Tolna Megyei Népújság, 1977. március (26. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-31 / 76. szám

1977. március 31. /^tolnaN, NÉPÚJSÁG 5 FIATALOK FIATALOK FIATALOK FIATALOK Kecskemét Tolna megyei nap Hétion kellemes napot töl­töttek együtt a szekszárdi óvónőképző szakközépiskola negyedikesei és a Kecskemé­ti Óvónőképző Főiskola nap­pali tagozatos hallgatói. A találkozó elején levetí­tették a Tolnai tájakon című filmet, majd két tájékoztató következett. Vida Jánosné, a megyei tanács művelődésügyi osztályának helyettes veze­tője a megye általános fej­lődéséről, ezen belül az ok­tatásügy és természetesen az óvodai hálózat bővüléséről adott képet a hallgatóságnak. A tájékoztatóból kiemelésre kívánkozik, hogy a megyé­ben minden ötévest fel tud­nak venni az óvodába és az összes „beóvodázás” aránya is a legmagasabb az ország­ban. A külterületeken van­nak még fehér foltok, ami­nek eltüntetése a jelen idő­szak feladata. Ez elsősorban az iskola-előkészítés szem­pontjából fontos. A megye kulturális életéről és köz- művelődési helyzetéről Fer­tőszögi Béláné főelőadó szá­molt be. A harminc Tolna megyei hallgató bemutatta a vendé­geknek az iskolát és a hét­emeletes modern kollégiu­mot. A hetedik emeleten van­nak a klubhelyiségek, ezek egyikében kapott helyet egy hétre a megye népművésze­tét bemutató kiállítás is. Az óvónőképző szakközép- iskola diákjai műsorukkal tették emlékezetessé az első Tolna megyei napot a kecs­keméti óvónőképzőben. Amit a néző nem látott A Ki mit tud műhelyében A kőbányai Pat®ki térre-----------------í— a belváros­ból a kilences busszal lehet kijutni. Uj lakótelepek, le­bontott háztömbök, magasba törő falak mellett kanyarog az autóbusz. A végállomás néhány méterre van a nem­rég épült modern, szép Pa­taki István művelődési ház­tól. A kultúra egyik legrepre­zentatívabb budapesti felleg­vára néhány éve készült el több mint 110 millió forintos költséggel. Az előtérből lép­cső vezet a hatalmas ku­polaterembe, ami a művelő­dési centrum színházterme. Most már hetek óta a tv-sek uralják. Kihúzott kábelek, paravánok, sarokba lökött, vagy a mennyezetről lógó több tízezer kilowattos ref­lektorok és mikrofonok meg­számlálhatatlan sokasága uralja a színháztermet és környékét. A nézőtér első széksorait lebontották, a színpad így nagyobb lett és a nézőik és a szereplők között jut hely a sínen mozgó ka­mera számára is. Az idegen nehezen igazo­dik el ebben a „civilizált dzsungelben”, de a Ki mit tud-os fiatalok otthonosan mozognak a színpadon és környékén. Pedig nem kita­nult színpadi művészek, akik hosszú évékig tanulták a nyilvános szereplés forté­lyait. őket csak a játék, a nemes vetélkedő izgalma hozta ebbe a kívülről csillo­gó világba. Diákok, bolti el­adók, katonák, gyári munká­sok, mérnökök és felsorolni is lehetetlen, hányféle mun­kát végző fiatalok. Ami kö­zös mindannyiukban, hogy valamit mesteri, művészi tö­kéllyel elsajátítottak, profi­szinten megtanultak. Most ők vannak színpadon, az ország nyilvánossága előtt. A hosz- szú hónapok, évek erőfeszí­tésének, eltökélt tenni akará­sának eredménye, a bemuta­tott produkció. A kamerá­kon keresztül már nem lát­szik a sok visszariasztó, vagy új nekifutásra késztető ku­darc és az izzadságcseppék sem látszanak. Egészséges, örömteli játék van csak. Pedig a rögtönzöttnek tű­nő — egyenes adásban köz­vetített vetélkedő — előké­szítése is napokig tartott. Egy-egy pénteki elődöntő, vagy középdöntő előtt már kedden reggel gyülekeznek a műsorban fellépő fiatalok. Az első megbeszélések légköre még nyugodt. Akkor még nem kezdődtek meg a viták arról, hogy ki milyen ruhá­ban legyen, illetve lehet, ki mit ad elő, milyen sorrend­ben. Aztán jönnek naponta a próbák. Reggeltől estig. A sok aprólékos beállítás, a kamerák mozgásának meg­tervezése, a hangerősítő és képrögzítő berendezések be­állítása, számtalan próbája. Addig, amíg a színpaddal, a tv-műhellyel ismerkedő fia­talok idegen, keresett moz­gásából természetes fellépés lesz. Az utolsó - Pénteki “ nap a legnehe­zebb. A zenekarok és énéke­sek már kora reggel gyüle­keznek. Délelőtt hangpróba. Az előadott számokat, zene­műveket sorra magnóra ve­szik, majd a zenekartagok vagy szólisták a nézőtéren ülve magnóról visszahallgat­ják előadásukat. Ilyenkor még van lehetőség korrek­cióra. „Adj egy kis basszust rá, a tv-ben még így sem fog hallatszani” — hangza­nak köziben a vezényszavak. „Már megint nyekergeted a gitárt, ahelyett, hogy játsza­nál” — korholja a zenekar- vezető egyik emberét. Ebéd után főpróba. Min­denki teljes díszben, a tech­nikai személyzet éppúgy a helyén, mint a zsűri tagjai. Nekik sem kell az esti be­nyomás alapján dönteniük. Már délután hallanak min­den produkciót, van idejük mérlegelni, összehasonlítani. A szereplők esti ruhájukban, az operatőrök, rendező, szer­kesztő, ügyelő, világosítók, kábelhuzogatók, hangtechni­kusok, kameratologatók és a technika más megszámlálha­tatlan és kideríthetetlen munkakörű emberei el­játsszák az esti adást. Csak éppen a kamerák által rög­zített műsort nem az éterbe, csak a monitorok képernyői­re és a képmagnók mágne­ses szalagjaira közvetítik. Nézők is vannak a délutáni főpróbán. Kőbánya apraja-nagyja, valamennyi ráérő embere ott tolong a művelődési ház előtt. A bennfentesek már tudják, délután könnyebb bejutni, mint este és nincs is olyan meleg, mint akkor, amikor a reflektorok már zárt ajtók mögött ontják perzselő fényűiket. A főpróbának öt óra, fél hatra van vége. Hattól kez­dődik a finálépróba. Amikor este adás végén a riporter, Horvát János színpadra szó­lítja a szereplő együtteseket és szólistákat, talán senki sem gondolja, hogy ez is szi­gorú szabályok, előre meg­alkotott koreográfia szerint történik. Azt is eldöntik, hogy ki jön futva, ki sétálva, ki hova áll meghajlás után. Este negyed nyolc. A lép- csőféljáratokat kihúzott zsi­nórok zárják el. Egyik olda­lukon az unatkozó flegma teremőrök, a másikon a zsi­nóroknak feszülő tömeg. A háromszáz személyes néző­térre kiadtak közel ötszáz belépőjegyet. Aki ülni akar, nem árt, ha tolakszik. Sokan tudják ezt, ezért már fél hétkor ott állnak, övéik az első sorok. Akik hittek a meghívó szövegének, ráérő­sen hét után jöttek, már csak az utolsó sorokban, vagy állóhelyekben reményked­hetnek. Aztán beengedik a néző­ket. Egymást taposó tolon­gás, tülekedés kezdődik. Fél nyolc után már mindenki megtalálta a kiharcolt vagy juttatott helyét. A szereplők kisminkelve várnak öltöző­jükben. A színpadon ott ül­nek a zsűri tagjai, az adást vezető riporter is ott van. Rövid megbeszélés a nézők­kel, 'ismerkedő, időhúzó kér­dések, feleletek. A monitoro­kon már a felirat is látszik. „Kapcsoljuk a Ki mit tud? helyszínét...” Nyolc óra. .--Figyelem —------------------ ot másod­p erc múlva adásban va­gyunk!” — kiabál az ügyelő, majd megszólal a Ki mit tud? szignálja. Kezdődik az adás. Tamási belekóstolnak abba, mi is a munka... (az értelmező szó­tár szerint ........testi és szelle­m i erőkifejtést kívánó céltu­datos, tervszerű, a társada­lomra nézve hasznos emberi tevékenység”). Búskomorság venne erőt rajtam, ha ezek a fiatalok csak most kóstolná­nak bele a munkába. Ugyan­itt azt is olvastam, hogy a munka fáradtságot okozó erőkifejtés. Ez érvényes a tár­sadalmi munkára is, bár olyat még nem hallottam, hogy bárki is megszakadt volna e tevékenység gyakor­lása közben. Szóval nem fo­lyik az a hámszaggató nagy meló. Több száz — állítólag min­denféle testi és lelki ener­giától dúzzadó — fiatalról van szó. Mi realizálódik eb­ből az energiából? Jórészt szervezés kérdése, hogy mi­lyen hatékony ez a munka. Van ahol tíz ember négyó.rai három derék aranyásónk tör­ténete meglehetősen mere­dek és kevésbé romantikus fordulatot vett; facsemeték telepítésébe kezdtek. Na persze az aranyásók aranyláza (munkaláza) fel­tűnt néhány hasonszőrű em­berkének, s jó néhányan kö­vették a kis csoportot. A kö­vetkező kép néhányukat mu­tatja. A cím lehetne a Három testőr (mely a kóbor irodal­márok megtévesztésére szol­gál — lásd Dumás Dümá — mert mint az ábra is mutat­ja, négyen vannak szegény­kéim). Most éppen küldetésük és feladatuk himalájai ma­gaslatán állva vigyáznak, ne­hogy elfogyjon a munka... Tudva azt, hogy a tétlenség (szegény Pató Pali esete pél­dázza) tragikus következmé­nyekkel jár. Meséből ennyi elég is, mi­vel nem vagyok tévémaci. A képek Gunarason készültek, ahol is dombóvári középisko­lások végeztek társadalmi munkát. Tavasszal immár ha­gyományosan a KISZ jó né­hány akciót szervez. Az ilyen parkosítások meglehetősen látványosak, több száz jó­kedvű fiatal kaszát, kapát ra­gadva ügyködik. Társadalmi munkát végez. Komoly szó (bár ők kifürkészhetetlen okokból egyszerűen melónak nevezik). Idősebbektől hallot­tam a megjegyzést: legalább Rövid, és előre megfontolt szándékkal koholt történet a képekhez: Három aranyásó elindult a hegyek felé, ám hogy, hogy nem, vagy a he­gyek ballagtak arrább, vagy az iránytű maradt otthon, a három aranyásó Gunarason találta magát. Megmarkolva az ásó elnevezésű szerszámot, turkálni kezdték a földet. Arany ugyan nem volt, de helyette agyag, pontosabban (és tudálékosabban) humusz­agyag komplexus annál több, s ez utóbbinak — miként ar­ról minden óvodásnak tudo­mása van — nagy jelentősé­ge van a talaj megkötőké­pességében, imigyen a ter­mőerejében. Ezt felismerve. Az ifjú leányzó, bizonyára információéhségtől hajtva elegyedett szóba a tipp-topp kéményseprő legénnyel. A környezetszennyezés divatos téma, nem árt tehát, ha az ember'megfelelő tájékozottsággal rendelkezik a levegő- szennyezést illetően. Hogy randiről lenne szó? Ugyan kérem, ez a feltételezés koromfekete füstként hat az if. júság teljesen más irányú érdeklődésének felhőtlen egén. gk Hogyan éljünk? A Forradalmi ifjúsági na­pok keretében tartotta meg a ZIM KISZ-bizottsága ifjúsá­gi klubjában vitafórumát. Harminc fiatal gyűlt össze, hogy az igen aktuális témát — a szocialista életmód kér­dését — megvitassa. A vita­fórumot Sasvári Ernő, a bonyhádi pártbizottság mun­katársa tartotta. A rövid vi­taindító után a fiatalok meg­nézték az 50 képkockából álló „Hogyan éljünk” című diafilmet, mely csupa negatív jelenséget ábrázolt, és meg­vitatták a helyes, pozitív ma­gatartást, melyet az egészsé­ges életmód diktál. FRAJDA JÓZSEF KISZ-titkár munkájára kicsődítenek száz embert, s fél óra múlva már csak a nagy kapanyél tá­masztás megy, bemutatva az ősi póz valamennyi változa­tát. Ezt nevezhetjük pazar­lásnak is. Az ellenkező példa mikor is jó az a bizonyos szerve­zés, van anyag, van eszköz és megfelelő számú ember is. Ilyenkor van a munkának értelme és ebből fakadóan öröm is, és az a bizonyos jól­eső fáradtság is megadatik az önként vállalkozónak. Példa erre a múlt szombaton a Bottyán-hegyen folyt tár­sadalmi munka, ahol szinte órák alatt összehoztak egy kézilabdapályát. A társadal­mi munka becsületét csak az ilyen példák szaporításával lehet és kell megerősíteni. A vidámság, a balhé mellett érezniük kell munkájuk ered­ményességét, ésszerűségét. Nem érdemes száz ember délelőttjét feláldozni arra a tereprendezésre, amit egy dó­zer tíz perc alatt elvégez. A munkaerő ingyen van, de ez nem jelentheti azt, hogy nem lehet gazdaságosan felhasz­nálni. Értékeléskor beszá­molnak ennyi meg ennyi fo­rint értékű társadalmi mun­káról. Érdemes lenne ilyen­kor megnézni, vajon csupán jobb szervezéssel nem lehe­tett volna megduplázni a szá­mot? A címben aranyásókra utaltam. Bizonyára jó néhány százalékuk, ha nem is ara­nyat talált ásás közben, de forintban kifejezhető érté­kes munkát végzett. Javulni kell a szervezésnek, hogy a társadalmi munkát végzők közül egyre kevesebben kény­szerüljenek — hogy az arany­hoz stílszerűek legyünk — meddő ásásra. — steiner — Fotó: Gottvald Összetört szívek klubestjén A jó öreg Mengyelejev megalkotta táblázatban sem lehet olyan acélos anyagot találni, melyből egy olyan szívet lehetne gyúrni, ami kibírna annyi törést, zúzást, s egyéb drasztikusabbnáí brutálisabb beavatkozást, amennyit Demjén Ferike — ezek alapján bizton állít­hatjuk — kősziklánál kemé­nyebb szíve eddig kibírt. Több száz napja kiáltja, sut­togja, sóhajtozza koncert­pódiumról, rádióból és le­mezről a teljesen részvétlen és könyörtelen közönségnek, hogy az egyetlen, s amellett érzékeny szívét ripityára törték. Darabokra, szegény­nek. Ehhez képest elég jól tart­ja magát, mint arról a múlt heti Babits művelődési köz. pontbeli Bergendi-koncerten meggyőződhetett saját sze- műleg, illetve fülűleg a nagy­érdemű beat-kedvelő publi­kum. A fiatalabbak közül is elsősorban a hölgyek — mint arról szórványos sikolyok is tanúskodtak — Demjén t akarták látni. Megkapták a pénzükért, ami járt. Nem­hogy életnagyságban láthat­ták kedvencüket, hanem an­nál pár centivel nagyobban — a kisebb gólyalábak mé. rétéit is megközelítő magas­ságúnál egy arasszal maga­sabb cipellőinek jóvoltából. A közönség másik része nyilván a slágergyáros Ber- gendire volt kiváncsi. Elé. gedetten távozhattak. Volt slágerlisták ormait megjárt, friss, és volt fehér szakállú sláger egyaránt, a kétórás blokk alatt. A nagyérdemű harmadik része igazibb koncertzenét várt, nem kevésbé remélve, hogy valami ízelítőt kap a nemrég megjelent jazz- album anyagából, improvi- zatívabbá, élőbbé, most szü- letőbbé, egyszerivé téve a zenét. Belátom ennek objek­tív akadályai is voltak: Hajdú Sanyi megbetegedett. Jó néhány hónapja kilépett a fúvós trió harmadik tagja, Latzin Norbert (megalakítva a Marionett Rt-t, amelyről ezen a tényen kívül mást nem lehet hallani). Valószí. nű hiányát pótolandó a már említett jazzlemez felvéte­leinél közreműködött Frid- rich a Syriusból, a kitűnő pozanos. Megértem, hogy a két Bergendi fivér nem vál. lalkozott annak játszására, amit hárman fújtak lemez­re és ráadásul stúdióban. — st — Kéményseprő-stop

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents