Tolna Megyei Népújság, 1977. március (26. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-08 / 56. szám

A ^fÜÉPÚJSÁG 1977. március 8. Könyvismertetés Asszonyok tüköré Moziban A mozik műsorán legújab­ban szereplő Düh című ame­rikai filmnek, George C. Scott alkotásának története pár mondatban összefoglal­ható. Egy katonai vegyiüzem­ben folyó kísérletek során egy véletlen baleset miatt idegbénító gáz kerül a leve­gőbe. A pusztán, ahol a fer­tőzés történt, csak egy far­mer tartózkodott a fiával. A fiú és az apa fertőzést szen­vedett. Mindketten kórházba kerültek, a hatóságok pedig igyekeztek eltitkolni a kelle­metlen balesetet. Amikor az apa megtudja, hogy fia meg­halt, és ő is menthetetlen, gyilkos ámokfutásba kezd. Mindent felrobbant és min­denkit, aki útjába áll, megöl, míg végül a méreg legyőzi őt is. A történet elmesélve banálisnak hat. De George C. Scott kiváló rendező és szí­nésznek sem utolsó — ő játsz- sza az apa szerepét — a tör­ténetből igazán feszült és tar­talmas mondanivalójú filmet készített. Pedig ez az, amit senki sem várt tőle. Aki lát­ta a film előtt vetített hír­adót, ahol pár percben össze, sűrítve pont annyi borzalom volt, mint az egész kétórás filmben együtt, az valami egész másra számított. Sokan az előzetes miatt nem men­tek el a film vetítésére. Ügy tűnik, filmforgalma­zásunk vezető szakemberei hűen átveszik a nyugati film­vállalatok sokkoló hadjáratá. nak módszereit. A filmtől megfosztott borzalomsorozat a jobb érzésű nézőket el­riasztotta a tartalmas és iga­zán sokat mondó alkotás megtekintésétől, ami kár. A nyugati világban nincs változás az ilyen kínos bal­eset után sem. Dan Logan, gyilkos ámokfutása után meghal a repülőtér betonján. Az ügyet sikerült eltitkolni. „Csak” meghalt néhány em­ber. Az élet megy tovább. Lehet folytatni a kísérlete­ket. Tamási János Női irodalom nincs. Férfi­irodalom sincs, csak iroda­lom van, de az a lehetőség szerint csupa nagybetűvel. Nagyjából ezt ismeri be Föl­des Anna, a Kossuth Könyv­kiadó gondozásában megje­lent „Asszonyok tüköré” cí­mű válogatás szerkesztője, nagyon rokonszenves elősza­vában. Huszonöt forint hoz­závetőleg négy-öt doboz ci­garetta ára. tehát tulajdon­képpen nem pénz. Ezért az összegért a remélhetőleg na­gyon nagy számú olvasó hoz­zájuthat az Ómagyar Mária- siralomhoz, „Árva” Bethlen Kata gyönyörű önéletírásá­nak egy részletéhez, Zrínyi Ilona leveléhez, Dukai Ta- káöh Judit, Szendrei Júlia, Petőfi, Mikszáth, Móra, Kaff­ka Margit, Ady, Móricz, Vár­nai Zseni, Szécsi Margit, Bródy Sándor, Kosztolányi, Gelléri Andor Endre, Illyés, Nagy Lajos, Bálint György, Nagyot nézne az olvasó, ha minden hét elején előre meg­próbálnánk felhívni a figyel­mét arra, hogy melyik nap, hányadik oldalon, mit olvas­hat a Tolna megyei Népújság hasábjain. (Mellékesen szól­va: — mi is nagyot néznénk, ha ezt meg tudnánk monda­ni!) A Rádió és Televízió Új­sággal, mely már huszonkét esztendeje a legolvasottabb hazai lapok egyike, termé­szetesen más a helyzet. Jel­lege szerint figyelemfelkel­tésre hivatott, magyarázásra és ezt nagyjából-egészéből jól viszi végbe. Tanú rá a magas példányszám és az ol­vasók (=rádióhallgatók és tv-nézők) érdeklődése. Ami­kor nem tesz jól valamit, az akkor fordul elő, ha eleve dicsér. A hallgató-néző nem mind kiskorú — a kiskorúak műsorairól egyébként nem­régiben írtunk —, tehát ma­ga is meg tudjá ítélni, mi volt jó és mi nem. Ha Má- riássy Judit megdicséri Ken­de Máriát, Jókai Anna Czi- gány Tamást, Feyér Zoltán többé-kevésbé mindenkit, Veres Péter, Radnóti, Arany, Petrőczi Kata Szidónia, Illés Endre, Nemes Nagy Ágnes, Örkény István, Sarkadi, Vá- czi Mihály soraihoz. A könyvismertetés írója általában tartózkodjon a szuperlatívuszoktól, hiszen olyan sok a könyv és közöt­tük oly kevés a remekmű. Ez a kötet az utóbbi évek re­mekművekből származó vá­logatásainak egyik legtöké­letesebbje. Egyként dicséri a szerkesztő ízlését, nagyon tudatos, de ugyanakkor íz­léssel mértéktartó válogatá­sát és a Magyar Nők Orszá­gos Tanácsának teljesítmé­nyét, melynek révén az 1977. évi nemzetközi nőnap alkal­mából olyan kötetet tett le az olvasók asztalára, me­lyért a legigényesebb könyv­tár tulajdonosának se kell szégyenkeznie. örülnie vi­szont szabad és kell is. ORDAS IVÁN akivel az igazán kitűnő „Táskarádió” szerkesztése so­rán kapcsolatba került; ak­kor merő udvariasságból szí­vesen hiszünk nekik, de ön­magunknak azért még szí­vesebben. A két nagy tömeg­kommunikációs szerv belső életéről, „műhelytitkairól” szóló információk maradan­dóbb nyomot hagynak az olvasóban. Például a leg­utóbbi számban Dorogi Zsig- mondé, Marthy Barnáé, vagy az olyan írások, mint Kul­csár István önkritikus kriti­kája az élő beszéd nyelv- helyességéről. Jó lenne, ha a különböző lapok rádió-, tv- kritikáiban való tallózásról végleg leszokott volna a szerkesztőség. Legalább is az eddig követett elvek szerint, amikor szinte gondosan a legsemmitmondóbb fráziso­kat ollózták ki, mintha bi­zonyítani akarták volna or­szág-világ előtt, hogyha nekiduráljuk magunkat, sem­mit mondani azért mi újság­írók is tudunk. Ez az 1977. évi 9. számból szerencsére már elmaradt.-s. -n. Következő heti filmjegyzetünket a Kilenc hónap. cí­mű új magyar filmről írjuk. Rádió Az „rtv“-újságról Tv-napló . Erről, arról SHERIDAN. Gyakran már panaszt is hallani, hogy a tv folyton tanít, az iskolatípusok minden létező faj­táját képviseli, s a sok tananyagban már-már elveszik a tanuló. Nem hiszem, hogy így lenne, mert mindenki, aki ad valamit magára, holtig tanul, s ha ebben a tv segít, annál jobb. Néha viszont nem ártana, ha az úgynevezett szórakoztató műsorok esetében sem feled­keznék meg az okos és szükséges ismeretterjesztésről. Nem arra gondolunk, amit évekkel ezelőtt csináltak, amikor egy-egy komoly úr hosszú, unalmas és áradozó tanulmányt olvasott fel a bemutatásra váró filmről, amivel rendszerint sikerült minimálisra csökkentenie érdeklődésünket, arról nem is beszélve, hogy dicséretei általában nem találkoztak a néző véleményével. Nem értekezésekre lenne szükség, hanem rövid eligazításra, mint például Sheridan esetében, akiről nem ártott volna elmondani, hogy nem mai szerző. Ugyanis Richard Brinsley Sheriden 1751—1816 között élt, abban a korban, amelyet az angol irodalomban a nagy, bár nálunk egyáltalán nem olvasott Doktor Johnson neve fémjelez. Drámaíró volt, politikus, színházigazgató, parlamenti képviselő. Irodalmi munkásságát tulajdon­képpen egyetlen vígjáték, A rágalom iskolája jelenti, ami viszont ma is színpad-, illetve tv-képes, mint a vasárnap esti angol film is bizonyította. HÁNYÁN JUSSANAK TOVÁBB? A „Ki mit tud?” sajátos műfaj. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy valakinek ki kell esnie, hanem arról is, hogy valakinek tovább kell jutnia. Legutóbb két operaénekesi képes­ségeket ígérő hölgy között kellett volna választani, s a zsűri rövid habozás után módosította a játékszabályt: jusson tovább mind a kettő. Fordult a kocka, nem sokkal később három gyengécske énekes közül kellett választania a zsűrinek. Az ismert ' zenekritikus sűrű füstfellegek között azt mondta: „Ugyebár az úgy van...” — amihez a ismert zeneszerző is csatlakozott. Látszott rajtuk, hogy szívük szerint azt mondanák, egyik se jusson tovább, igazságérzetüket azonban le­győzte a játékszabály és a rejtélyes tapintat, mely ha nem is ismeri el a dilettantizmus jogát, de jelenlétét kénytelen tudomásul venni. így aztán egyik tovább is jutott. Na és'? — kérdezhetnénk. TEGEZÉS. Az egyik riportműsorban a Riporter (nőről van szó), minden bevezetés nélkül letegezi a riportalanyt (férfi). Azelőtt soha nem találkoztak, nem is valószínű, hogy fognak, ám a riporteri fölény valami ide nem illő haverkodással mondja a fiatal tanárnak: Hát neked mi a véleményed? A fiatal tanár természe­tesen nem meri visszategezni a Riportert, leplezetlen zavarral áll előtte, s azt mondja: Kérem szépen... Angol nyelvterületen nincs tegezés, magázás sincs, a magyarban ellenben igen, s ez lehetővé teszi, hogy az udvariasság vagy az udvariatlanság különböző for­máival éljünk. A jómodor úgy hozza magával, hogy a fiatalabbak megvárják, amíg az idősebbek letegezik őket, bár hivatalos érintkezésben — egy riport is az! — nem szokott előfordulni. Hangsúlyoznunk kell, a jó­modor hozza így magával. Ha hiányzik, az egészen más. CSÁNYI L. 49. Aztán a rendőrszakasznak adott rövid utasítást. A szakasz kettévált, széthúzódott, civileket vegyített maga közé. Mire a lánc így felfejlődött, a fennsík teljes szélessé­gében, Maigret csaknem szétrágta a pipa szopókáját. Elégedett volt a csatárlánccal; kettős sorában nem volt foghíj. Az első sor másfél méternyi közeit a második sor ki­töltötte. — Na, most fésülünk — mondta Maigret, s arra gondolt, hogy nincs az a lyukas húszfilléres, ami fenn ne akadjon e fésű fogain. Elsőnek Sandi tábori ásóját találták fneg. A fonoda segédmestere rikkantva mutat­ta fel a méretarányos holmit. — Egy gyanús tárgy! — Semmi — legyintett Sandi. — Csak az enyém. Maigret csalódásában kivette a pipát a szájából, s azzal fenyegette meg a sorok előtt ugráló buzgalmas kis embert. Noha a helyzet komikus volt, senki se nevetett. Görcsbe rándulva doboltak a torkok. Maigret otthagyta a csatárláncot és Zsab- kához lépett. „Sápadt vagy, fickó” — gon­dolta. A két rendőr kissé oldalt lépett, hogy helyet adjon a nyomozónak. — Hol történt? — hajolt az öreg a fiú arcába. Mereven a szeme közé nézett. Az állta. — Sehol. — S csak a foga koccant gya­núsan, a pimasz válasz hitelét csappant- ván. Csattant kis híján pofon is érte, el­öntvén a nyugalmából oly nehezen moz­dítható öreg Maigret-t a paprikaméreg. De a meggondolatlan cselekedettől meg­mentette egy váratlan esemény. Keze fél­úton megállt, s úgy maradt némileg a le­vegőben. A csatárlánc épp csak előrehaladt, úgy nyolc-tíz lépést, nagy vigyázattal, semmit meg nem kerülve, tövisbozótokba is be­hatolva, ügyelve, hogy zsinórban maradjon — amikor a jobbszárnyon, a gyáriak front­ján felordítottak. Maigret odakapta fejét, de a sűrű bozót­tól mit se látott. Ekkor a kis ember csör­tetett ki onnan. Hadonászott az ásójával. —• Gyorsan, gyorsan!... Megvan, az iste­nit neki! Maigret zsebre csapta a pipáját, s sza­ladt a kis ember után. A helyet már tolongva körülállták. — Táguljanak! Táguljanak!... A kis ember furakodva vágott utat Maig- ret-nek. S Maigret ismételt csalódása jeléül újra kikotorta zsebéből a pipát. De most nem fenyegette meg vele Sandít. Mert, noha nem várta hulla az embergyűrű közepén, de amit találtak, az lekötötte figyelmét. Az emberek éppen egy termetes kőlap odébbmozdításával voltak elfoglalva, mely kőlap ekkor már csak félig takart egy rej­télyes nyílást. S e' nyílás különösen azért volt rejtélyes, mert karvastagságú vasfo­natokból kovácsolt rácsozat zárta el. A vasfonatokat rücskösre és vörhenyes szí­nűre marta az idő. — Ez nem ma készült — jegyezte meg a segédmester. — Persze, hogy nem! — kiabált Sandi, csaknem olyan vörösre hevülten az izga­lomtól, mint amilyen vörös volt az öreg vas. — A törökök csinálták! Maigret letelepedett egy zuzmóágyra, nézte a munkát, a kövek álcájából, a rá­nőtt laza gyeptakaróból mind teljesebben kibontakozó rácsot, mögötte az üreg titok­homályát, figyelt a bepotyogó törmelék messzeségbe vesző hangjára. Még a pipája is gondolkozott. Nem érdekelte más, mint ami végett elindult: kideríteni, felgöngyö­líteni a lehető legcélratörőbben a bűntettet, és aligha pusztán a gyarló kíváncsiság tar­totta fogva a nagy nyomozót a különös üregnél, odázva * ágát. Maigret gondolkozott. Cserepeket rakott össze mindenféle hallomásaiból, s a nagy nyomozók ösztönével összefüggéseket sej­tett. Fogalma se volt, miért kell elidőznie e mellékvágánynál. Egyet azonban tudott, s ez a szakma parancsa: senki és semmi sem oly ártatlan, hogy gyanús ne lehetne. Je­lentéktelen apróságok néha a megfejtés kulcsát rejthetik. No éppen nem „jelentéktelen apróság”, amit találtak, közét az ügyhöz azonban aligha lehetett volna rációval kimutatni. Az ösztön, a szimat vetett itt cérnaláncon horgonyt pusztán, az elemi logikának is képtelenül és nevetségesen. Aligha lehetett elképzelni, hogy hullát rejtettek el a rács mögé. Közein ököl, ha befért, nyitni meg ki tudja, mikor nyitot­ták, a messzi időkben. Még a ráomlott kö­vek is összenőttek már, közeik begyapja- sodtak az odatelepedett humuszon. A kő- és gyeptakaróból épp csak kikandikált a vas, a rács két-három sötét szeme. A kö­vek alján is, amikor elmozdították, nedves földréteg volt, puhatestűek nyüzsögtek benne. Sandi tábori ásója mohó fürgeséggel mű­ködött a „török” vasrács kiszabadításánál. Maigret merőn nézte és intenzíven pöfé­kelt. (Schubert Péter rajza.) Ekkor árnyék borult a pipára, onnan le­csúszott a nyomozó csizmájára. Maigret felnézett, s egy kordnadrágot látott. Fur­csállta, hogy inog-binog a nadrág, finoman rezeg, mintha szellőben száradna valamely kötélen, noha teljes szélcsend volt. A nadrág mögött más nadrágok is gyü­lekeztek, szintén kordanyagból. Valameny- nyiben emberek voltak, a legelsőben sze­mélyesen Králik Franyo. — Van valami? — kérdezte Maigret. Franyo képe barázdáltabb és cserzettebb volt annál, semhogy színváltozásait érzékel­ni lehetett volna. Pedig alighanem elpi­rult most, míg elébb sárga volt inkább, ki­fogyván a vér az arc medreiből. Pislogása jobban árulkodott. Esett ebből mindenfele, leginkább a kis ember ásójára, éppen csak Maigret-nek nem jutott belőle. — Nekünk muszáj menni haza. — No? — ámult el Maigret, úgy tett, mintha elámulna. — Hát erre nem kíván­csiak? Mi sül ki ebből? — Kíváncsi vagyunk mink... — Engedel­mesen szólott Franyo, izzadta a szót. A szemét meg leszegte az időrágott vasra. Maigret nézte az atyafi nadrágját, gyö­nyörködött a kord remegésében. „Alapo­san reszket a lábaszára — mondta magá­ban elégedetten. — Már ezért megéri a dolog.” — És minek kell hazamenni? — kérdez­te a pipások ősnyugalmával. — Muszáj az... Vizecske kell adni állat­nak. Hátulról is segítették: — Sír ólba. Kéri enni. — Idő mikor jön, annak enni kell. Maigret mind meghallgatta ezt az egy­húrú sirámot. — No, hát nem eszik olyan forrón. Az asszony majd ad neki. — Intett: csücsülje­nek csak le! De a parasztok nem ereszkedtek a fűbe. Nyugtalan álldogáltak ott és meglehetősen szerencsétlenül. Most majd kijózanodnak — gondolta Maigret, mert ismerte a lelkűk titkos ru­góját. Tragikus arcuk elárulta: életük tán legsúlyosabb perceit élik. Verítékes féle­lemben, két hatalom kutyaszorítójában. Az evilági és túlvilági erők közé préselődve. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents