Tolna Megyei Népújság, 1977. március (26. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-03 / 52. szám
4- ‘ffepÚJSÁG 1977. március 3. Asszonyok a klubban A régi szekszárdi épületben, a Kálvin téren, valamikor iskola volt. Most a politechnikai műhelyek raktára és egy könyvtári fiók kapott itt helyet. A könyvtár hétfőnként klubhelyiséggé változik. A felsővárosi olvasó asszonyok klubja 1971-ben huszonegy alapító taggal alakult, ma már félszáznál is több aktív klubtag jár az összejövetelekre, amelyeknek gazdája, szervezője a klubvezető, Sebők Lászióné. A klubtagok többsége már nem fiatal asszony — dolgos munkásévek vannak mögöttük. Életükben új szín ez a klub, ahol nemcsak, egymás között lévén, jókat beszélgethetnek, hanem nívós előadássorozatokat hallgatnak, s közös célokat tűznek maguk elé. Az öt év alatt bejárták az országot, és minden esztendőben külföldre is kirándultak. Jártak Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Ausztriában, idén Romániába készülnek. A közösen előkészített utazásokat közösen feldolgozott élmények követik, amelyeknek utóélete meghatározhatatlan. Úti élményeikről az egész környék beszél, s ma már talán csillapulóban a csodálkozás: a klub tagjai, ezek az „egyszerű” asszonyok, hogyan jutottak el odáig, hogy igényeljék a közös, nagy kirándulásokat? Tegyük hozzá, nemcsak a világjárást igénylik, hanem a színvonalas előadásokat is. Képeink egy jó hangulatban telt, kötetlen foglalkozású összejövetelen készültek az asszonyklubban. Komáromi Zoltán képriportja 45. Lonci Terézáéktól egyenest a tanácsházára sietett. A téren helybelit nem is igen lehetett látni, csak csupa idegent. Munkásokat a textilgyárból. KISZ-eseket főként. Teleülték a tanácsháza lépcsejét, s a padokat az ablak alatt. Be-beszállingóztak a kocsmába és türelmetlenkedtek, mikor lesz már az indulás. Legtöbben izgalmas túrának fogták fel a dolgot. Lábukban benne zsibongott a mehetnék. Szerettek volna már valahol benn járni az erdőben. ’A rendőrszakasz, szerelését meglazítva, „oszolj”-ban heverészett a tűzoltóraktár előtti gyepen, ök is várakoztak. Benn a tanácsházán pedig dolgoztak a nyomozók. Folyt a kihallgatás. Zsabka tagadott. Pimasz vigyora ingerelte a fiatal nyomozót. S ha nincs ott az öreg, aligha ússza meg néhány jól elhelyezett „flemm” nélkül. — Követtük. És? Mi van abban? így beszélt, amikor a búcsúnapi esetet firtatták. — Csináltunk neki valamit? Az öreg szemmel intette a fiatal nyomozót. Az nyelt tehetetlen mérgében. Mert csinálni valóban nem csináltak Zsabkáék semmit. Effektive. A pofont is ő kapta. Csakhogy az is fennáll, hogy nem is nyílt módja. S ha módja nyílik — ismervén őt —, bizonnyal él is vele... Márpedig most az erdőn, a bányában módja nyílott. A bosszúra is, a pofonért. Zsabka azonban tagadott. Végül a nyomozók megunták, és két rendőr közé állították, ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem zárták le az ügyét. Buda tanítóhoz fordultak és alaposan megmosták a fejét: hogy lehetett elengedni a lányt magában ? Kioktatták, mint egy gyereket. És Buda tanító szőke arca csupa pirosság volt, a haja is elvörösödött, önérzete, akár a nyír kérge, melyen vágást ejtenek, úgy könnyezett. — Még akkor se volt magának gyanús — mondták az arcába —, mikor látta, hogy ez a zsivány is eltűnt?!... Még akkor is késlekedtek. Legalább magának lett volna esze! — Nem beszélve, hogy a bejelentéssel is bűnösen késlekedtek — morgott az öreg; pont olyan rövid pipa kéménylett a foga közt, mint Maigret felügyelőnek a tv-ben. Buda tanító csak makogni tudott. Egyetlen mentsége volt, hogy nem ültek ölbe tett kézzel. — Még szép — mondta az öreg. S úgy találta, kár tovább az időt vesztegetni egy helyben topogással. Kinézett, gyülekeznek-e már a parasztok. A hivatalsegéd házról házra járt, hogy aki férfiember odahaza van, a tanácsháza előtt köteles megjelenni. — öregek is? — kérdezte a reszketeg vén Janó. — Azok is — mondta fontosán a hivatal- segéd. — Hacsak nem ágyban fekvő. Nem volt kibúvó. A vén Janónak görcsös botjára támaszkodva ki kellett sántikálnia a térre. A lépcső alatt gyülekeztek már, elég sokan. -Előjöttek a házak mélyéről, minthogy inkább ott voltak elbújva, senkit se kellett a határból hazacitálni. Szótlanul, zárkózottan várakoztak, tisztességes, ünnepre való ruhákban. Bársonykalap, bársonyzakó, bársonypantalló, ősi illem szerint, mely kötelező, ha hivatják az embert — urasághoz, magas hivatalhoz. Az ünnepélyes arcok tisztességtudó alázata és méltóságteljes rezzenetlensége is ily ősi maszk; mögötte feszeng a lélek, morzsolja a maga malmát az ideg, pattogva rezegnek a belső húrok a megfeszített éberségtől, a (Schubert Péter rajza.) lapuló gyanakvástól: mi jön, mi következik, mi les ránk, miféle kifürkészhetetlen veszedelem onnan a magasból, ahol minden titokzatosságba burkolózik? Egy ember volt, ki fittyet hányt az ősi illemre, minthogy nem is volt gyökere e földön és iskolája is volt valamennyi, a lelkét tán ezért nem engedte gúzsba kötni sem ördögnek, sem más hatalmaknak, és mert a szüntelen kíváncsi keresés volt az öröme, a nyugtalan nyüzsgés az életeleme. Minélfogva jól értesült volt. Persze a csorba telefon is kézhez állt neki. Ez az ember megérezte, hogy felvirradt a napja. De az is lehet, egyszerűen csak tudomást szerzett róla, hogy az ő ideje eljött. Túrabakancsot húzott hát és térdnadrágot, azt a pepitát. Alakjához képest elméretezett térképtáskát akasztott a nyakába, csak a méretarányos tábori ásó hiányzott, mert az már ott volt a helyszínen eldugva, azaz még a múltkor ott maradt. „Nem baj — szólott magában —, ha többen találunk is rá a törökök mesés kincsére, úgyis az államot illeti. A dicsőség azonban a miénk.” Sandi hát túrához öltözötten jött a térre, s jól következtetett. Míg a többiek, amit nem szerettek volna maguknak, arra nem is készültek. És Sandinak se hittek, ki a maga „paraszti logikájára” hivatkozva előre megmondta, mielőtt még bárki illetékes szóba ereszkedett volna velük, kilépvén hozzájuk a lépcsőre, hogy nem másért hivatták őket, mint hogy az erdőre kell menni, a lány keresésére. (Folytatjuk)
