Tolna Megyei Népújság, 1977. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-17 / 89. szám

1977. április 17 ffepÚJSÁG 5 Tolna megyei művészek Tambovban A művészi | kifejezés ------------------- szándéká­nak igazi megmérettetése, ha ismeretlen közönség előtt, a művészeti hagyományok, a ki­fejező eszközök eltérő volta miatt kissé szorongva: vajon megértik-e — mutathatják be a művészek alkotásaikat. Ilyen megmérettetésre volt lehetősége a közelmúltban megyénk négy művészének: Tambovban rendezhették meg közös kiállításukat. Far­kas Pál szobrászművész, Molnár M. György festőmű­vész, Mözsi-Szabó István fes­tőművész és Szatmári Juhos László szobrászművész társa­ságában magam is tagja vol­tam a művészdelegációnak, mely a kiállítás megnyitása alkalmából Tambovban tar­tózkodott. „Kívülállóként”, nem érdekeltként talán ala­posabban fel tudtam mérni, hogyan fogadták a tamboviak megyénk művészeinek első bemutatkozását. Erről szeret- rék most röviden beszámolni. H add kezdjem legnagyobb élményünkkel: a siker mesz- sze felülmúlta várakozásun­kat. A megyei képtárban megrendezett kiállítás meg­nyitásán V. I. Csornij elv­társsal, az SZKP Tambov megyei Bizottsága első titká­rának vezetésével, megjelen­tek a megye párt- és állami vezetői, s olyan nagyszámú érdeklődő, hogy csak sorbán- állás után lehetett a terembe jutni... Megkísérlem meg­keresni az okát: miért ez a megtisztelő és megható fo­gadtatás. Azt hiszem, hogy először nem is a kiállításról, hanem a művészdelegáció fogadtatá­sáról kell szólnom. Az ott tar­tózkodásunk alatt mindany- nyiunkat körülvevő megkü­lönböztetett figyelem, a lekö­telezőén kedves vendéglátás adta meg az „alaphangot” a művek megértéséhez is. Ha kolhozban, üzemben, kutató- intézetben, múzeumban vagy iskolában jártunk, a baráti szeretet ezer jelét tapasztal­tuk. A szovjet—magyar ba­Devecseri Zoltán: Harmat meg lányarc mosdatott Csillagok siklottak a vízen, talpukon értem partot: itt istenekről beszéltek az évszakok meg istenek ellen a suhancszelek... Ágyat bontottak füvek, szerelemmel tisztulhattam még-szűz-lázadásba, annakelőtte én rakhattam a színeket az anyám-rajzolta virágra... És mikor eggyé először — harmat, s leányarc mosdatott — tüzesedett a világ velünk a Kettő egy-igazában: gyermekvadsággal ölelt a rajzolhatatlan kísértő — mindegy, melyik fontosabb: arc, szem, harmat, kulcsoló kezek-lábak Csillag-talpakon jártam vízen-szárazon és ahol nem, ott is akkor... Faust perce Tornai Józsefnek Nem a legszebb: a Margit-adta perc, nem is a nép tavaszi éneke halálkérés előtt. Az alku a legfontosabb: kíváncsiságunk győzelme fölöttünk — ez Faust szerelem-perce, s míg ember-voltunk zöld barlangjából ki nem költözünk: a miénk!! rátság legszebb ünnepén, ha­zánk felszabadulásának 32. évfordulóján, Magyarország — s szűkebb hazánk, Tolna megye — „követeiként” üdvö­zöltek bennünket mindenütt. A rendkívül gazdag és sok­színű programról, mely alkal­mat adott arra is, hogy mély benyomásokat szerezzünk a szovjet emberek életéről, munkájáról, természetesen aligha lehetne röviden beszá­molni. De ez nem is lehet cé­lom: a baráti fogadtatás hangulatát igyekszem érzé­keltetni, magyarázatát keres­ve annak, hogy a magyar és a szovjet művészek kifejező eszközeinek és törekvéseinek különbözősége ellenére miért is volt ennyire meleg hangú és értő a kiállítás visszhang­ja. Mert a kiállítás visszhang­jának meghatározó lényege is a barátság, a barátok mun­kája iránti érdeklődés volt. Ez az érdeklődés megterem­tette nyitottság segített ven­déglátóink számára a szovjet képzőművészet ismeretében nyilván szokatlan kifejező eszközökkel kísérletező mű­vészeink törekvéseinek meg­értésében. A Művészek Házában, mű­termeikben találkoztunk a tambovi képzőművészekkel, s meggyőződhettünk róla, hogy nem is olyan egyszerű „rá­hangolódni” azokra a mű­vekre, melyeket megyénk művészei bemutattak. Repro­dukciókból, és a moszkvai, leningrádi művészeti múzeu­mok anyagának korábbi meg­tekintése alapján ismertük ugyan a jelenkori szovjet képzőművészet csúcsteljesít­ményeit, most azonban, a tambovi művészek — hadd tegyük hozzá: kiválóan kép­zett, jó művészek! — műter­meiben találkozva a kész és félig kész művekkel, elemi erővel hatott ránk a művé­szeti hagyományok meghatá­rozta törekvések különböző­sége. Ha a szovjet művészek szándékaira szavakat kérések, legelőbb a méretekben is ki­fejeződő monumentalitás, s LASSAN két évtizede, hogy az angolszász országok egyi­kében megszületett egy új stílus. Beatnek nevezték és az volt a feladata, hogy a kiáb­rándult, türelmetlen és dü­höngő ifjúság zenei anya­nyelvévé váljon. E szokatlan lázadást kifejező és szító ze­nei kifejezésforma forradal­mat kavart és az újat akaró és új formákba öntött beat- mozgalom hamar éreztette hatását nálunk is. A gombamód szaporodó magyar együttesek azonban sokáig megelégedtek azzal, hogy csupán másolják a rá­dióból elcsípett világslágere­ket. E néhány évet még a ha­zai pop bölcsőjének sem ne­vezhetjük, hiszen sem a zene, sem a szöveg nem kötődött a mai ifjúságunkat érdeklő-iz- gató kérdésekhez. De egyet mindenképpen észre kellett venni: a kezdetleges beren­dezéseken játszott, hiányos tudású produkciót sok százan hallgatták az ország különbö­ző művelődési házaiban és klubjaiban. A beat egyre több fiatalt kötött le, foglal­koztatott — egyszóval szóra­koztatott. Változás akkor történt, amikor az élenjáró zeneka­rok saját stílust teremtve, önálló szerzeményeket mutát- tak be. A dalok országos népszerűsítésébe hamar be­kapcsolódott a rádió és a tévé, támogatást nyújtott a KISZ. A beat polgárjogot nyert nálunk — és a vita azóta is folyik a műfaj érté­keiről. Az egyik gyakorta hallott kifogás az, hogy a beat nem vált nemzeti kultúránk össz- kincsévé, hiszen túlságosan kötődik az angolszász zenei hagyományokhoz. Ezen még az sem segített, hogy nagy rit­kán a slágerekben bizonyos ennek érzelmi-értelmi fede­zete: a termelő munka és a forradalom, a Honvédő Há­ború heroizmusa jut eszembe. A festmények, még akkor is, ha olykor impresszionisztikus színhangulatokból rendeződik látvánnyá a kép, mindig megőriznek valamit a szavak­kal elmondható történésből. A jelenetezés — az ember nélküli tájat megörökítő ké­pek jelenetezése is — olyan, hogy a kép és a valóság lát­ványa mindenki számára összehasonlítható legyen. Az érzelmi tartalmakat a folyton változó valóság pillanattá — több rétegű jelentést hordozó állóképpé! —sűrítése hordoz­za. így a valóság hasonló in­tenzitású átélése, esetleg a megörökített jelenet előzmé­nyeinek és következményei­nek „elmesélése” rendkívül sokat tud segíteni a képbe sűrűsödő emberi mondandó befogadásában. A szobrászok — a festői jelenetezéssel lé­nyegileg azonosan — mindig az egyszeri létező, s tetteivel, máskor puszta létével, embe­ri habitusával hőssé magasz­tosuló Ember emlékművét mintázzák. Az egyes ember karakterjegyei természetesen egyénítenek, az emlékmű te­remtés szándéka viszont ki­emel: jelképpé magasztosít. Az egyénítésnek és általáno­sításnak ez az egysége hor­dozza ezeknek a szobroknak ünnepélyes monumentalitá­sát. A Tolna megyei művészek munkái általában nélkülözik az ilyen valósághű jeleneic- zés, vagy az egyes ember jel­képpé magasztosítása szándé­kait. A realizmus igénye mindanrviuknál a valóságra, mint festői vagy szobrászi él­ményre való hivatkozást je­lenti, ugyan, ez a „valóság” azonban az érzések, hangula­tok, gondolatok elindítója csupán, s nem közvetlen „té­mája” a műnek. Mözsi-Szabó- nál is, részben a két szobrász­nál, Farkasnál és Juhosnál is, az egyszeri létezőtől többé- kevésbé elvonatkoztatott, jel­népzenei motívumok lelhetők fel. Az ellenzők azt is kifo­gásolják, hogy együtteseink még mindig túlságosan érzé­kenyen reagálnak a zenei di­vat változásaira, a siker kon­junktúrájának kedvéért még azonnali stílusváltozásra is hajlandók. Az érv: — még ha némi igazság is van benne — mégsem helytálló. Nem helyt­álló már azért sem, mert a pop bevallottan sohasem akart többet a tömegszóra­koztatásnál, a közönség igé­nyeinek kiszolgálásánál. Kül­földi sajtóvisszhangokból jól tudjuk, hogy a magyar éne­kesek és együttesek nagy nemzetközi keresletének egyik magyarázata, hogy programjuk — magyar, és ez különbözteti meg a hasonló effektusokat megszólaltató azonos ritmusú, de végül is más zenei hagyományokon nevelkedett külföldi együtte­sektől. A POP HAZAI továbblé­pésének persze van egy nagy hátráltatója: és ez paradox módon éppen a szórakoztatás­ból ered. Köztudott, hogy a nálunk kialakult zenei ízlés ritkán fogadja el a szokatlan, bonyolult, nem első hallásra érthető dallamvezetést. A melódia, a fülbemászó sláger mindig is nagy tömegeket vonzott és ez alól tizenéve­seink sem kivételek. Az olcsó zenei fogásokat alkalmazó, sokszor könnyes-szirupos slá­gerek még mindig közkedvel­tek, az előadó-együttesek többsége — a kis számú él- vonalt leszámítva — pedig még alá is játszik ennek az igénynek. így sokszor poros dallamok tűnnek fel új hang- szerelésben a különféle tánc­zenei bemutatókon, és rádió­felvételeken, jól ismert zenei és versi fordulatok köszönnek vissza. képpé desztillált, s a monu­mentalitást, heroizálást alig- alig vállaló emberi emlékmű­vek a leginkább jellemzőek. S ráadául ezeket az intim emberi emlékműveket a lírai áhitat mellett olykor a majd- nem-kívülállás apró fintorai — a groteszk, a humor — is meglegyintik. Molnár tájai (s emberalkotta tájai: a város­képek) a tájlátvány szerkeze­tének és a foltokká rendez­hető színvillódzásnak az egyensúlyát keresik. A szer­kezetesség és a színjátékok egyensúlya teszi ezeket a ké­peket mássá, mint amit a konkrét látványra utaló cím ígér: a természetnek és em­beri teljesítményeknek öröm­teli jelképeivé. Mindezt így végiggondolva talán nyilvánvaló, hogy mit is jelent a művészi törekvé­sek különbözőségéből eredez­tethető értelmezési nehézség. De az is nyilvánvaló, hogy mégiscsak van valami közös: a jelképpé fogalmazás szán­dékának közössége. S ez nyil­ván elegendő volt ahhoz, hogy a Tolna megyei művé­szek kiállítását maradéktala­nul megérthessék a szovjet emberek. Mert a legalapve­tőbb — s ezt szavakban is kifejezték vendéglátóink —, hogy a Tolna megyei művé­szeknek — ugyan úgy, mint tambovi kollégáiknak — meghatározó élménye az Em­ber. Ezért tartózkodnak az el- embertelenítő absztrakciótól, az önkényesen teremtett ré- buszoktól. Számunkra j a nagy em­------------------- béri örömöt a z jelentette, hogy a művek és a közönség találkozásának ilyen élményével gazdagod­tunk. Meggyőződhettünk ar­ról, hogy az igaz művészet — az eltérő művészeti hagyo­mányok ellenére — inter- nacionális. Szilágyi Miklós A popkoncerteken néhány éve feltűnt új elem a látvá­nyosság, vagyis a show. Ra­gyogó színpadi ruhák, káprá­zatos fénytechnika, ködgcmo- lyag, a mozgást kimerevítő sztroboszkóp, villámlás és hó­esés, koreografált mozgás — megszokott kellékek ma mar a hangversenyeken. Ha nincs meg a vizuális kapcsolat a színpad és a közönség között, száraz produkcióvá szürkül az egész — vallják a zenészek, és igazuk van. A koncert azért élményszerűbb a le­mezhallgatásnál, mert a szín­padi látványok, fények, a mozdulatok és a színek össz­benyomása teljesebb, gazda­gabb érzelmi hatóerő. A pop­éi a rockzene értékesebb ága az évek során kiteljesedett. Az utóbbi időben különleges súllyal jelentkeznek az össze­függő, látványos elemekkel tarkított előadások, egységes zenei és szövegbeli mondani­valóval, nagy dinamikával és hatásfokkal. LÉNYEGÉBEN mindkét — tehát a kommersz és az igé­nyességre törekvő — pop- és rockzene szervesen beépült a szórakoztató iparba. Mindkét irányzatnak végül is azonos a célja: ha más eszközökkel is, de tömegekhez szólni, töme­geket vonzani. Nem mindegy tehát, hogy milyen megfogal­mazásban, milyen köntösben jelentkezik e sok ezer fiatalt és idősebbet érdeklő, elgon­dolkoztató, vagy éppen el­riasztó, alig húszesztendős ze­nei forma. A miértre régen van felelet — a hogyanba azonban nemcsak az alkotók és a zenészek, hanem a kö­zönség is beleszólhat. E be­leszólás mértéke és értéke meghatározhatja egyben á szórakoztató pop- és rockmű­faj jövőjét is. Bálint Péter A pop és a szórakoztatás Nagymarosi táj Illyés Gyula: Fogtam a kezük És Lőrinc most, Szabó, — mi már? Igen: egy marék „gyémántszikrázású” mondat! És egy hosszú csontváz a földben. Bár fogtam a kezét. S Mihály, Babits, — mi? Igen, az az „aranytiszta” jaj —. És egy hosszú csonváz a földben! S még Gizi is, Bajor? Igen — és Jóska, a jó ivó-evő — és Etuska, a gyerekágyas — Egy-egy hosszú csontváz a földben. És Sárközi és Áron és Paul és — Bár fogtam a kezük. S ha volna szó a vádra, hogy a kezdet mást ígért? Egy hosszú csontváz a földben! Bárhogy kapott kéz kéz után. Szülői kéz Vonat elrántotta kezek folyam elrántotta kéz fuldokló fölé nyúlt karok mind az elkésett tenyerek után — Minden eltűnő kéz után — S ha mégis föltekintenénk? Mert hisz onnan, felülről... S mert ez a nyakfölemelés is menedék — S mert hátha mégis lehet egyszer onnan... Ujjhegyről bár... csak tréfaképp... No de, kedves, fölnőtt fiúnk van, idenézhet. Eszerint szálkás már — faálarc-szerű bár — ez a mosoly, de föl, és szembe így, bárhogy kopog, zuhog, mind hidegebben és — úgy tetszik — megállíthatatlanul — miközben suttogtatik valami parancs — Kitől? ö? Az? Amaz?! Elkaphatatlan, megszólíthatatlan. Bortnyik Sándor festménye (1975) Ujváry Lajos festménye Ember és gép

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents