Tolna Megyei Népújság, 1977. március (26. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-22 / 68. szám
A ^PÚJSÁG 1977. március 22. Uzsicei Köztársaság Érthető, ha egy nép mely történelme több mint fél évezredét szinte szüntelenül elnyomók elleni harcban töltötte, nem szabadulhat egykönnyen a háborúk sokkja alól. Főleg a legutóbbira vonatkozik ez, amikor a német megszállók, az olaszok, a horvát usztasák és a szerb csetnikek elleni harccal egy időben szü'etett meg a szocialista Jugoszlávia, a kommunista párt irányításával. Az Uzsicei Köztársaság című monumentális, kétrészes filmalkotás egy trilógia része. A Neretvai-csata és a Sutjeska hasonlóan nagyméretűek voltak és mindhárom ismeretében azt lehet mondani, hogy talán a legelső sikerült a legjobban. Az Uzsicei Köztársaság éppúgy dokumentumokon alapuló eposz, mint a többiek. Szép emberi portrékká' (Boris Buzancic és Bozidarka Frajt kitűnő alakítása), értelmekkel és indulatokkal, meg a valóság kissé híradó montázsra és brosúraízűre történt tömörítésével. Pedig a valóság maga is hősköltemény. 1941-ben, amikor ,egész Európán náci csizma tiport, egy szerbiai kisváros és környéke felszabadult a megszállás alól. Ahhoz, hogy ütőképes partizánsereg szerveződhessen, bázisra volt szükség. Ez a bázis volt Uzsice, melyet 67 napi fennállása után ugyan öldöklő harcban elfoglalt a túlerő, de amely jelképpé magasztosult. Pega Popovic kitűnően fényképez tájakat, csatajeleneteket és az emberi arcon tükröződő érzelmeket. Zika Mitrovic jól mozgat tömegeket és megvalósítja azt a csodát, hogy szinte még a statiszták is egyéniségükre szabott szerepet játszanak. A film hatásos és már csak azért is vonzó a háborút szerencsére csupán történelemkönyvekből ismerő közönség nagy része számára, mert itt aztán láthat harcot, öldöklést a történelmi hűségnek megfelelő A túlméretezettség'' okozta hiba, hogy elsősorban erre figyel és a rendezőnek nem mennyiségben, vagyis bőven, volt elég ereje ahhoz, hogy teljesen emberközelbe hozza azokat az eszméket, melyekért Uzsicén és egyebütt a fegyverek dörögtek, százezrek haltak meg. O. I. Jövő héten A bátyámnak klassz öccse van című csehszlovák filmről lesz szó. Rádió: Beethoven és a szekszárdi gimnazisták Az, hogy a szekszárdi zeneiskola kitűnő — nem újság. A működése iránti igényt bizonyítják a számok, a 800 körüli beiratkozott tanítvány. Az itt történő felkészítés eredménye a két évvel ezelőtti Liszt-verseny megnyerése, ami akárhogyan értékeljük is, versengő korunkban országos szenzáció volt. Most egy másik zene- titánon, Beethovenen van a sor. Éppen ezért a rádió gazdag múlt heti műsorából a hétfői eseményt emeljük ki, amikor is a szekszárdi Garay gimnazisták (többségükben elsősök!) mérték össze erőiket a budapesti József Attila Gimnázium csapatával. Az elérhető maximális pontszám 90. Egy héttel korábban a mohácsi gimnazisták és az ugyancsak fővárosi Veress Pálné Gimnázium csapata szenzációsként kommentált 75:75 pontos, fej-fej melletti eredményt ért el. Ezek után a szekszárdiak 79:80 arányban maradtak alul a budapestiekkel szemben. A verseny sok gondolatot ébreszt. Több mint valószínű, hogy a résztvevőknek felesleges lenne előlegezni, a jövő nagy zeneszerzőinek, vagy zenetudósainak címét. A zeneművészet története és a zene szépségei iránt az átlagosnál toronymagasan jobban érdeklődő fiatalokról van szó, remélni sem mert tárgyi tudással és felkészültséggel. A kérdések végzős zeneművészeti főiskolásokat is próbára tévőén nehezek, sőt, egyre nehezebbek voltak. Nemcsak ismereteket igényeltek, hanem előadói készséget is, hiszen egytől két és fél percig terjedő idő alatt formás kiselőadásokat rögtönözni gyakorlott szónokoknak sem csekély feladat. A hallgatóban olykor már kétség ébredt. Egyáltalán, fontos-e azt tudni, hogy Beethovennek ki, mikor ajándékozott zongorát és temetésekor ki mondta el a gyászbeszédet. Nemcsak felelni volt nehéz, hanem zsűrizni is. Szó sincs valamiféle „honfibúról” azért, mert itt- ott meg lehetett volna kérdőjelezni egy-egy ' pontlevonás arányát. Minden versenyben van vesztes és ilyen arányban veszíteni, amiként az a szekszárdiakkal történt, távol van a szégyenletestől inkább azt mondhatnánk, hogy akár dicsőségesnek is mondható. Ezenkívül végleges vesztésről még korai beszélni. A verseny megy tovább. (ordas) Tv-napló: Karácsony Benő emléke Vannak írók, akik búvópatakként időről időre eltűnnek, szinte kiesnek az irodalmi tudatból, s amikor ismét felbukkannak, csodálkozva ismerünk rájuk, s talán'lelkifurdalást is érzünk, amiért megfeledkeztünk róluk. Karácsony Benő mindenképpen ezek közé tartozik, pedig éppenséggel nem szolgált rá. Valami olyasmi jellemzi, ami ritka irodalmunkban, a köny- nyed, de soha nem olcsó elbeszélés, a szelíd, meghitt hatás, a csendes derű. írásainak ez ad felejthetetlen hangulatot, s ezért emlékezünk szívesen legjobb munkáira, a Napos oldal, Pjotruska, Utazás a szürke folyón című regényeire, s néhány novellájára. Pedig sorsa igazán nem volt derűs. Ugyvédeskedett Kolozsvárott, az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki könyveit, melyeket mindig elkerült a hangos siker, s tulajdonképpen azt sem érhette meg, hogy fölmérje nem is jelentéktelen munkásságát. Ereje, tehetsége teljében ölték meg a németek 1944-ben. „ A Különös mátkaság, amit televíziós játéknak írt át Katkó István, meghökkentő humorú novella, az irracionális hazugság elgondolkoztató játéka. Kár, hogy a darab második fele dramaturgiailag megoldatlan, s így egyetlen hosszú monológgá szürkült. A riporter ne kockáztasson, mindig csak annyit mondjon, amennyit tud. A legutóbbi Ki mit tud-on a fúvós szextett szereplése után a riporter kétszer is megdicsérte a „modern” komponistákat, akiknek műveit lelkesen és jól adja elő az együttes. A zenetudós tapintatosan helyreigazította: Gabrieli, mondta, „körülbelül 1613-ban halt meg”. írjuk ide a lexikonból: pontosan 1612-ben. Hát azért nem egészen modern, de ami azt illeti, igazán jó. Cs. Könyvjelző: A harmincéves asszony és az utazgató nő' A címben említett kétasz- szony egyike egy, némiképp az olvasói köztudat perifériáján rejtőző mű címszereplője: Balzac monumentális regényfolyama mellett A harmincéves asszony híresség dolgában bizony kissé eltörpül, jóllehet tanúságokban nem kevésbé gazdag, s méltó helyen sorakozik a kávéfogyasztása és a Hanska grófnőhöz fűződő kapcsolatai által népszerűsített, s talán degradált nagy francia többi remekműve között. S még csak nem is önálló kötetben kapott helyet, ezúttal is meg kellett osztania magányát egy ismertebb Bal- zac-regénnyel, az Eugenie Grandet-val. Érdekes többek között, hogy az Eugenie az író datálása szerint 1833 szeptemberétől számítandó kész művei sorába, míg A harmincéves asszonyt — sok éven át érlelődött, hasonlóan a többi, műgonddal és aprólékossággal formált alkotáshoz — 1829-től 1844-ig írta. Sokféle asszociációt kelthet e hosszú érlelődési folyamat, sokféle tapasztalat megéré- sét, „gyűjteménybe” foglalását jelzi, s tán nem hat puszta élcnek, ha azon sejtésnek adunk hangot, miszerint épp ez, s néhány társa indokolja leginkább a balzaci életmű címét adó Emberei színjáték gondolatát. Nem csupán finom pikantériája, hanem rendkívül aktuálisnak ható jelzései miatt is hasznos, meg élvezetes, az irodalom ősi kettős feladatát betöltő lektűr fiatalnak és öregnek, házasnak és házasulónak egyaránt. Kár, hogy a belső borítón beígért utószó (a nagy eru- dicíójú Bajomi Lázár Endre tollából) — talán az Alföldi Nyomda tréfája következtében — elmaradt. A másik mű ajándék. Ajándék az olvasónak, a magyar turistának, aki hazája szépségeit sem feledi Ausztrália Kék hegységének tövében, vagy éppen a San Pietro kupolája alatt. A Világjárók sorozat jubileumi, századik köteteként Fehér Klára Vakáció Magyarországon című könyvét kapja kézhez az olvasó. S nem csalatkozik. Amit a népszerű írónő, s szerzőtársa, Gink Károly „művel”, nem hagy kétséget afelől, hogy magas példányszámban kiadott könyvük bestseller lesz (minthogy nem is igen lehet már hozzájutni). Fehér Klára stílusát ismerjük, olykor kicsit túl sokatmondó, szubjektív, de föltétien találó impresszióit semmilyen útikönyv nem pótolhatja, belső, személyes élménnyé válnak azonnal. Gink Károly felvételei a honi tájak kiváló ismeretéről, s határtalan szeretetéről vallanak (mert ahhoz is beleélő szeretet szüségeltetik, hogy a tárgyi létezést eleven melegséggé varázsolja át a kamera). Nehezen mondana le a recenzens a Fehér Klára könyvének bevezetőjében lelt poénról; eszerint ugyan nem érte az a szerencse Dombóvár városát, hogy oldalakat szenteljen neki az írónő, „de ez a könyv még napvilágot sem látott már sötét üzenetet kaptam a dombóvári rokonságtól: nehogy Dombóvár kimaradjon! Nem tudom talán, hogy ott melegvízforrást találtak? Hogy új, gyönyörű üdülőtelep létesült? És micsoda Magyarország-útikönyv volna az, amelyik mit sem tud Dombóvárának történetéről”? Legyen ez most elégtétel az elmaradt oldalakért a dombóváriaknak, s útra- invitálás Magyarország újrafelfedezésére, hogy nyugtázhassuk: szép hazánk megér egy — életnyi vakációt. Drescher Attila '61. — Jönnek! Jööönneeek! A juhok mellől látta, megismerte a katonát, s mellette a fogva tartott lányt. A hegyről ereszkedtek, az erdő szélében, jó puskalövés távolságra. De a puskagolyónál is messzibb hord a pásztorgyerek látása, ki naphosszat legelteti szemét a természet széles és hullámos világán. így hét még a különös tányérsapkát is kivette oly messziről. S máris hagyott csapot-papot- juhot a mezőn, szedte a lábát, ahogy csak tudta, befele a faluba, a hírrel. — Hazudsz, te gyerek! — kétkedtek némelyek. Nemsokára pedig megkondultak a harangok. Mint mikor viharfelhőt akarnak szétkergetni. A pap a szemét törölgette a parókián. Nem tudta, mi van. Kibújt az ágyból. Magára öltötte a reverendát, s ahogy gom- bolgatta, meghallotta az asszonyok énekét. Bosszúsan csóválta fejét: „Már megint valami babonaság!” Odafigyelt az énekre és hallotta, hogy nem a templom falai közül jő, hanem a szabad ég alól, távolodván. Úgy jön, re- megőn szétterülve a házak fölött, mint a kövek forrósította lég. A határban vannak — állapította meg Figyelt a dallamra. Elnyújtva emelkedett, kétszer is nekiindulva, mélyből magasba az ének, hogy az Ur lábaihoz felérvén, ott egyetlen megnyújtott hang panaszos jajgatással időzzön, mígnem elernyedten alá- ereszkedjék újra, s emelkedjen égre emelt szemmel ismét. És közben zúgtak a harangok, zengő szárnyukra kapva a gyönyörű bűnbánati ének megszaggatott fátylait. Hallgasd meg, hallgasd meg, hallgasd meg, Uram, könyörgésünket! Engedj minékünk isteni kegyelmet, Mennybeli Atyaisten, irgalmazz minékünk! A fiatal pap ismerte: az ének könyörgő körmenetekre való, nagy csapások és háború idején... Háború idején? Halántékán verítékgyöngy fakadt. Az asszonyok kihozták a templomi zászlókat. Súlyos brokátjaik himbálózva haladtak a fejek fölött hosszú rudakon, aranyhímzésük messzire csillogott. S akik futva jöttek, hogy csatlakozzanak a kisded csapathoz, mindjárt meglátták. — Ott vannak! — mutattak arra. Tele lett a rét emberrel, mert ráadásul szabad szombat volt, s azok is itthon voltak, akik az építkezésekhez jártak. S akik nem a templomi zászlók rúdját fogták, vagy mint Králik Franyo, az énekeskönyveiket gyürkölő asszonyok élén a hosszú szárú processziós keresztet, azok kapát, vagy villát vittek, vashegyű vonyigával és kazalrakó nyárssal szerelkeztek fel; mindenképp volt a kezükben valami. Ondrej vállán pedig puska volt, vadonatúj sörétes puska, fénylett, mint a sa- lamontöke. És Ondrej maga nemkülönben. Pitykés zsávolyöltönye vitézlőn surrogott és bolti szagot árasztott. Bőrövet is viselt Ondrej, még be nem érett, nyers színű bőrövet, mely kemény volt még és nem elég hajlékony, mert még nagyon új volt Meg-megigazította magán Ondrej, sűrűbben, mint kéne, s kifeszítette hozzá a mellét. Martin vihogott mögötte. — Fúrj bele likat még. Ondrej hátranézett hivatala magasából. — Komoly dolog nem viccelünk! (Schubert Péter rajza.) S az asszonyok éneke elöntötte őket: Irgalmazz, irgalmazz, irgalmazz, Uram, a Te népednek! Kit megváltottál a Te szent véreddel. Szentlélek-Uristen, irgalmazz minékünk! Buda tanító is gépiesen motyogta, puszta szórakozottságból, melyet a lefojtott izgalom keltett benne. Mint az ideg, mely elvált már a testtől, de még ráng, az egykori kántortanítóság maradékaként: — Szentlélek-Uristen, irgalmazz minékünk! Vele voltak a fiúk is: Dombaj Gyurka, Kosznovszki Feró, Králik Jozso közöttük meg az öregek között ingázott. Zsabka külön ment, társ nélkül. Nekidőlt a dombnak, előreszegte konok, rőt fejét és senkire se nézett. Némileg előtte járt a többieknek, hogy különállásával inkább ő tüntessen. Egy gyerek futkosott a nagy hírű legény lába ügyében, buzgó dörgölő- déssel. Egyszer csak földbe gyökerezett a gyerek meztelen talpa. Felmutatott a bokrokra, míg izgalomtól elakadt nyelvén csak nehezen bukott át a szó: — Ott vannak! Pillanatra megtorpant a nép. A rét füve követte a domb szelíd hátát, míg fentebb rekettyés kezdődött az erdővilág hírnökeként. S valóban, ott álltak ketten: a fogva tartott lány és ő, a katona. Látták, hogy marka vaskapcsával fogja a lány kezét, el ne tudjon szaladni. Az ének újult erővel feltört a mélyből, kétszeres erővel. Mintha még mélyebbre merítette volna vödrét a lélek kútjában. (Folytatjuk)
