Tolna Megyei Népújság, 1977. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-24 / 120. szám
* Képújság 1977. május 24. Moziban: Rádió: A „magas, szőke” újabb kalandjai Tavaly év végi adat szerint a Magas, szőke férfi felemás cipőben című filmet több mint nyolcszázezren nézték meg Magyarországon. A siker más országok mozijaiban is nagy volt, olyannyira, hogy érdemesnek látszott „ráduplázni”, elkészíteni a folytatását, visszahívni a magas, szőke férfit — hadd csetepatézzon még egyet, a közönség örömére. Az ilyesfajta folytatásoknak nagy múltja van, gondoljunk csak a „Folytassa...” filmekre, a „Szereleim, kenyér...” sorozatra, de még tucatnyi címet sorolhatnánk. Egyik-másik hét-nyolc újrázás után fulladt csak ki, akkor parancsolt megálljt a sikeréhes stábnak a közönség közönye. Filmtörténeti előzményein gondolkodva, feltámad a gyanú, hogy „magas, szőke” barátunk sémi hagyja abba a második filmnél, visszatér még néhányszor. Mert a Magas, szőke férfi felemás cipőben nagy siker volt, de a Magas, szőke férfi visszatér még nagyobb siker — és ugye, az köztudott, hogy aki kétszer nyer, nehezen hagyja abba a második játék után... Az most a kérdés, hogy méltó vagy méltatlan a film a sikerre, a másik oldalról nézve: melyik énünk neveti végig? Ami a filmgyártókat illeti: egy szavunk sem lehet e tisztes iparosokra, munkájuk mestermunka. Pompásan szerkesztett, dinamikus, teli ötletekkel — amelyek között a többség ugyan nem egészen eredeti, de mindig hatásos — nemcsak tálalva, hanem át is itatva humorral. Ugyanezzel az apparátussal készülhetett volna a „magas, szőke” alapanyagából valamiféle kémfilm is, de micsoda szerencse, hogy komédia lett! A néha egyenesen ironikusan ábrázolt figurák szinte túlmutatnak a sikerfilm-készítés igényein. No és,-ami szintén nem lényegtelen: kitűnő színészek bukkannak fel — még némelyik epizódszerepben is. Szándékosan kerültem végig az „alkotás” szót. A „magas, szőke” először és másodszor is mestermunka, de a filmeknek abban a csoportjában tartozik az élvonalba, ami a szórakoztatóipar terméke, nem művészi prodükeió. Kellenek ezek a filmek — sőt csak ezen a színvonalon kellenének —, de milyen régen áhítozunk már egy olyan filmkomédia iránt is, ami nemcsak megnevettet, hanem elgondolkodtat, amit nem felejtünk el másnapra... VIRÁG F. É. Jövő héten az Ékezet című új magyar filmről írunk Az újságírók tudván tudják, hogy a publicisztika nem tartozik a legnépszerűbb műfajok közé, e publicisztikákat ritkán habzsolják az olvasók. Ennek indokoltsága persze vitatható, hiszen magvas gondolatokat nem okvetlenül szükséges terjengősen kifejteni. (Sőt! Egyáltalán nem szükséges!) Bálint György jócskán szolgált ezt bizonyító példákkal. Nemcsak sajtópublicisztika van azonban, hanem létezik rádióbeli is és ennek nagyon eleven változatát hallgathatjuk minden reggel háromnegyed hétkor a Kossuth-adó hullámhosz- szán. A legkülönbözőbbek kérnek szót, kisebb-nagyobb G. Aggházy Mária: A Magyar Helikon és a Corvina közös kiadásában látott napvilágot G. Aggházy Mária művészettörténésznek, a budapesti Szépművészeti Múzeum munkatársának Olasz és spanyol mesterek szobrai című kötete, amely — a bevezető tanulmányon kívül — Szépművészeti Múzeumunk több mint ötven szobrának (illetve szobortorzójának...) s domborművének elemzését tartalmazza. A kötetben tárgyalt legkorábbi alkotás egy dél-itáliai névtelen mester elefántcsontból faragott, tenyérnyi méretű reliefje a XI. századból („A halak és a madarak teremtése”), az Aggházy Mária által bemutatott „legfiatalabb” mű egy XVIII. századi, barokk stílusú terrakotta kompozíció. (Az alkotó személye ez esetben is ismeretlen; a sérülékeny anyagból készült munka szerencsére mégis tökéletesen épen maradt. G. Aggházy Mária nemcsak összefoglalja a korábbi művészettörténeti irodalom (Pope-Hennessy, Meller Si7 mon, Balogh Jolán stb.) megállapításait, de sok esetproblémák, visszásságok, közgondok és örömek ügyében. Elképzelhető lenne, hogy még szélesebb körűvé bővüljön a szót kérők tábora és határai túl nyúljanak azon, melyen belül a „profik” csapata terpeszkedik. A „Szót kér... X. Y.” műsor eleven, szellemes és tökéletesen alkalmas arra, hogy reggelizés, Vagy borotválkozás közben odafigyeljünk. Bevallom, sosem kértem még szót, de ha rászánnám magam, egy dolgot igyekeznék feszegetni. Azt, hogy a rovatban elhangzott számlálhatatlan jó ötlet, gondolat közül mi valósult meg a gyakorlatban? (ordas) ben fontos uj kutatási eredményeket is közül, — így például Andrea del Verrocchio- nak — Leonardo da Vinci tanítómesterének — „Koporsójából kiemelkedő Krisztus” című szobrával kapcsolatban. Ugyancsak Aggházy Máriáé az érdem, hogy eloszlatta az „Ágaskodó paripát megülő lovas” című reneszánsz kisplasztika körüli kételyeket... A műről — s ez főként Aggházy vizsgálódásainak köszönhető.. — ma már tudjük, hogy magának Leonardo da Vincinek (s nem a mester egyik tanítványának vagy követőjének) munkája, s hogy a bronzszobrocska — amely Leonardo patrónusát, I. Ferenc francia királyt ábrázolja — a művész utolsó alkotása. Aggházy Mária könyve a szak- és a nagyközönségnek egyaránt sok örömet szerez. A kötet szép kiállítása a budapesti Kossuth Nyomda szakembereinek munkáját dicséri. DÉVÉNYI IVÁN TV-NAPLÓ: Családi kör Régi, jól bevált műsor, s ahogy saját — természetesen csak részben megbízható — „közvélemény-kutatásomból” kiderült, elsősorban fiatal házasok nézik, egyformán remélve szórakozást és jótanácsot. Nemrégen „átszervezték”, s ugyancsak fiatal házasok mondják, nem előnyére: az adás elveszítette frisseségét, didaktikus köny- nyedségét. úgy is mondhatnánk, családi jellegét. A legutóbbi adást — mit tagadjuk — időnként fejcsóválva néztük. Már az elején nem tetszett, hogy a műsorvezető, Abody Béla, idézte a Magyar Nemzet cikkíróját, (meg is mutatták a cikket), de a cikkíró nevét nem volt hajlandó kiejteni. Ugyan miért? Alapvető filológiai követelmény, ha valakinek az írásából idézünk, megmondjuk, hogy mi az illető neve, ennyivel igazán tartozunk egymásnak, akik egyformán írunk és idézünk. (Mellesleg mi sem hallgatjuk el Abody Béla nevét.) Nagyon nem tetszett Sándor György .állítólagos humora, aminek egyébként a műsorhoz semmi, de semmi köze nem volt, úgy illett oda, mint cilinderhez a darutoll, s pontosan ennyire is volt humoros. Nem tetszett a műsorvezető ilyen kijelentése sem, hogy aszongya, a téma „túl van beszélve”, amihez nincs mit hozzátennünk. Pernye András ezúttal is tetszett, az is tetszett, hogy felvillant a modern élet álromantikájának néhány eleme, de nem tetszett, hogy gyanúba került minden rigófütty és minden tücsökciripelés, s ezt a gyanút tulajdonképpen Varga Zoltán pszichológus sem tudta eloszlatni. Amit elmondtunk, akár kötekedésnek is fel lehet fogni, jóllehet távol áll tőlünk. Más kérdés viszont a műsor „családi” jellege, az, ami tulajdonképpen szeretne lenni, meghitt és bölcs barát, aki segíti a tapasztalatlanokat, s élni tanítja azokat, akik valóban szeretnének élni. Itt valahogy minden visszájára fordult: aki vágyik a csend után, ugyancsak pórul jár, ha végre megtalálja a csendet, aki igazán szeretne otthont teremteni, a poklot készíti elő magának, s az elvált szülők gyerekét is szükség- szerű hazugság veszi körül. Ha rászólunk a gyerekre, baj, ha nem szólunk rá, az is baj, ha magára hagyjuk, kész veszedelem, ha nem hagyjuk magára, elrontjuk az életét. Akik néhány pohár bort hörpöltek fel a műsor alatt, joggal dalolhatták, így se volt jó, úgy se volt jó... vagy irodalmi emlékeket idézve, Kosztolányi sorát mondták maguk elé: Nem jó a nem, nem az igen... Hát azért mégsem ilyen reménytelen a családi kör. Ebben egészen biztosak vagyunk. CSÁNYI L. Probus császár emlékezete o Római császárnak lenni irigyelt állás volt, de még a legnevezetesebb uralkodók se dicsekedhettek azzal, hogy veszélytelen lett volna. Példa erre Probus Marcus Aurelius is, akiről ugyan édeskeveset tudunk, de aki szántén rosszul végezte. Szerém- ségből indult, közkatonaként kezdte. Sirmiumban, a mai Mitrovicán született és ez némi okot ad arra, hogy játszani kezdjünk a fantáziánkkal. Szerémség borai mindig híresek voltak, ma is azok. Probusnak tehát volt hol megkedvelnie a hegy levét és megismerkednie a szőlőmí- veléssel. Elég egy rövid séta a szekszárdi múzeumban és bárki rájöhet, hogy az alapszerszámok a szőlészetben azóta se sokat változtak. Ezeket ismerhette, használhatta Probus, a közkatona és kedvelhette később Probus, a császár is. Tehetséges katona lehetett. Egyszerű légionáriusból ve- rekedte magát egyre feljebb, amíg 276-ban Tacitus császár halála után a keleti légiók ki nem kiáltották császárukká. Ezt a kikiáltást, mint annyiszor, a szenátus jóváhagyta és Probus Marcus Aurelius a római birodalom császára lett. Az is maradt egészen 282-ig, amikor elérte a római katona- császárok sorsa és éppen szülővárosa közelében meggyilkolták. A birodalmat erősítők közé tartozott. Rövid uralkodása idejének jó részét az töltötte ki, hogy a határokat erődíttette és ezzel rokonszenvet vívott ki magának a birodalomban. Bal- szerencséjére azonban szülőföldje kedves növényét is igyekezett tovább telepíttetni, ami — ha hinni lehet Révai Nagy Lexikonénak — az életébe került. Idézem: „...midőn a fegyelmet is szigorította, s a katonákkal béke idején a Duna és Rajna mentén a szölőmivelést iparkodott terjeszteni, katonai lázadás tört ki és 292- ben Sirmium mellett megölték." Probus egy kis túlzással tehát a bor mártírja, ámbár a katonákat is meg lehetett érteni. Az előbb említett eszközökkel még egy edzett légionáriusnak se lehetett nagy gyönyörűség a szőlő- telepítéshez nélkülözhetetlen talajforgatást elvégezni. Inkább megölték a császárt. A szőlőkultúrát azóta semmi és senki nem irtotta ki a szekszárdi dombokról. Amikor 1015-ben a pécsváradi alapítólevél tanúbizonysága szerint már 15 szőlőmunkást kapott az apátság, akkor ebben a szakemberigény jelét kell látni. Felbukkannak az első dűlőnevek (Csin, Bika) és századokon át, mindmáig ott van a város pecsétjében, címerében a szőlőtőke és a fürt. A török — hivatalosan — nem itta a bort, de annál inkább adóztatta. A máig legismertebb szőlőfajta, a kadarka is az antialkoholista törökök idején érkezett el a balkáni Scutari, azaz Skadar környékéről ide. A bor nemcsak mostanában fontos exportcikk. Egy elszánt német már 1661-ben megalkudott a törökkel, hogy az akkor még kikötőnek számító Tolnáról hajóval Hollandiába szállíthasson vörös bort. A XVilII. században — hála Mérey telepítési kedvének — a borszállítmányok az akkor közeli Duna „Borrév” elnevezésű rakodóhelyéről indultak útnak. A rekord borárat 1842-ben jegyezték fel: „...mellynél jobbra a’ leg öregebb városi lakosok sem emlékeznek 7 forinttul 17 forint 30 krajczárig.” Mármint akónként. A pontos, de se életében, se halála után nem méltányolt II. József 1784-ben összeírást rendelt el, amiben ki kellett térni a szőlőkre is. A királyi rendelet városunkban óriási felháborodást keltett. A helybeliek valószínűleg nem egészen oktalanul féltek adózási összefüggéseitől. Ekkor már bortermő területként szerepelt Csatár, Bakta, Előhegy, Parászta és a Palánki- lejtő. A filoxera az 1880-as években pusztított. A földmíve- lésügyi miniszter korabeli beszámolójából: „A kisbirtokosok eddig megérték azzal, hogy szőlőiket megmunkálják, kezeljék, csak a filoxeravész ébresztette rá az országot, hogy milyen tetemes nemzeti és egyéni vagyon van elenyészőben.” Szekszárd lassan ébredt. 1888-ból származik az első adat, mely szerint a város szőlészeti és kertészeti iskolához szeretett volna jutni. Ma sincs. A filoxera előtt Szekszárdon 2800 holdon termeltek vörös bort adó szőlőt. 1925-ben 38—41 ezer hektó termett. Az, hogy a bor hatásfokának mérésére ekkor is érvényben volt-e az az ötletes rendszer, melyet Vendel polgármester írt le, nem tudom. Eszerint „gyer- tyás” borokról beszéltek. Ami úgy értendő, hogy silánynak számított a hegy leve, ha egy gyertya (kérdéses persze, hogy mekkora gyertya?) elégésének ideje alatt fogyasztott mennyiség hatása nem látszott a vendégen. Tessék közepes méretű gyertyával és átlagos torokkal számolni, könnyen kiderül, hogy Szekszárdon milyen magasra helyezték a borivá- si alapképesség mércéjét. 1932-ben az összes szőlőterület 2000 katasztrális hold volt, 1967-ben egy tanulmányterv 1267 holdról tud. Könnyen érthetővé válik az azóta folyó rekonstrukció fontossága, ami a város történelmének legnagyobb talajmunkája, az erózió- és iszapelöntés elleni védekezés nélkül lehetetlen lenne. A szekszárdi „természetátalakítást” a Szekszárd—paksi Vízitársulás végzi, évek óta kitűnően. A MÉM 25/1970. (XI. 26.) sz. rendelete szerint: ,.A borvidék magában foglalja Tolna megyéből a Szekszárd járási jogú varosnak, továbbá a szekszárdi járásból Decs és öcsény községeknek, valamint Sióagárd községnek a Leányvár-dűlőben lévő, Bátaszék községnek a Farkasd, Orbánhegy, Zenta, Kövesd I. völgy, Kövesd II. völgy dűlőben lévő, végül a bonyhádi járási Zomba községnek a Határvölgy dűlőben lévő, szőlőtermesztésre alkalmas területeit.” A szekszárdi bikavértől ismeretes módon „'hétig él” és nem tovább a fogyasztója. A borvidék vörös boráról a legismertebb, melyek közül itt a nemes kadarka, fűszeres kadarka, Medoc noir, Cabernet franc, Cabernet Sau- vignon, oporto, kékfrankos és csekély (5 százalék) arányban a baracsi rubin telepíthető. Védett borvidékről van szó, a „telepíthető” ebben az esetben annyit jelent, hogy ennek telepítése engedélyezett. A fehér szőlőfajták közül ez'az olaszrizlingre, nemes olasz rizlingre, a bánáti riz- lingre vonatkozik elsősorban, de ez a lista terjedelmesebb. 1975. augusztus 4-i az a jelentési, amit olvastam. Eddig a Tóth-völgyben 60 hektár új szőlőt telepített az őcsényi Kossuth Termelőszövetkezet. A Baranya-völgyben a Béri Balogh Ádám Termelőszövetkezet 30 hektárt, a kerékhegyi részen a Jóreménység hetvenet, Hidaspetrénél a Garay ötvenet. Ezek értéke megközelíti a 44 millió forintot, a közelebbi jövőre tervezett 220 hektáré felülmúlja a 48 millió forintot. Bakonyi József nyomán még két befejező adat: 1973-ban hat termelőszövetkezet és a Szekszárdi Állami Gazdaság kezelésében 718 hektár nagy- üzemileg megmunkált szőlő- terület volt. 1980-ra 1241 hektár lesz. 60 mázsa/hektár átlaggal számolva, ami a hetvenes éveket jellemezte, ez 1980-ra több mint 78 ezer mázsa szőlőt jelent, ami a jobb jövő kezdete. A jobb jövőé, ami részben a jelen, hiszen a növényvédő helikopter motorjának hangjára manapság már nem nagyon kapja fel a fejét senki. A világpiacon szinte nincs az a vörösbormennyiség, amit el ne lehetne adni. A szekszárdi vörös bor egyelőre a Szovjetunióba, Csehszlovákiába, Lengyelországba, Ausztriába, Svájcba, Svédországba, a Német Szövetségi Köztársaságba, kis mennyiségben az USA-ba és Kanadába jut el. A nagyüzemi érdek szépen megfér az egyénivel. Az, hogy valami nagyüzemileg nem hasznosítható, még korántsem jelent degradálást, elvetésre érdemes területet. A termelőszövetkezetek által nem használt darabföldeken, a városi tanács által parcel- lázottakon sokasodnak a hobbiszőlők. Volt idő, amikor akár oldalakon keresztül lehetett olvasni a szekszárdi bor dicséretéről, csak éppen iható helyi termésű bort nem lehetett kapni a borára büszke városban. (De egyebütt sem!) Ezek az évek szerencsésen elmúltak. Nevek idézésével most élő üszköt gyűjtenék a fejemre, hiszen van, aki X., más Y. borára esküszik. Mellőzzük hát a neveket és emeljünk bármelyik pincében pohárt néhai Probus Marcus Aurelius emlékezetére. Nagyon sok valószínűsége van annak, hogy olyan bort ízlelünk majd, mely nein szerepel a szekszárdi szőlőhegyek termését hivatalosan nyilvántartó statisztikák egyikében sem. (Folytatjuk) Olasz és spanyol mesterek szobrai . T H I * I TTK niiseötölfeeteaiőwtgo Szót kér _
