állnak és egy-kettőre elvégzik a munkát, még haza is szállítják a termést. A drága, de okos gépek kezelői pedig ez­alatt teljes figyelemmel dolgozhatnak a gazdaságban. Mondhatnám: ez az a megoldás, amikor a kecske is jóllakik, a káposzta is megma­rad, de ez így nem lenne igaz. Sokkal több­ről van szó! Az emberekről való gondosko­dás ez a javából, vagy ha úgy tetszik, az egyéni és a társadalmi érdek összehangolá­sa egy mikrokörnyezetben. (/■) Várják a gabonát a hőgyészi szárítóban '■ Vihar előtti a csend, a nagy magtárházak, a fésze­rek, meg a silók perzselőd- nek, a napfény szikrázik az alumínium lemezen, szinte vakít a betonplacc. Üres a szárítóüzem, nincsen mozgás. Csak a transzformátorháznál dolgoznak a DÉDÁSZ-osok, új kábelt kapott az üzem, en­nek folytatása, emelője lesz majd a transzformátor, ame­lyet a vastraverzekre szerel­nek fel. A mázsaház tisztára söpör­ve, az ajtaja tárva-nyitva. Az irodaház üres, csak a belső szobában ül egy ember, nézi a terepet. Egy kis pihe­nőt tart a raktáros és egyben telepvezető, Wickert Henrik. — Készen vagyunk, várjuk a gabonát. Most fejeztem be a számításokat, úgyhogy az összegezés jó képet mutat. Van minden ami a munká­hoz kell. Ember, gép, üzem­anyag. A Hőgyészi Állami Gazda­ság takarmány üzemének szá­rítója a téglagyár helyén épült, öl éven ál dolgozott az üzem, s most kezdhetik a ha­lódik szezont. A bábolnai rendszerű. • üzemre az idén nagy megpróbáltatások vár­nak. Összesen 2200 hektár ku­korica. 1600 hektár búza, és 450 hektár napraforgó ter­mését kell leszárítani, tárol­ható állapotba hozni. A siló­tornyokat kijavították, főleg a szállítócsöveket. Ki gondol­ná. hogy a búza, meg a ku­korica valósággal elbontatja az erős vascsövei? A mérleget tavasszal hite­lesítették, tehát még jó. El­rendezték a fertőtlenítést is. Még egyszer, közvetlenül a gabona érkezése előtt fertőt­lenítik a magtárházakat, meg a silókat és akkor a telepen kétezer vagon termést tud­nak tárolni. Az üzemanyag üllepedik a tartályokban. Kell is, hiszen az égők kényes szerkezetek. köztudott vi­szont, hogy a gázolaj vizet is tartalmaz. Egyébként, ami­kor teljes üzemben van a szárító, jó nedves kukorica szárításához egy nap 1350 mázsa folyékony üzemanyag a szükséglet. '"1 Az üzemszervezést is elvé­gezte a telepvezető, Wickert Henrik. — Szezonon kívül összesen kilencen szolgáljuk ki a szá­rítóüzemet, szezonban a hat fizikai állományú embert to­vábbi hat egészíti ki. Két ki- lencórás műszakot tartunk egy-egy nap. Az üzem telje­sítményét a termény nedves­ségtartalma határozza meg. Általában 12—13 százalékos gabonát adunk a magtárház­ba, s ott még fölvesz egy szá­zalékot, A telepvezető? elmondja azt is, hogy tavaly a környékbeli mezőgazdasági üzemeket is segítették. Idén is arra készülnek, amint a saját ga­bona engedi, azaz van né­hány nap szabad kapacitás, hogy fogadják a termelőszö­vetkezeteket. Tavaly a hő­gyészi téesznek 58 vagon bú­zát, a gyönkieknek 993 mázsa búzát, Diósberénynek 1287 mázsa napraforgót, a hőgyé­szi téesznek 135,8 vagon ku­koricát, a gyönki Petőfi Mgtsz-nek 14,5 vagonnal, a varsádiaknak 36,5 vagonnal, Szakadátnak 21,5 vagonnal szárítottak. Wickert Henrik azon keve­sek közé tartozik, akik el­mondhatják, hogy a hazai szárítóüzemnek bölcsőjét rin­gatták. 1968-ban, az első Far­mer típusú szárítókkal kezd­te a mezőgazdaságban akkor terjedő szárítószakmát. Ren­geteg tapasztalatot gyűjtött össze az elmúlt évek során, s ebből következik, hogy nyu­godtan néz a mostani szezon elé. Egyébként annak örül legjobban a telep vezetője, hogy az értékes gabonát nem kell ponyva, fólia meg hasonló provizórikus raktár-* ban tartani. Minden szem búzát a szárító után korszerű silóban, magtárházban tud­nak elhelyezni.- Pj — Szinte ég a határ. Vagy tán mégis ég? A teveli te­tőn állunk, meresztjük szemünket a juhéi völgy­nek. Füst az ott, vagy tán por? Füst. A jófajta réti­széna takaros kazlakban, tőle jobbra száll a nagy füst. Balról mintha ferge- teg kelne, porfelhő tör a fülledt, száraz ég felé. Kö­zel a füsthöz a por, látva látni, hogy autó kavarja,, az rohan sebesen. Nosza gyerünk a völgybe! Hiába azonban a sietség, a por megkerüli a füstöt és lön fölfelé a hegyeit. A gép­állomáson túl a horhos kezdetén bukkan a látha­tárra ismét a GAZ. Egy intés, máris csikordul a fék, az autóból, amely in­kább porszívóhoz hasonla­tos, Jandí József, a teveli tsz-elnök mászik ki. Po­ros, ahol az izzadság vé­gigfolyik rajta sáros, olyan, mint egy cséplő­gépetető. „Azt hittem, tűz van ott lent, Kisdorog- ról láttam a füstöt, rohan­tam. Hál’ istennek a bri­gádvezető gyújtotta meg a gyűjtögető asszonyok mel­lett az avart. Az ég olyan veszedelmes füsttel.” Amíg idáig jutunk, eszébe jut az elnöknek a gyerek, aki ott ül a dzsip első ülésén, ölében a ceglédi kanná­val. „Eredj már azért a vízért, meghalnak szóró­ján az asszonyok”. A gye­rek, * lehet tán tízéves, ízig-vérig' vízhordó típus, inas karokkal, lábakkal, rövidre nyírt sörte haj­jal. eltrappol a vízért, az­tán beül vissza az ülésre a tele kannával, és máris elporoznak a juhéi völgy felé, ahol a brigádvezető égeti a gazt, ahol az asz- szonyok gyűjtik a szénát, s éppen nagyon szomjú- hoznak a tiszta, hideg víz­re... Csak a fergetegszerű nagy porfelhő jelzi a dzsip útját. Mire a völgy­be érnek, nem látszik a füst, csak a por, a por, mely úgy tűnik, mintha az égő földből törne elő. P. J. Hogyan valósul meg a közművelődésről szóló párt- határozat a város környéki művelődési házaknál — ezt vizsgálta a dombóvári vá­rosi pártbizottság. A kép igen vegyes, a tizenkét in­tézmény közül néhánynál jelentős az előrehaladás, másutt stagnálás, vagy visz- szaesés következett be. Ami általánosítható. Az anyagi ellátottság tekintetében ja. vulás van. A nagyobb ösz- szegű állami és megyei tá­mogatás mellett ma már több termelőszövetkezet is segíti a művelődési intéz­ményeket, pénzzel, fuvarral, épületfelújítással. bérletek, jegyek vásárlásával. Általá­nos megállapítás az is, hogy az intézmények tartalmi te. vékenysége is fejlődött. Ám a jelentésből és a vi­tából is kiderült: több he­lyen a* segítés-támogatás csak az anyagiakra szorít­kozik. Nem támasztanak igényeket az intézménnyel szemben. Az egyik felszó. laló a következőképpen fo­galmazott: „Attól, hogy öt­venezer forintot adnak, nem tettek meg mindent. Be le­nincs kinek”. Az egyik köz­ségi tanács tízezer forintot juttatott a művelődési ház­nak és ezzel „letudta” köte­lességét, vezetői feléje se néznek az intézménynek, legfeljebb néhány fiatal ta­nácsi dolgozó jár el az ifjú­sági klubba. Nemcsak Dombóvár kör­nyéki jelenség az említett példa. A párthatározat és a közművelődési törvény az anyagi támogatást is, az eszközök koncentrálását is előírja. Ám ezzel sem a ta­nács, sem a szövetkezet, sem a vállalat nem „tud­hatja le” kötelességét. Mint ahogy sok helyütt nem is tartják elegendőnek. Példa — ha már Dombóvár kör­nyékéről van szó — Kocso- la, ahol együttműködési szerződést kötött a termelő- szövetkezet és a művelődési ház. Vagy nézzünk egy ki­csit távolabb. Bátára: nincs olyan rendezvénye a műve­lődési háznak — természe­tesen ezúttal nem a külön­féle klub-összejövetelekről van szó —, amelyen a falu, a szövetkezet vezetői részt amikor a béke-barátság hó­nap alkalmából a szovjet hadsereg együttese lépett fel, zsúfolásig megtelt a nagyterem. Volt, aki azért panaszkodott, mert számára nem jutott belépőjegy. Ott van közönsége, sok látogatója a művelődési ház­nak, ahol nemcsak működé­sének anyagi feltételeit te­remtik m^g — bár erre szükség van —, hanem se- gítik-ellenőrzik is. És ennek csak egyik formája az ér­deklődés, a vezetők részvé­tele a redezvényeken. A közművelődés fejlesztése köriigy, párt-, tanácsi, tö. megszervezeti, vállalati­szövetkezeti feladat. Igénye­ket támasztani az intéz­ményekkel szemben, felkel, teni az igényeket főleg a mezőgazdasági dolgozók kö­zött a művelődés iránt. Ter­jed, szélesedik a mezőgazda­ságban is a szocialista bri­gádmozgalom. Olyan embe. rek a brigádtagok, akik mű­velődni is akarnak. De nem jutnak el a művelődési há­zakba. Bevinni őket, csak egy a sok lehetőség közül. hét fűteni a nagytermet, de ne vennének. Legutóbb, (J) wmmmrn MMiW|ÍiC

Next

/
Thumbnails
Contents