Tolna Megyei Népújság, 1977. március (26. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-13 / 61. szám
A ^PÚJSÁG 1977. március 13. * magazin magazin magazin m Óriás távcső a Pamírban •# A Tadzsik SZSZK Tudományos Akadémiájának asztrofizikai intézete Gisszárban, a Pamir hegység területén működik. A legkorszerűbb eszközökkel folytatják itt az égbolt tanulmányozását, beleértve az alig észlelhető meteoritok rádió-csillagászati megfigyelését is. Az itt alkalmazott teleszkóp többféle berendezéssel egészíthető ki. Mivel a mozgatható részek tekintélyes súlyúak, olaj csapággyal gondoskodnak arról, hogy a teleszkóp asztronómiai óra pontosságával kövesse a csillagos eget. Képünkön: éjszakai megfigyelésre állítják be a fényképezőgéppel felszerelt nagy pontosságú csillagászati megfigyelő berendezést. Visszatér a süvegcukor? Sokan úgy vélik, hogy a cukor újkori termék, azelőtt csak mézet fogyasztottak őseink. A valóságban azonban a cukor első hírét már Nagy Sándor, macedóniai hadvezér hozta magával Indiából az i. e. IV. században. Ekkor már készítettek cukornádból édes lét, szirupot. A cukor kristályosítását már az i. u. I—II. században ismerték az indiaiak és a kínaiak, de Európába csak a perzsák és arabok útján került. Rendkívüli drágasága miatt a cukorkristályokat (kandiscuk- rot) nem fogyasztották el, hanem díszként alkalmazták. Galeotti, Mátyás király történetírója megemlékezve egy lakomáról, külön ír a drága cukorkristály asztaldíszről. A XVIII. századig csak a nádcukrot ismerték, de az évszázad vége felé már megjelent a répacukor. Magyar- országon először Tessedik Sámuel, a nagy botanikus foglalkozott répatermesztéssel és maga is készített répacukrot. A cukor tömegméretű elterjedése után gondot jelentett a szállítás és a tárolás. A zsákokba ömlesztett kristálycukor mellett elkezdték a finomított süvegcukor gyártását. A rozsdamentes réz, illetőleg acélforrriákba nagy erővel préselték be a finomított cukrot és a végső süvegformát cukorlével ragasztották össze. A többnyire kék vagy piros papírba csomagolt 5—10 kilogrammos tömbökből a tömör cukor felső kúpja kikandikált. Az idősebbek még jól emlékeznek a süvegcukorra. Jóllehet, hazánkban már vagy 50 esztendeje nem gyártják, a régi fűszeresboltok cégérén még a felszabadulás utáni években is látható volt a cukorsüveg. A régi formát ma már csaknem teljesen kiszorította a jóval termelékenyebb és olcsóbb kristály-, por- és kockacukor. Kivételes vevők azonban a mai napig is vannak. A Perzsa-öböl melletti arab sejkségekben (Katar, Abu-Dhabi, Bahrein stb.) még ma is a süvegcukrot vásárolják jó pénzért. Európában egyedül Csehszlovákiában gyártanak ilyet. Az utóbbi években egyes cukorgyárak Magyarországon is gyártanak kis cukorsüvegeket, de csak ajándékképpen és nem a kereskedelmi forgalom számára. A megajándékozottak dísztárgynak használják a valódi cukrot tartalmazó süvegecskéket; esetleg az ismét divatba jött rézmozsarakban megtörik, miként nagyszüleink tették... F. T. 54. „Különös — gondolta a lány, ahogy elrablója magára hagyta és körülnézett kissé. — Kétségkívül barlangban vagyok.” S tudta, hogy a barlang, csakis a „százlikú” szurdok egyik ürege lehet. Tán a legrejtettebb, tán a leghozzáférhetetlenebb. A bejáratot sehol se látta, a barlangban mégsem volt sötét. Úgy tűnt, rejtett fény szűrődik be, s terül derengve szét. Nyílást keresett a sziklában vagy legalább repedést. De sehol egy törésvonal a természetvéste, durva falon. S akkor, ahogy fejét félrefordította, meglátta a tűzhelyet és fölötte a kürtőt. A fény a kővel körülágyazott hamura, s megszenesedett fadarabokra hullott. A boltozat ott természetes szűkületet alkotott, tölcsérformán. Csak fenn, magasan segítette a természetet az ember keze, átütvén a sziklát, hogy a füst távozhasson. Keskeny volt a lik, ha tenyérnyi, de a nap most betűzött rajta. „Arra sem nyílik hát szabadulás” — gondolta a lány. És nem értette magát, hogy csak így egyszerűen gondolja, kétségbeesés nélkül. Mint ki elképzelni se tudja magát reménytélen helyzetben. Tán mert egy ártatlan gyermek lelke lakik benne? Tán másért? Az ember visszatért hozzá a barlang homályából. Kannát hozott, s durva vájatú fatálkát. Mézet csurgatott a tálkába. „Igaz hát — gondolta a lány; az idegenszerű katonainget nézte, az inget, az össze- fércelt szakadásokat, az ingen. — Minden igaz.” Csak valami mégsem. Az erdő rémének emberi arca volt. A félvadság bozontján átsugárzott. Megint az a kedvesség, az a szomorkás szelídség, ami az első rápillantás élménye volt, s ami annyira elütött a vadság stigmáitól: a cserzettségtől, a bozontosságtól, hogy tán fel is nagyítódott éppen ezért. S a mozdulatai is — úgy lehet, a képzelet toldásától — határozottan hálás igyekezetnek hatottak. Ahogy a mézet esetlen kézzel csorgatta, s a fatálkát odanyújtotta. Az az erős kéz remegni látszott. Az erős kéz, ha könnyű dologgal bibéi. Megint elindult, s megint hozott valamit. Megint és megint. Gombát és füstön szárított húst, gyökereket, gumókat és aszalt gyümölcsöt, melyek vadon teremnek az erdőn. Végül rozskalászból készült bodagot kotort ki a hamuból. Anyicska foga csaknem beletört. És ez volt az igyekezetében: lásd, mindenemet odaadom. S a szemében a boldogság fényeiből szőtt reszkető aggodalom: el ne illanj, csalfa tünemény; tíz körömmel ragaszkodom hozzád. Nézte, ahogy a lány eszeget, bár inkább csak gyümölcsöt. A beteget nézik így, ily bátorító, biztató mosollyal, ily boldog megkönnyebbüléssel, ha végre ételhez nyúl. Asztalforma kő állt ott és tuskó mellette. Arra ült az ember. És csak nézte a lányt, nézte. Itta be magába szomjasan a látomást. Nem tudott betelni. A lány pedig fel-felmosolygott, de inkább csak lesütötte szemét, hogy szabaduljon a szüntelen nézéstől. Nem félt, nem tudott A fogkefe Az insbrucki egyetem fogklinikáján és elektronmikroszkópiái intézetében megvizsgálták, melyik az a fogkefe, amelyik legjobban tisztítja és masszírozza a fogat, illetve a fogínyt, esetleg melyik sérti azt. A vizsgálatok alapján kiderült, hogy a fogkefe hatása lényegében a szőrök hegyén múlik. Az a jó fogkefeszőrzet, aminek végét egyenesen vágják le, illetőleg élei lekerítettek. Arany hintó Nem közönséges trófea akadt az egyik grúz halász hálójába. A halász mostanában tért vissza az Indiaióceánról, s zsákmánya két, mintegy huszonöt milliméter átmérőjű teknősbéka volt. Szovjet tudósok megállapították, hogy a két parányi teknőske, az igen ritkán előforduló tengeri teknősfajhoz tartozik, a tudományban aranyhintó néven ismerik. Elnevezését páncéljának sajátos színezetéről kapta. A napfényben úgy ragyog, mintha arannyal lenne futtatva. A teknőskéket a batumi állatkert akváriumának ajándékozták. Az áttelepített tek- nőcök hamarosan hozzászoktak az új körülményekhez és rohamos gyarapodásnak indultak. A batumi állatkert akváriuma az egyik legnagyobb szovjet akvárium. Több mint ötszáz tenger- és óceánlakó van benne. Állati hangtár Rendkívüli intézményt — a természet hangjainak tárát — nyitották meg Moszkva közelében. Az akadémia mellett működő hangarchívum alapját a Szovjetunióban élő, több mint 250 madárfaj hanglemezre rögzített „csevegése” adta. A gyűjtemény összeállítója Borisz Voprincev professzor, 15 éven át foglalkozott hangok vadászatával. A biofizikus még ma is hódol rendkívüli kedvtelésének. Ma ő a hangtár vezetője. Madárhangok mellett emlősállatoké is bekerül a gyűjteménybe — az anyagot tudósok és művészek, zenészek és iskolások is igénybe vehetik. Magyarország egyetlen ferde tornya Ha ezt halljuk: ferde torony, tüstént Pisa, e középolaszországi város jelenik meg képzeletünkben. A több mint félszáz — egészen pontosan 54 — méter magasba felnyúló torony, amely 1174. és 1352. között épült, s 4,3 méternyire tér el a függőleges iránytól. Pisa ferde tornyát mindenki ismeri, azt viszont annál kevesebben tudják, hogy Magyarországon is áll egy megdőlt, sisakdíszes építmény. Szécsényben, Nógrád megye történelmi csengésű helységében találkozhat az utas vele: ott magasodik a község főterén. Dőlése persze nem „pisai” méretű, hiszen ferdeségét csak centiméterekben lehet kifejezni, ám aki figyelmesen vizsgálgatja, hamarosan rábólinthat: bizony dől ez is... Milyen célt — célokat — szolgált egykor a szécsényi ferde torony? Előbb a tűzfigyelők kapaszkodtak fel magasba vivő lépcsősorán, majd később harangok szóltak tetőtartó gerendái alatt... Azon kívül, hogy a XVIII. század második felében építették fel Magyarországnak ezt az egyetlen „ferde” tornyát, a három emeletnyi magas építményről nem sokat tudunk. így az sem ismert, hogy mikor kezdett dőlni. Ami biztos, hogy Borovszky Sámuel Nógrád vármegye története című híres könyvében már így, ferdén ábrázolja a korabeli rajz. 4 AKÁCZ LÁSZLÓ (Bojtár Ottó felvétele — KS) félni valahogy ezektől a szemektől, tudja isten miért. Egyszer felpillantott, és látta a könny patakját a szakállban csörgedezni. S ekkor az ember bújt a lány tágra nyílt tekintete elől, nagy, durva tenyerébe temetve arcát. Válla rázkódott. Sír! — csodálkozott a lány. — Miért sír? Tán meg se tudja mondani — gondolta, hisz szavát még egyet se vette, s úgy lehet, el is vesztette szavát a magányban. Mert (Schubert Péter rajza.) bizonnyal nagyon régen él magában az erdőn. S az ember, mintha csak meghallotta, megértette volna a lányt, felnézett, könnyes szemmel és azt mondta érdekes szláv nyelven, amely nem egészen olyan volt, mint amit Anyicska beszélt, de azért meg lehetett érteni: — Semmi... Vagyok boldog. Nagyon boldog. Látszott, hogy birkózik a szóképzéssel. A nyelv láthatatlan kerekeiről mintha évtizedes rozsda pattogna. Látszott, minden szóért meg kell küzdenie, amit végül is nagyon mélyről, verítékes munkával az idő rátelepedett, vastag rétegei alól kibányász. De lám, a megbontott rétegek! Valahonnan három magyar szó is felbukkant. S mennyire örült neki. — Én... vagyok... magam — mondta magyarul, furcsán, töredezetten. Mint egy három falból álló, beomlott öreg ház. Mint ásatásnál előkerült nagyon- nagyon régi cserepek, s lám, összeáll belőlük egy korsó, a lélek friss italával teli. Még egyszer megismételte boldogságában és mellére bökött. Durva, erős ujjal, más halandó feljajdulna. — Rozumiem — bólintott Anyicska, vagyis hogy érti. Ezt is meg azt is. S az értés, a megértés, a női szív átélése ott csillogott nedvesen a szemében is. Nem tudott semmit az emberről, de valamit sejtett nagyon mélyen, ahol a félálmok tanyáznak, a lélekben. Vagy ha a sejtés majdnem tudás, a lélek még tudattalan moccanását „érzésnek” mondhatnánk inkább. De ránézett a takaróra, s rajta a koronás monogram ismerősnek tűnt. Átlebbent tudatán a kérdés: „Hol láttam?” (Folytatjuk)
