Tolna Megyei Népújság, 1977. március (26. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-20 / 67. szám

* 1977. március 20. ^PÚJSÁG 5 Titani dolgok: Lapunk olvasói a közel­múltban értesülhettek arról, hogy Szekszárd központjá. ban — ahol most közfigyel­met keltő földmunkákat vé­geznek — belátható időn be­lül felállítják Varga Imre szobrászművész „Promé­theusz" című szoborkompozí­cióját. Sokan kérdezték, hogy miért épp ezt és miért épp ott. Egyelőre ne merüljünk bele a részletekbe, ezekre al­kalmanként külön beszámo. lókban térünk majd vissza. Ehelyett lapunkban kissé szo­katlan módon, szálljunk visz- sza a mitológiába és látogas­sunk el a görög istenek vilá­gába, akikkel Prométheusz­nak (a legfinomabban fogal­mazva is) viharos kapcsolata volt. Az emberek isteneiket a sa. ját képükre és hasonlatossá­gukra teremtették. A görögök erre különösen hajlamosak voltak, így mitológiájuk — hitregék gyűjteménye — nem a legbékésebb olvasmány. Házasságtörések, gyilkossá­gok, vérfertőzések, háborúk, cselszövések, kalandok és hőstettek szövevénye. Mö­göttük ködös történelmi té­nyek éppúgy rejlenek, mint a fantázia termékei. Pro­métheusz a rokonszenvesebb szereplők közé tartozott: — rá is fizetett alaposan. Alak­jának jelképi jelentősége ta­lán a későbbiekből is kide­rül. Úgynevezett „jó családból” származott. Nagyanyja Gaia, a föld istennője, nagyapja pe­dig személyesen Uranosz, az égbolt. Szülei: Iapétosz és Klümené titánok voltak, af­féle félistenek. A „titáni” szellem, „titáni” erőkifejtés kifejezéseket máig használ­juk. Nem volt szerencséjük a gyerekeikkel, akik szövetkez­tek apjuk ellen és ne részle­tezzük, hogy miként, de csú­nyán elbántak vele. Az iste. neket ez úgylehet nem izgat­ta különösebben, mert meg­bíztak két titán-testvért — Epimétheuszt és Prométheu­szunkat —, hogy a frissen te­remtett élőlényeket lássák el képességekkel. És itt kezdő­dött a baj. Epimétheuszban úgylátszik minden állatvédő liga az ősét tisztelheti, mert a képességeket kivétel nélkül az állatoknak akarta adni. Az emberpárti (és ez már a jel­kép!) Prométheusz viszonzá­sul megtanította az embere­ket a kézművességre, ház­építésre és más hasznos dol­gokra. Ezek után . belopako­dott az istenek közé és ellop­ta körükből az emberek szá. mára a tüzet. A szinte megoldhatatlan feladatokra vállalkozó, az is­tenek akaratával is szembe­helyezkedő Prométheusz ezért a legnagyobb tettekre is kész emberiség jelképe. Igaz, megszenvedett érte. A feldü­hödött főisten, Zeusz, egy kaukázusi sziklához láncol- tatta, ahol naponta megje­lent egy saskeselyű és a rab máját tépdeste. Tovább vi­hetjük a jelképsort: a nagy tervek megvalósítói az embe­riség egész történelme során találkoztak ellenük támadó saskeselyűkkel, ha ugyan nem dögkeselyűkkel. Pro. métheuszt ebből a kínos rab­ságból személyesen Herák- lész (Herkules) mentette meg, lenyílazva a saskeselyűt. A szívós Prométheusz titán ezután megnősült, elvette Klüménét, aki mellékesen szólva a tulajdon anyja volt, és amikor eljött az özönvíz, fiát Deukáliont bárkaépítés­re biztatta. Ez se új dolog, más kultúrkörökben mások, például Noé volt-ái, akinek az özönvíz gondot okozott. Végül pedig Prométheusz ki­oktatta fiát az emberi nem újrateremtésének módjára, amit azóta ős sikerrel gyako­rolunk. — A Kossuth-díjas művész Szekszárdon felállítandó szobrának első változata. Hegesztett krómacélból készült, 4 méter 20 centi­méter magas. Jelenleg az Antwerpen-Middelheim-i parkmúzeumban látható. A titán magát az eleven tüzet, a lángot hozza ma­gasra emelt két karjában az emberiségnek. Ennyit a Szekszárdon fel­állítandó szoborcsoport fő­alakjának múltjáról. A szo­bor jelenéről még annyit, hogy egyik változata — ki­sebb méretben, mint amilyen ide kerül — Antwerpenben látható. Ordas Iván Fotó: Sz. L. Csanády János HORPADÁSOK Örökös zajban némaság. Csak az agy aranylemezén halkan csillanó horpadások — Kalapálja az agy aranyát a robbanás, a szélfúvás — megkínozza a szerelmet is, amely szívünkben néma tárna, feltámadásra várva ... Üss csak, üss csak, te árva vihar, dühöngd ki romboló magányod, évszázados tölgyfák nyögetik recsegő nyelű kalapácsod. Galambosi László Kaput nyitó A magány mélyén hull a hój Forogj erő, kaput nyitó! Míg botorkál a gondolat, tapintja csak a szavakat. Kettőzd meg lépted, értelem, hajolj fölibénk fényesen. Az útvesztőkben járj elöl, a lenti táj nem tündököl. Csak föl! Csak föl! Amíg lehet. Munkáljunk, mint a fenyvesek. Lüktet, növeszt a szorgos ég. Gazdagodik a messzeség. Diapozitívek a század elejéről Értékes gyűjtemény a múzeumban Országosan is ritkaság- számba menő fotóanyaggal gazdagodott a megyei mú­zeum. Az értékes diapozitív, gyűjteményt a szekszárdi Garay Gimnázium igazgató­sága juttatta el a múzeumba egy, — a szerdai Reggeli Krónikában elhangzott — rá­dióhír hatására. E hír lénye­ge az volt, hogy a szekszárdi múzeumban restaurálták és modern világítással kiegészít­ve működőképessé tették azt a matuzsálemi korú diavetí­tőt, melyet még Wosinsky Mór vásárolt Bécsből 1903- ban, s a Múzeumi Ifjúsági Klub esti foglalkozásán a Wo­sinsky Mórról szóló előadást az egykori felvételek vetítése követi majd. E hír hallatán keresték elő a gimnáziumban azt az évti­zedek óta őrzött diaanyagot, mely nagyméretű vetítőgép hiányában használatlanul pi­hent az intézmény raktárá­ban. A több mint 300 felvé­telt részben az Uránia Szem. léltető és Taneszközök Gyá­rától, részben pedig a Köz- gyűjtemények Ismeretterjesz­tő Irodájától vásárolták. Van közöttük azonban jó néhány „házi felvétel” is, sőt a szek­szárdi Borgula-műterem emblémája is megtalálható néhány darabon. Sokrétű tartalmukkal hí. ven tükrözik e felvételek az egykori ismeretterjesztő elő­adások változatos témaválasz­tását. A néprajzi sorozat Af­rika, Óceánia és Kelet-Ázsia népeinek ismertetése mellett kelet-magyarországi népvise. letet vagy éppen dúsan díszí­tett sárközi viseleti darabo­kat is bemutat. A művé­szettörténeti felvételek az ókori Görögország és Róma művészeti emlékein túl is­mertetik a századeleji Euró. pa legszebb építészeti alkotá­sait is. Tetemes hányadát te­szik ki az anyagnak az I. vi­lágháborúból származó front­felvételek, melyek dokumen­tatív értéke, — noha készité. sükkor merőben más előjellel értették a dokumentálást, — igen magas. Ez utóbbi képek egyben azt is elárulják, hogy a felvételek nagy része jóval későbbi annál, hogy az 1906- ban elhunyt Wosinsky hasz­nálhatta volna azokat isme­retterjesztő előadásain. Sőt, a világháború zavaros évei­ben a múzeumi előadások jogutódjának számító Tolna, vármegyei Közművelődési Egyesület sem működött. A képeknek ez a része minden bizonnyal iskolai célokat szol­gált, s mint ilyen pedagógia- történeti szempontból is je­lentőséggel bír. Gaál Attila múzeológus Rozsdásodó gtőr Sók gazmondónak ismert t fiatal barátomtól hal­lottam a következőket. ^ __jö, a naív lélek azt hit­t e, hogy amit elmondott egye­di, különleges eset. Pedig ... Már végképpen nem tud­tam ,mit csináljak. Ha ki- mondtam a véleményemet, jobb esetben sajnálkozóan a fejüket csóválták az idősebb kollégáim, ha pedig hallgat­tam, rosszallóan néztek rám és később visszahallottam, hogy gerinctelennek is ne­veztek miatta. Azután rájöt­tem a dolog nyitjára. Fél szemmel figyelni kell Törő kollégát, a szakma „tekinté­lyét”, és aki az ő véleményét —■ amit egyébként ügyesen írt ki az arcára — felerősítve, sajátjaként adta tovább, an­nak volt igaza. Aki nem szólt, az „gerinctelen”, aki pedig azzal ellentéteset mondott, az „tehetségtelen, buta” jelzőt kapott. Ennek a pofonegysze­rű helyzetnek a felismerése és kihasználása bárkinek utat nyithatott a „kiváló em­ber” cím eléréséhez is. Ah­hoz persze az is kellett, hogy egy pohár bor mellett — amit, meg kell hagyni, gaval- lérosan Törő kolléga is kifi­zetett, ha úgy hozta a rund — meghallgassa és szorgal­masan helyeselje az éppen soron lévő téziseinek kifejté­sét. A kevésbé tapasztaltak itt is lépre mehettek és el­veszthették addigi pozícióju­kat, például azzal, ha a fo­lyamatos előadásba belekér­deztek. Az ugyanis megzavar­ta Törő kollégát és pillana­tokon belül kiderülhetett, hogy a magvas, mondaniva­lójában szépen hangzó termi­nus teohnicusok jelentéséről . fogalma sincs. A témái azonban mindig megfeleltek valamelyi éppen divatos irányzatnak. Aki a közbeszólás lehetősége nélkül először hallgatta végig, min­den bizonnyal azt állapíthat­ta meg, hogy okos emberrel hozta össze a sors. Megkeseredett azonban az élete annak is, aki nem nyil­vánította ki nagyrabecsülé­sét. Mert Törő kartársnál kö­zépút nem volt. Vagy „keb­lemre barátom”, vagy „tehet­ségtelen, törtető kispolgár”. Ö mindenkiről tudott vala­mit, amit kellő csomagolás­ban felhasználhatott. Ha mást nem, akkor azt jegyezte meg, hogy kinek, mihez, milyen ta­nácsot adott. Ezt igen hatá­sosan lehetett tálalni az ille­tő tehetségtelenségének — szükség esetén még a hálát­lanságának is a bizonyításá­hoz. Másokról azt jegyezte meg, hogy az elmúlt egy-, öt-, tíz-, húszéves szakmai múltjában mikor, mit hibá­zott. Egyszóval nem volt ta­nácsos tengelyt akasztani ve­le. Ha négyszemközti beszél­getésnél szóba került a neve, lehalkult a hang, bizalmat­lanná vált a tekintet, és könnyen dicséretté alakítha­tó, tartózkodó elmarasztalá­sig jutott csak el a kemé­nyebb igazság kimondásának indult vélemény. Soha riem lehetett tudni: tetszik-e Törő kollégának, hogy X szóba áll Y-nal. Az sem volt mindig biztos, hogy a beszélgető partner — ha Törő kolléga valamivel sarokba szorítja — nem forditja-e ki a szavait egy jó pontért. Nem is egy bizalmasnak tűnő beszélge­tésről derült ki később, hogy arról Törő kolléga pontosan tájékozott. Az ilyen helyzetet aztán már gyerekjáték volt az „oszd meg és uralkodj” elv megvalósítására felhasz­nálni. Glória, mind gyakoribb szi- dolozásra szoruló glória fonó­dott Törő feje köré. A kollé­gák között pedig a legprimi­tívebb tűzcsiholó szerszám említésére is bekövetkezett a robbanás. A tömjén szaga, különösen, na gyakran füstöli, vagy füs- lölteti magát vele az ember, szédítőleg hat. Kényszerkép­zeteket alakít ki, cezaromá- niássá tesz, amiben a tömjé- nezett görcsösen kívánja a narkotikum újabb és újabb adagjait, elhiszi, hogy ő a legnagyobb. Egyedül és kizá­rólag az a helyes, amit ő ki­nyilatkoztat, az ő ítélete ellen fellebbezésnek helye nincs, különösen akikor, ha saját személyéről van szó. Menthe­tetlenül ideggyógyászati eset lesz. Ez történt. Valahol, valaki kimondta és bizonyította: a király meztelen. És végighul­lámzott. Meztelen? Mezte­len?! Meztelen! Eleinte még figyelmeztet­ték egymást a kollégák: ne olyan hangosan! Hátha felöl­tözik és jogar helyett pallos­sal jön „igazságot” osztani. A sokat látott, óvatos kol­légák ilyetén véleményét iga­zolni látszott az a néhány üzenet, amit időnként véres kardként hurcolt körbe a sut­togó propaganda. : -r örő kollégát utoljára új • munkahelye közelében, egy körúti presszóban L*L:il látták. Gondosan fésült parókát viselt, mert állítólag hallott egy félmondatot. Azt, amikor az egyik új munka­társa azt mondta a többiek­nek, hogy náluk szép még csak-csak lehet, ... FEJES ISTVÁN Kilencven éve született Kassák Lajos KILENCVEN esztendővel ezelőtt, 1887. március 21-én született Érsekújváron Kas­sák Lajos költő, prózaíró, képzőművész és szerkesztő, a hazai avantgarde irodalmi és művészeti mozgalmak kezde. ményezője, a XX. századi magyar szellemi élet egyik legsokoldalúbb egyénisége. Szülei nehéz sorú kisembe. rek voltak. A fiúcska hamar kimaradt a gimnáziumból, s lakatosinas lett szülővárosá­ban, majd hídkovács a győri vagongyárban, később pedig vasmunkás Budapesten. Tag­ja lett a Szociáldemokrata Pártnak, megismerkedett Sza­bó Ervinnel, s 1912. május 23-án ő is ott menetelt a pesti utcán, a „vérvörös csü­törtök” tüntetői között. Mun. kaidő után sokat olvasott: Zola, Jack London, Gorkij regényeit, Verhaeren, Walt Whitman költeményeit, Pető­fit, Berzsenyi ódáit, a Nyu­gat költőit, s természetesen Csizmadia Sándort is, a szá­zad eleji szociáldemokrata mozgalom poétáját. Kassák első versei kötött formájúak voltak (írt szo­netteket is), rövidesen azon­ban a szabadvers útjára tért. Az első önálló arculatú Kas- sák-költemények — így „az államdekorációkat, a holdvi­lágot és az orfeumokat” meg­tagadó Mesteremberek — a 10-es években születtek meg; 1915-ben megjelenik az első Kassák-verseskötet is, az Éposz Wagner maszkjában. 1915-ben Kassák megindít, ja A Tett című folyóiratot. A lapot — élesen háborúellenes irányzata miatt — rövidesen betiltják (1916). Kassák ek­kor — Ma címmel — új fo­lyóiratot alapít. A Ma — amelynek munkatársai között ott találjuk Komját Aladárt és Kahána Mózest, Lengyel Józsefet és Uitz Bélát, Révai Józsefet és Mácza Jánost — a szocialista forradalom előké­szítésén munkálkodott, 1919. március 21-e után pedig Kas­sák és köre tevékenyen részt, vett a Tanácsköztársaság kul­túrpolitikai munkájában. Az ellenforradalom felülke­Bortnyik Sándor linómetszete rekedése után Kassákot le­tartóztatták. Kiszabadulása után illegálisan elhagyta az országot, — Bécsbe menekült. A hét esztendeig tartó bécsi emigráció időszakában alkot­ta meg két hatalmas poémá- jét... Az egyik az önéletrajzi ihletésű A ló meghal, a ma­darak kirepülnek (amely Kassáknak „a forradalom vö­rös tavaszával viselős Orosz­ország” iránti tiszteletét és szolidaritását is megszólaltat­ja), a másik a levert magyar kommün küzdelmeinek és vértanúinak emléket állító, epikai és lírai elemeket ötvö­ző Máglyák énekelnek. 1926-ban Kassák — több más emigránssal együtt (Kernstok, Berény Róbert stb.) — hazatért. Új folyóira­tokat indít (Dokumentum, Munka), s közreadja önélet­írását, az Egy ember életét. A nyolc kötetből álló ciklus­ra a hatóságok is felfigyel­nek, s a Tanácsköztársasággal foglalkozó utolsó kötetet el­kobozzák. (A Horthy-rendszer idején további zaklatások is érik az írót: Anyám címére című munkájának egyik rész­letéért perbe fogták' s bebör­tönözték.) A felszabadulás után nyom­ban bekapcsolódik újjászüle­tő irodalmi-művészeti éle­tünkbe. Kis könyv haldoklá­sunk emlékére című munká­jában (1945) a német meg­szállás és a nyilas korszak alatti emlékeit dolgozza fel, s alelnöke lesz a Kodály Zol­tán vezetése alatt működő Magyar Művészeti Tanács­nak. Mint a Kortárs és az Al­kotás című folyóiratok főszer­kesztője — kiváló munkatár­si gárdát (Gyergyai Albert, Kállai Ernő, Remenyik Zsig- mond, Berda József, Benjá­min László, Gera György stb.) gyűjt maga köré. A 40-es évek végének és az 50-es évek első felének dog­matikus kultúrpolitikája Kassákot is elhallgattatta, ö azonban rendületlenül dolgo. zott ezekben az esztendőkben is: festett, rajzolt, naplóját írta. 1957 után ismét zavartala­nul publikálhatott. Alig volt év, hogy regénnyel, verses­vagy novelláskötette! ne je­lentkezett volna ... Tárlatai is nyíltak, képeit Párizsban és Olaszországban is bemutatták, idehaza pedig Kossuth-díjjal tüntették ki. Azok a sikerek és elismerések, amelyek éle­te alkonyán osztályrészéül jutottak, elégtétellel töltötték el, de emberi lénye változat­lanul puritán maradt. Kevés, sei halála előtt jogos önér­zettel mondhatta el magáról: „Megmaradtam annak az em­bernek, aki az igazság és a szabadság hívének tartja ma­gát. Soha mást nem tettem, csak amit tenni akartam, amit tennem kellett. Tetteim és én — egyek voltunk .. . Alkudozással soha nem bíbe­lődtem, mondani pedig az Igazat mondtam, vagy azt, amit legjobb tudomásom sze­rint annak hittem.” 1967 NYARÁN, néhány hó. nappal 80-ik évének betöltése után halt meg. Olyan életmű­vet hagyott hátra, amely iro­dalmunk és művészetünk legnagyobb teljesítményei, legmagasabb csúcsai közé tartozik. Dévényi Iván

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents