Tolna Megyei Népújság, 1977. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-22 / 93. szám
1977. április 22. ^PÚJSÁG 5 A levél nem nekem szól, engem csak megtisztelt bizalmával a címzett, aki pedagógus. A levélíró is pedagógus volt, ha ugyan a nyugalomba vonulás napján le lehet vetni a hivatást úgy, mint a munkaköpenyt a nap végeztével. Tulajdonképpen régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy mikor tekinthető befejezettnek egy pedagógus életműve, s befejeződik-e egyáltalán? Tekinthető-e befejezettnek az, amit tanítványok száza folytat, hogy azután a tanítványok tanítványai folytassák? Egyszer, amikor sok időm lesz a búvárkodásra, riportot kell írnom erről is. A sehol sem, csupán a szívekben jegyzett életművekről. tóik vezénylete alatt máris nagy hozzáértéssel, szeretettel végzik azt a munkát, amit hivatástudat nélkül nem lehet később éveken át végezni. tűk a szerény, kedves kislányt. Volt, aki ugratni próbálta, hogy „nem tud mit kezdeni a vasárnapjával?” Gyöngyi csak mosolygott. Világért sem árulta volna el, hogy vállalást teljesít. Fáradtan és boldogan ment dolgavé- geztével elfogyasztani a vasárnapi ebédet. És Böröcz Klári? Ha az osztály zsúfolt napjába nem fér bele a soron kívüli vér- nyomásmérés, csak neki kell szólniok az aggodalmaskodóknak ! Nem nyugszik, amíg meg nem szerzi a műszert. Közben csacsog, nyugtatja a nyugtalanokat. „Olyan ez a kislány, mint a szobába tévedt madárka. Minkenkit felderít esivogá- sával.” Hol innen, hol onnan hangzik a hívás — Kisnő- vér! Nővérke! Nővérkék! De jönnek hívatlanul, váratlanul is. János bácsi például arról számol be, hogy egy hétfői napon (soha jobb hétkezdetet!) szinte megszállták az egyik osztályt a harmadik bések. — Ki az ágyból! — hangzott a vidám vezényszó és az ügyes kezű lányok percek alatt áthúzták az ágyneműt. De ezzel még nem fejeződött be a sürgés-forgás. Mikor már nem volt munka, kerestek. Jöttek a meleg vízzel telt lavórokkal, vödrökkel és tisztogatni kezdték a kórtermek legkisebb zugát is. A tisztasági hadművelet végén ragyogtak a mosdók, tükrök, szekrények, radiátorok. Jaj volt annak a szigorú fekvésre ítélt betegnek, akit elragadott a nyüzsgés és megpróbálkozott a felkeléssel, a mocorgással! — Tessék azonnal visszafeküdni! Ha szükség van valamire, csak szólni kell! Az élelosztás sem tartozik a könnyen összecsapható munkák közé. Mégsem hiányzik soha a „jó étvágyat kívánok”, vagy a „kedves egészségére” kívánság, amerre ez a szolgálat végigvonul. — Mi, betegek, nagyon boldogok vagyunk a sok mosolygós fiatal arc láttán. Felvidulunk, amikor jönnek, mert mindenkinek juttatnak anyáskodó, kedves szavakat, mindenkinek igyekeznek enyhíteni baján. Q Idézem a levelet: „...nagyszerű, hogy ilyen szellemet tudott az iskola kialakítani. Ez az eredmény nem közömbös sem a kórháznak, sem azoknak a betegeknek, akik a nővérkék segí tókészségére vannak, vagy lesznek szorulva.” János bácsi gratulál az iskolának. Nem magánügy ez. mivel érdemelten gratulál. A kisnővérek gyakorlataik során rászolgáltak egyebek között a betegek dicséretére is. A gyakorlatoknak helyet adó osztályok főorvosai tudniillik jóval korábban fogalmazták meg elégedettségüket. Fontosak, nagyon fontosak ezek az elismerések, mert segítik a hivatástudat megszületését. Évekkel ezelőtt, amikor egy nyugdíjba vonuló idős nővért ünnepeltünk, hosszan beszélgettem vele az ápolónői hivatásról. Kérlelhetetlen volt, amikor lerántott az álmodozás egéből a földre: — A hivatástudatot nem a pályaválasztással kapja az ember. Akkor még csak szakmát, mesterséget választ. A tudat az első sikerek és kudarcok után kezd kialakulni, már munka közben. Kiváncsi vagyok, mit mondanak majd erről soksok év után Balázs Gyöngyi, Böröcz Klári és társaik... — Li — De maradjunk a levélnél. Sotkó János nyugalmazott tanító írta hat oldalon, Fenyvesi Jánosnak, a szekszárdi egészségügyi szak- középiskola igazgatójának. János bácsi néhány esztendővel ezelőtt még lapunk buzgó tudósítója volt. Kevés olyan közérdekű dolog eshetett meg a környezetében, amiről nyomban ne adott volna hírt. Közös problémánk is kevés olyan van, amiről ne lett volna mondandója. Felelősséggel persze, mint a legtöbb embernek, akire hivatása miatt sokan, s mindig figyelnek. Ebben a hat oldalas levélben János bácsi a szakközépiskola növendékeit dicséri, azaz felnevelő iskolájukat. „...mint volt pedagógus, általában nyitva tartom a szememet” — írja a megyei kórház egyik osztályáról, ahol betegként feküdt. „Azt figyelem mindig, hogy az emberek a rájuk bízott feladatokat hogyan végzik el.” Az következik ezután, hogy az iskolának nem kell szégyenkeznie a kórházban gyakorlatozó növendékei miatt, mert a lányok oktaAki annyi embert tanított, mint Sotkó János, annak joga van élethosszán vizsgáztatni is. Azt tette, amikor nem andalodott el attól a látványtól, amit a kórházi gyakorlatra sereglő kisnővérek alkalmanként nyújtanak. Szó sincs róla, őt is megejti valahányszor a fiatalság varázsa. De azért mégis az érdekli jobban, ami belül, a fejekben és a szívekben van. o A gyógyszerosztás nem egyszerű dolog. Ott a gyógyszerkocsi, ami valóságos mozgó gyógyszertár. Tévedni veszélyes. A fejlapokról leolvasható, kinek milyen gyógyszerből, mennyit kell kapnia. Vigyázni kell és nem elsősorban azért, mert az oktatók minősítik a végzett munkát és korrigálnak is, ha kell. A gondosság azért nélkülözhetetlen, mert a tévesztés a betegek ártalmára lehet. A betegek nézik a kisnővéreket és drukkolnak. „Nagyon jó. Remek!” Ritkán kell ugyanis korrigálni. — Vasárnap volt. Ez a nap a kórházban is más, mint a többi, .Azért-e, mert látogatókat vár az ember? Talán. Nincs olyan nyüzsgés sem, mint hétköznapokon. Ezért lepődtünk meg, amikor a kórterem ajtajában megjelent Balázs Gyöngyi, a szakközépiskola harmadéves növendéke, már korán reggel és kérdezte, hogy kinek mire van szüksége, mit kell kivinnie, nem kell-e var- lakit megmosdatni, tiszta-e mindenkinek a pohara? Nem akartunk hinni a szemünknek. Gyöngyike végigjárta a kórtermeket, sok munkát adtak neki. CsodálKI A VESZTES ? Szokásos módon kézbesítette a posta a kapospulai Petőfi klubkönyvtár híradóját, aminek tartalma nem szokványos. A bevezető tartalmazza az első negyedév impozáns látogatottsági mutatóit. A tervezett 150 rendezvény helyett tartotak 210-et. Az összes látogató és hallgató 4324 fő volt. A szöveges értékelés vi-. szont ahelyett, hogy büszkeséget és elégedettséget árulna el, az elmaradt rendezvényekről szól. Farkas József tiszteletdíjas könyvtáros felsorolja többek között, hogy elmaradt két előadás a Vöröskereszt szervezésében, az ifjúságpolitikai tanfolyam öt előadása, filmvetítés tizenkétszer és tévénézés 35 alkalommal. A mozi 1976. július 10. óta nem üzemel. A tűzoltóság ugyanis nem írta alá a használatbavételi engedélyt, mert a kijárati ajtók nem lengők, nincs megfelelő villámhárító és a gépházról hiányzik a lemezajtó, illetve ez utóbbi elkészült, a többi nem. Az ajtók előtti kilépők pedig rövidebbek a szabványnál. A klubkönyvtár és a dombóvári ÁFÉSZ egyezsége értelmében az ÁFÉSZ a könyvtártól bérelt épület két helyiségét átengedi közművelődési célokra. Az egyiket játékteremnek rendezte be a művelődési ház, a másikban pedig televíziókészüléket helyezett el. Az ÁFÉSZ alkalmazottja szükségképpen jelen van a nyitástól a zárásig, a tévét ki- és bekapcsolja, ezenkívül a fűtésről, a világíFarkas József, a klubkönyvtár vezetője^ tásról és takarításról is az ÁFÉSZ gondoskodik. Ez év január tizenötödikéig nem is volt semmi probléma. Ekkor az attalai közös tanács úgy rendelkezett, hogy a presszó csak 21 óráig tarthat nyitva, ami nyilvánvalóan megszűntette a televíziónézést, hiszen a főműsor közepe táján bezár a presszó. Február 28-án 18 fiatal levelet írt a művelődési ház igazgatójának, aki ezt március 10-én továbbította a tanácsnak. Az aláírók kérik a nyitva tartási idő meghosz- szabbítását. Kilencedik hónapja nem üzemel a mozi, és vitatkoznak azon, hogy egy órával korábban vagy később zárjon-e a presszó? Az első kérdésben már nincs is vita, mert azt elutasították, mondván: „Attalán is kilenckor zár a presszó”. Furcsa indok ez, de hát a tanács hatáskörében egységesítheti a nyitva tartási időket. Annál furcsább viszont, hogy amint a kérelem megérkezett a tanácshoz Halvaksz Erzsébet vb-titkár első dolga az volt, hogy kikereste az 'aláírók születési dátumát, majd mikor kiderült, hogy többen — nem mindannyian nincsenek, még tizennyolc évesek, ezt is bevette az indoklásba. Az lehet, hogy kiskorúak ilyen későn nem tartózkodhatnának a presszóban — bár ez is vitatható, de a tévénézés nem bűnös élvezet, amitől akár a kis-, akár a nagykorúakat el kellene tiltani. Tévéje otthon is van mindenkinek. Nem is ez a lényeg, hanem. hogy az ifjúsági klub tagjai tartalmasán és együtt szeretnék eltölteni azokat az estéket is, amikor a szépen felszerelt klub nincs nyitva. Nem véletlen, hogy ennek a kis községnek többszörös aranykoszorús és kiváló ifjúsági klubja van! Miért hát a tanács makacssága? És miért nem intézkednek. hogy a korszerűsítés fejeződjön be végre és megkezdődhessen a mozivetítés is? Tóth János tanácselnök kérdéseinkre azt válaszolta, hogy a tanácson semmi sem múlik és máris intézkedik, ha az ÁFÉSZ is úgy akarja, nyitva lehet a klub, a téesz- szel is megbeszéli az anyag- szállítást. A vb-titkárnő ennél szigorúbb lett volna, mondván, hogy kivitelező szerzése, az anyagszállítás Tóth János tanácselnök megszervezése és a villámhárító beméretése a tiszteletdíjas népművelő dolgai?!?) További csodálkozást kiváltó megjegyzések is elhangzottak a beszélgetésben. Például: „Mi adtunk hatvanezer forintot működtetésre, ötszázezret a korszerűsítéshez.” (Mellesleg a művelődési ház igazgatója csak 190 ezerről tud). „Fizetjük a fenntartást” stb., stb. De hát a tanács kötelessége-e a művelődési ház fenntartása! A fenti szemlélet a közművelődési törvény megalkotása után néhány hónappal enyhén szólva is furcsa. Az viszont biztos, hogy ahol a tanács és a művelődési ház igazgatója között ilyen áldatlan vita folyik. ott a vesztes mindig a — közművelődés. IHÁROSI IBOLYA Fotó: KZ Kötesd Házakat építtet a tanács Part- és barlanglakások felszámolására épített lakásokat a kölesdi tanács. Nyolc már elkészült, újabb nyolc pedig épül. Fotó: Kz Kis bolt, nagy hang Városszél. Szekszárd, Béri Balogh Ádám utca, az ÁFÉSZ 7. számú boltja. Kicsi vagy nagy bolt, arról a forgalom vall: havi három- százezer. És a forgalom egyre nagyobb lesz, de nem biztos, hogy ez az udvarias kiszolgálás, a jó kereskedői szellem meglétét igazolja. A környékben lakó asszo- nyók — nem túlzás — félnek bemenni a boltba, vagy ha ezt kényszerűségből meg is teszik — mivel nincs a közelben másik élelmiszerbolt —, akikor inkább az üzletvezető feleségéhez mennek, ha sorba is kell állni. Az üzletvezetőtől tartanak, ugyanis nem arról híres a környéken, hogy suttogni szokott, épp ellenkezőleg; a tisztelt vevőtől nem sajnálja a hangot. Nem egy, se két eset volt, mikor ez a hangerő közelében járt annak, amit a köznyelv úgy fogalmaz meg, hogy torka szakadta. A háziasszony elfelejtett hétköznap mosóport venni, bement hát szombaton a boltba és mit tesz isten, mosóport vett. Az üzletvezető sztentori hangon és nem- éppen szépirodalmi stílusban kioktatta, hogy miért kell neki pont hét végi bevásárláskor mosóport vennie. Egy másik asszonynak nem tetszett a kifli, nem vette meg... az üzletvezető nem sajnálta a fáradságot, még az utcára is kiment utána, hogy — természetesen maximális hangerővel — befejezze a boltban megkezdett kioktatást. A kereskedelemben legyek csak az átlagos vevő szintjéig tájékozott, akkor sem tudom elfogadni indokként, hogy valakit vérig lehessen sérteni azért, mert húsvét előtt tíz szappant kér közületi blokkra. Ezeknek ellenére a boltvezető kikéri magának, hogy ő minősíthetetlen hangot ütött volna meg. De ugyanabban a mondatban azt is leszögezi, hogy neki még egyszer születni kéne ahhoz, hogy az „alaphangja” megváltozzon. Tiszteletre méltó, hogy harminc éve dolgozik a szakmában, s bizonyára jó néhány vevő próbára tette a türelmét. Ez oka lehet az idegességnek, de indoka nem annak, hogy ezt az idegességet esetenként az áruval együtt továbbadja a vevőknek, akikről mellesleg nem a legjobb véleménynyel van. Nekem más a véleményem. Nem is olyan rég, a mostanival szemben, az utca másik oldalán volt egy vegyesbolt. Akkor nem azt mondták a környékbeliek, hogy elmegyek a boltba kenyérért, hanem azt, hogy elmegyek Ilikéhez, veszek ezt és azt. Ez a jelentéktelen momentum egy lényeges dolgot takar, nevezetesen, hogy az eladóval személyes kapcsolatban álltak, s imigyen köztük a hang emberi volt. Belátom, hogy ez a jelenség tűnőben van, de annyira nem fajulhat a dolog, hogy ez a vevő sokkolásában jusson kifejezésre. Az ÁFÉSZ kereskedelmi osztályának vezetője szerint jó néhány forint elment a szóban forgó bolt álláshirdetésére. Részint a fentiekből következően, részint azért, mert a forgalom mindezek ellenére nő, hiszen a baktai építkezéseken egyre több az építőmunkás és több az új lakástulajdonos a bolt körzetében. Sajnos eredménytelenül hirdették, mert nem jelentkezett senki, pedig a kiszolgálást át akarják szervezni két műszakra. És most arról néhány szót, ami nem történt meg, pedig a dolgok következményeképp meg kellett volna történnie. Nevezetesen, hogy a panaszokról az ÁFÉSZ vezetésének nincs tudomása, nem érkezett hozzájuk egy levél sem, panaszkönyvi bejegyzésnek sincs nyoma. Tehát hivatalosan nincs róla tudomásuk, márpedig egy vizsgálatnak csak ez lehet a kiindulópontja. Bár más miatt már kapott fegyelmit az illető boltvezető, a fentiek miatt viszont nem vonták felelősségre, nem vonhatták. Belátom, nem mindenkinek van bátorsága egy kiabáló boltostól elkérni a pa- naszikönyvet, de vannak a jogos panasznak más csatornái is. Boltról lévén szó, tanúk tucatjai látták az eseteket — nem beszélve az érintettekről —, de egv levél megírása úgy látszik meghaladja erőnket. Ennyire immunisak lennénk? Ennyire passzívák? ö ilyen és kész — szinte hallom, kézlegyintés kíséretében. Ne legyen ilyen, és ne legyen kész. Ennyit nem engedhetünk az önérzetből. Ennyire nem lehetünk beletörődők, a személy szerinti tenniakarásról lemondok. Emiatt a közöny miatt már jogos lenne szólni, vagy akár kiabálni, mint az ominózus üzletvezető. STEINER ISTVÁN Hiuatäs
