Tolna Megyei Népújság, 1977. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-22 / 119. szám
A 'ffepÚJSÁG 1977. május 22. magazin magazin magazin Kovács Sándor rendelkezik az ország legnagyobb korall- gyűjteményével. A most 800 darabos gyűjtemény legkisebb példánya 1 cm-es, a legnagyobb pedig 5 kg-os. (MTI-fotó — Várkonyi Péter felvétele — KS) Kagylók, csigák, koraitok Szemetes égbolt A hegyek akrobatái Környezetét szennyezve az ember az égboltot is bepiszkítja, súlyosan megnehezítve ezzel pl. a csillagászok munkáját. Ilyen égi szemétnek számít a nagyvárosok fénye, az üzemek füsfje, a rádióadók, radarberendezések, műholdak sugárzása, de gyakran még a mindennapi életben használt elektromos berendezések szikrázása is zavarja a csillagászok munkáját. Erősen szennyezi az eget az űrkutatás. Jelenleg mintegy 6500 mesterséges égitest kering a Föld körül, de ennek csak 10 százaléka a most is működő műhold. A többi kiégett rakétafokozat, kiszolgált műholdak, rakéták és műholdak töredékei, de vannak köztük az űrben elejtett kalapácsok, kesztyűk is. A 6500 nagyobb testen kívül rengeteg apró — néhány cm, vagy mm átmérőjű — test is kering még Földünk körül. Ablaktisztítás - mágnessel A magas épületek külső ablakainak a tisztítása nehéz feladat, és néha légtornászi ügyességet kívánt. Egy amerikai Gég találmánya segít most a problémán. Két speciális tisztítókendőt — az egyiket az ablaküveg belső oldalán, a másikat, a külsőn — a bennük elhelyezett erős állandó mágnes az üveg felületéhez szorítja. A belső kendő mozgatása a külsőt is magával viszi. Ez a szemétzóna 800 km magasságban a legsűrűbb, az itt keringő testek 100 perc alatt kerülik meg a Földet. 1000 km alatti magasságban keringő testek néhány hónap, vagy legfeljebb néhány év alatt lefékeződnek és a Föld légkörébe hullva elégnek, de az 1000 km feletti magasságban repülő testek gyakorlatilag végtelen élet- tartamúak. Az égbolt szeny- nyezettségét az évente fellőtt 100—150 műhold még tovább növeli, amihez járulnak a hordozórakétáik darabjai és a műholdak ledobott burkai is. Ha e testekre a Nap fénye ráesik, csillagszerű fényforrásként vonulnak át az . éjszakai égbolton, zavarva a csillagászok fényképeit. Emiatt nem hivatalosan fölmerült már az a gondolat, hogy űrhajósok részvételével indítsanak kozmikus szemétgyűjtési akciót az égbolt megtisztítására. Direkt Jack London nagy barátja volt az italnak. Egy alkalommal törzsasztalánál üldögélt, amikor belépett az üdvhadsereg egy kis csoportja. és rázendített: „Adakozzanak a szerencsétlen alkoholisták megsegítésére!’’ Az író felnézett a pohárból, majd. kissé akadozó nyelvvel megszólalt: — Nagyszerű... kérem, küldjön ide egyet a szerencsétlen flótások közül, hadd részesítsem direkt segítségben! A Magas-Tátrában nem ritka látvány, amint zerge- párok vagy -csoportok a látogatótól megriadva eszeveszett futással iramodnak szikláról sziklára. Szinte hihetetlen, hogy menekülés közben nem vétik el a sziklahasadékot, nem zuhannak bele. A zergék kizárólag magas- hegységben élnek és jól alkalmazkodtak az ottani viszonyokhoz. Patáik erőteljesek, szélesek, s így biztos járást kölcsönöznek viselő- lőjüknek. A pata kiálló széle a legkeményebb, ez is hozzájárul , biztos ugrásukhoz. Ha ugyanis a pata megcsúszik a sziklaperemen, a pata széle megakad az egyenetlenségekben, s visszatartja az állatot. Ezenkívül a pata két fele egymás felé is elfordítható, de az álcsülköknek is fontos szerepük van a kapaszkodásban. Európában minden magas- hegységben megtalálható a zerge a Pireneusoktól a Kaukázusig. Nem vándorol át Fiatal, még starvation zergepár egyik hegységből a másikba, ezért a jégkorszak óta az egyes hegyvidékeknek saját állománya alakult ki. Ezek az idők folyamán némiképp módosultak, alfajokká alakultak. Legismertebb alfajaik az alpesi és a kárpáti zergék. Mindkettőt szigorú védelmi törvények oltalmazzák. III. Napoleon nevében A francia Ohouasel herceg utódai megnyerték a párizsi bíróságon az „Opera Comic” elleni pert. A bíróság újra nekik ítélte minden előadásra a színház 12 személyes páholyát. A jogot III. Napoleon császártól 1862-ben kapta a herceg. 1911-ben a Harmadik Köztársaság megerősítette a privilégiumokat. Később a színház igazgatósága eltörölte, mint minden • hasonló kiváltságot. Most a bíróság újra a családnak ítélte a jogot, kiterjesztve a herceg négy leszármazottjára. Az azonban, hogy mikor használhatják a páholyt, még nem ismeretes, tavaly ugyanis a színház, pénzügyi nehézségek miatt, meghatározatlan időre bezárt. A nagy változások kora o Mi sem bizonyítja jobban a szekszárdi erősség jelentéktelenségét, mint, hogy szinte teljesen 'kihullott az egyáltalán nem feledékeny nép emlékezetéből. Egész sereg helyet tudok az országban, ahol már híre-pora sincs semmilyen várnak, azaz pontosabban csak a híre van meg, mert valamilyen „vár” kezdetű, vagy végződésű helynév fennmaradt. Szekszárdon erre csak egy jelentéktelen utcácska, a Várköz utal. Az egykori várapátság környéke a történelmi városközpont. A királytisztelettel igazán nem gyanúsítható néhai Veres Péter kifogásolta alig két évvel halála előtt, utolsó Kijártakor, hogy miféle álszemérem jóvoltából nevezik egyszerűen csak Béla térnek. Hiszen ugyanilyen ötletességgel bármilyen keresztnevet táblára lehetett volna jpingálni, miért spórolták el az I. Béla vagy éppen I. Béla király tér elnevezést. O sem tudta, én sem tudom, senki nem tudja A történelmi városmagtól a vasútállomás felé haladva terek lánca következik, jobb- ra-'balra pedig a minden ide látogató előtt ismert új városnegyedek. Keréken harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Szekszárd — noha változatlanul megőrizte legkisebb megyeszékhely rangját (amiben én mellékesen szólva semmi pejoratí- vet nem érzek, hanem inkább valamiféle családiasságot, kedvességet) — a vigasztalan vidéki fészek státusából a magyar átlagváros fokára lépjen. „Á'tlagváros” — ilyen kifejezést nem ismer a szakirodalom, én agyaltam ki, de statisztikus ismerőseim egyetértettek vele. 1974-ben, Budapestet nem számítva Magyarországon 82 település viselte a „város” rangot. Az ország lakosságának kereken fele, pontosan 5 165 796 állampolgár ezekben élt. A két számot egymással elosztva kiderül, hogy a magyar „átlagváros” 30 800 lakosú. Szekszárd sorrendben szinte pontosan a felező vonalon helyezkedik el, a 82 magyar város közül a 40. helyen volt. Ebben a mai átlagvárosban élők 86,9 százaléka (1973- ban) kétszobás, vagy annál nagyabb lakásokban lakott. Felszabaduláskori elődjében csak 30,7 százalék élvezhette ezt a nem túlságosan nagy „luxust”. Ezek is hogyan? Hegyi Ferenc és Chrenóczy László közös tanulmányából idézek: „A lakószobánkénti lakók száma egy helyiségből álló lakásokban 2,5 fő, egyszoba- konyhás lakásokban 2,9 fő, a kétszobás lakásokban 1,3 fő volt. A teljesség kedvéért meg kell állapítanunk, hogy a kedvezőtlen arányok mellett a lakások állaga se mutatott vigasztaló képet. A belterületi lakások több mint 50 százaléka vert falú, szigetelés nélküli földpadozatú volt, építési időt tekintve zömében 100 év felettiek. A lakások 30 százalékában nem volt villany, a vízvezetékhálózatba bekapcsolt lakások az állomány 20 százalékát sem haladták meg." 1970-ben a szekszárdi lakások 88,5 százalékában volt villany és bár a vezetékes vízellátás dolgában a város messze elmaradt a kívánttól, a lakások 55 százalékában csapból folyt a víz. Szekszárdot nem lehetett vonalzóval, körzővel és ceruzával úgy kijelölni a térképre, mint Leninvárost, vagy a kukoricaföldek helyére épült Dunaújvárost. Az építkezések szinte mindig régi, elavult utcasorok bontását követelték meg. Jórészt a szanálásoknak- köszönhető, hogy a különböző házak, lakótelepek építése jó ideig némi ötletszerűséget mutatott, de tervszerűséget már kevesebbet. Csak a legutóbbi években sikerült eljutni oda, hogy a város olyan helyet választhasson egy új lakótelepnek, ahol bontási költségekkel, illetve a régi lakók ismételt elhelyezésével nem kellett számolni. A Baktán épülőre gondolok, melyről remélem egyszer még eszébe jut a város vezetőségének, hogy egyik utcáját néhai Baktai Ferenc kollégámról, a szülőhelyét annyira szerető, kitűnő, Rózsa Ferenc-dijas újságíróról nevezze el. Harminc évvel ezelőtt a legábrándosabb lelkű álmodozó se mert volna arra gondolni, hogy Szekszárdnak alközpontjai lesznek. Vannak. És a Wosinsky lakótelep szélén lakom. Átellenben a Kölcsey lakótelep házait látni, feljebb a hegyoldalban azt, amelyik Mérey apátúr nevét viseli. Innen jobbra áll az Előhegyi, odébb a Klapka, még odébb a KISZ- lakótelep. A vasútállomásra érkező balra a Tartsayról el- nevezettet láthatja, a gimnázium mögött már részben megszületett a Tambov, az előbb említett Baktán pedig tízezres lélekszámúnak szánt alközpont van kialakulóban. Az egyik üzletekkel jobban ellátott, a másik kevésbé, ide iskolát szánnak, amott már fel is épült,: — felesleges a helyszínrajzot itt visszaadni. A városi tanács végrehajtó bizottságának már hagyományává vált egy évek óta űzött és minden tiszteletet megérdemlő szokása. A végrehajtó bizottság tagjait évente két alkalommal autókba, mikrobuszba ültetik és végigvezetik a saját városukon. Nagyon tanulságos kirándulás. Előfordult már, hogy a megyei lap munkatársainak is része volt egy ilyen gördülő sajtótájékoztatóban. A körjáratokat ámuló figyelem kíséri. Uj utcákat fedezünk fel, megváltozott tájrészletekre bukkanunk, amt a távol élőnek kissé komikusnak tűnhet, hiszen nem metropolisban lakunk. Nemrégiben a város déli szélén Az alközpontok lakói jó, vagy javuló lakáskörülmények közt élnek. Arról azonban talán érdemes elgondolkodni, hogy a közösségi embertípus megteremtésének idején Szekszárdon éppúgy, mint egyebütt, olyan lakóházakat, lakótelepeket tervezünk, melyek cseppet sem közösségiek. Egyetlen kivétel az idősek részére emelt garzonház, melynek földszintjén úgy tudom társalgónak is szántak helyet. A hatalmas, 160 lakásos bérház is éppúgy 160 aprócska magánházat foglal magába, mint ahogy a mi kilencemeletesünk het- venhármat. Ha így, kicsiben nem is, de „nagyban” sikerült már az egykori „kis város, nagy falu”-nak kitörnie elzárkó- zottságából. A testvérvárosi kapcsolatokra gondolok, mely Szekszárdot a franciaországi Bezons-hoz és a jugoszláviai Becséhez fűzi. Utóbbihoz a magyarázta nekem valaki egy közös ismerősünk új lakásának helyét: — Tudja, ott van az An- gyal-szurdik fölött jobbra, ahol a régi Babits-szőlő felé kell menni! — mondta. Bólogattam és mosolyogtam. Az Angyal-szurdik; ami egyébként egyáltalán nem a mennyei seregekről, hanem egy nagyon is valóságos régi szekszárdi polgárról nyerte nevét; minden nagyobb felhőszakadáskor a lemosott termőtalaj tonnáit a völgy felé vezető szakadék: —volt. Már évek óta nem létezik, eltüntették. Egyik partja helyén házsor áll és ha Babits ma élne, aszfaltozott úton, taxival mehetne fel Cenci- * néni keresztje lábáig. Szekszárdi kontrasztok (Fotó: Komáromi) jelek szerint lazábban. A testvérvárosi kapcsolatokról a városi köztudatban az a hit él, hogy azok legalább is az égben köttetnek. Nem ott, hanem a Minisztertanács Tanácsi Hivatalánál, de erről a közvélemény édeskevéssé tájékozott. Gondolom, 10—15 évvel ezelőtt a szekszárdi földrajz vagy francia szakos tanárok se tudták, hogy hol van Bezons és a tanácsi vezetők még kevésbé. Azóta már köztudott, hogy a miénkkel nagyjából azonos lélekszámú kis iparváros Párizs- zsal szinte összeépült, a francia fővárostól csak a Szajna választja el és az azt övező „Vörös Gyűrűhöz” tartozik. 1975-ben múlt fél évszázada, hogy a közigazgatás itt a kommunisták kezébe került és — a német megszállás éveit nem számítva — azóta is ők vezetik a várost. A közeledés célja, az elv gyönyörű. A földrajzi távolságtól függetlenül hadd ismerjék meg egymást a két kisváros lakói, cseréljék ki tapasztalataikat, tegyék közkinccsé eredményeiket, kerüljenek a lakók emberileg is közel egymáshoz. Jó ideig magam is csatlakoztam ahhoz a szekszárdi véleményhez, mely szerint a testvér- városi kapcsolatok elsősorban azt a célt szolgálják, hogy a vezetők kölcsönösen utazgathassanak. Ezt a nem- is egészen jóindulatú teóriát rég megcáfolta az idő. Jóval több mint 200, cseppet sem vezető szekszárdi járt már Bezons-ban. A „nagy változások koráról” szóló és a múltból a mába vezető áthidaló fejezetet Császár Józsefnek, a város volt tanácselnökének, a megyei tanács általános elnökhelyettesének szavaival érdemes zárni: „Egy adott településen a kor emberének igazi kötődést ad az is, ha látja milyen lesz a város, amiért dolgozik, hogyan formálódik egyre szebbé, gazdagabbá... Minden része az egésznek, ahogy fejlődik az ország, úgy fejlődnek települései, s a városok, falvak szépülése, gazdagodása jelenti az egész ország fejlődését." (Folytatjuk)
